Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-16 / 297. szám

4 ÍW.WA 1WFCTET NÉPÚJSÁG 1961 december Iß, Ilyen ez a háború... Betongyűrű a pálma alatt i. Amikor felszálltunk a kínai határvárosból, Nannángból, hamarosan megszólalt a rádió. A pilóta közölt valamit. S már fordították is több nyel­ven: — Szíveskedjenek eloltani a fejük fölött lévő kis lám­pákat. Kérem, ne gyújtsanak cigarettára. Hanoiból kaptuk a jelentést, a közelben légi­harc folyik. Egymásra néztünk. Mi lesz most? Milyen is ez a háború? Hányszor merült fel bennem a kérdés, amikor készültem a Vietnami Demokratikus Köz­társaságba. A közel 14 ezer kilométeres repülőúton volt időm töprengem, hiszen csak odamenet több mint 25 órát töltöttem a levegőben. Pró­báltam összerakni a 44-es időkből megmaradt, emlék- foszflányakat. A bombázáso­kat, a pusztításokat. De mi­lyen emlékei lehetnek olyan valakinek a háborúról, aki abban az időben 5—6 éves volt... — Nézzenek jobbra — kö­zölte az útkísérő. — Tőlünk alig húsz kilométerre a viet­nami és az amerikai gépek. A ránk telepedett sötétségben jól kirajzolódtak a lövedékek nyomvonalai, a levegő-raké­ták tűzcsíkjai. Ez hát a há­ború? Nem. Ennél sokkal több. Az amerikaiakat; „kitessé­kelték” Vietnam,«.'légi teréből. Nemsokára megjelent alat­tunk az ezernyi . szemével Pis­lákoló Hanoi. Egy'“háborús or­szág fővárosának repülőtere! Vártam a sötétséget, magam elé képzeltem a lefüggönyö­zött épületek ablakait, a mé­cseslángok mellett útleveleket vizsgáló határőröket. Helyet­te fényárban úszó modem £tm*í1p+, ■ foo’srlrrtt. Varótenné- ben jégbe hűtött sört és limo­nádét ittak az emberek. El­mondom „csalódásomat” To Tu ónénak, a kulturális kap­csolatok bizottsága osztályve­zetőjének. — Más ez a háború, mini ahogy európai szemmel el­képzelte, , A repülőtér egyéb­ként állandó kancsolatot tart határaink légvédelmével. Már száz kilométerről jelzik, ha az amerikaiak közelednek a fő­város felé, Robog gépkocsink a főváros felé. — Ez lesz a szobája — tes­sékel be To Tuong, a Metro- pol-szálló 136-os szobájába. A mennyezeten csaknem másfél méteres ventillátor kavarja a levegőt. De ez is csak valamicskét enyhíti a 36 fokos hőséget. Az ágyon mosz- kitóháló. Éneikül nem lehet aludni Vietnamban. — Ez is állandó kísérője lesz. — A kezembe nyom egy katonai acélsisakot. — Meg­látja, nagy hasznát veszi. És még egy: az elemlámpájátké- szítse ki. Légiriadó alatt ki­kapcsolják a villanyt. Az óvóhely a szálloda udvarán van. Minden nyíl oda mutat. Jöjjön, vacsorázzunk. Órámra pillantok. Éjfél. Odahaza reggel hat óra var.. ' Miközben lefelé megyünk, jól emlékezetembe vésem: mérré mutat st nyíl. Hanoi hajnalban ébred, amikor még csak dereng az ég alja. És nem csupán azért, mert — a trópusi országok­hoz hasonlóan — a munka­idő a reggeli és az esti órák­ra esik, s délben néptelenek az utcák. Itt a háború igényli ezt. A hajnali órákban ugyan­is ritkábban bombáznak és Hanoit ébreszti a csengő, a kerékpárok tízezreinek csen­gője. Mert itt s, és egész Vietnamban, a kerékpár a legfőbb közlekedési eszköz. Városnézésre indultunk Ha­noi régi negyedébe. Egyszer- csak — mintegy gombnyo­másra; iwr megbénul az élet. Az emberek leszállnak kerék­párjaikról, megáll a villamos. Mindenki a várost behálózó hangszórókat figyeli: MÁY- BÁY-MI — amerikai gépek — közli a bemondó. Felüvölte- nek a szirénák, elnéptelene­dik az utca, a középületek te­tején megjelennek a milicis- ták. Rohanunk a legközelebbi óvóhely felé. Az egyik pálma alatti „egyszemélyesbe” dug­nak vietnami kísérőim. Még a betonfedőt is rámteszik és ők csak aztán keresnek me­nedéket. Ott kuporgok a be­tongyűrűben és várom a fej­leményeket. Szerencsére csak felderítő gép jött, néhány perc múlva lefújják a riadót. Az emberek folytatják útju­kat, mintha semmi nem tör­tént volna. Igv zajlik az élet Hanoiban, csaknem egv éve, amióta az amerikaiak először bombázták a fővárost. KTRÄLY FERENC RÁDIÓ­SÉ RÖK, AZT ÓAOND- JA A SEREGEK * VRA, ÉS FÜSTTÉ ^ÉGETEAN szeke­I KEIT. OROSZLÁMi \ kolykeidet kakd % EAAESZTI AA£G..." KEPREGÉNYVÁLTOZAT: sarlós ENÖRE CHRJSTtAN BVSCHFSLOea. ­BJBL SEA/v/Tcnr a / jSys. PA/ZASZTHÁea\ ADJON toe A/M ISI­DEN 52ES2ESITAU A/VM CSAK- AKAC % WWW. SORT, m-. CAtvAPosr « pÓAASA VE LEM r3öW. A TÖBBIEK ITT aaaOaDnaic .egye - iNEK. VAUKAA.it. »g W AAINDEN nAL-T/AAAAAA. GYORSAM t HA EGYETLEN CSEPPET LE AAER TA"j .©ADNI... IV\E0©AfNJA • I Víz alatti laboratórium A moszkvai mérnökök a na­pokban fejezték be a „Cserno- mor” víz alatti laboratórium ter­vezését. Ezt a munkát a Szov­jet Tudományos Akadémia Ocea- nológiai Intézetének megrende­lésére hajtották végre. A „Csemomor” víz alatti la­boratórium különleges talapzatra erősített, hatalmas, körülbelül 50 köbméter térfogatú henger. A laboratórium minden szükséges­sel be van rendezve ahhoz, hogy a négy kutatóból álló személy­zet huzamos ideig a víz alatt dol­gozhasson. Az egyéb „víz alatti” házaktól eltérően a „Csernomor” a tenger­fenéken bárhol, bármiféle eme­lő-szállító eszközök nélkül leál­lítható, s ez lehetővé teszi, hogy egy idény folyamán a tenger különböző térségeiben végezze­nek kutatásokat. A laboratóriumban az élet­feltételek biztosításához szüksé­ges mechanizmusokat és rend­szereket úgy konstruálták, hogy a laboratóriumi ellenőrző pult­ról irányíthatók legyenek. A konstrukció két rendszer sze­rint működhet. Az alapvető az automata-rendszer, amikor a part­ról, vagy a biztosító hajóról csali villamos energiát továbbítanak a laboratóriumba, a megfelelő leve­gőösszetételt pedig a regeneráló és szállító rendszer biztosítja. A segédrendszer alkalmazása esetén a partról, vagy a hajóról juttat­ják a laboratóriumba a levegőt. A „Csernomor” tervein 90 hó­napon át több mint 60 mérnök és technikus dolgozott. A műszaki rajzok alapján a Tudományos Akadémia Oceanológiai Intézeté­nek déli részlege végzi el az első szovjet víz alatti laboratórium rendszereinek szerelését. Szabó László: ORVTÁMADÁS VISSZAVÁGÁS (ketaek faarca) — Mi már találkoztunk valahol — mondta angolul, némi amerikai akcentussal. — Nem hiszem... — válaszolta Blake. — Én nem emlékszem önre. Bár, ha meg nem sértő­dik, az én szememben a jellegzetes japán voná­sok elmossák az egyéniséget... A tulajdonos észrevette, hogy az ötven év kö­rüli férfi arca egy pillanatra összerándult, ezért újra és újra bocsánatot kért tőle, hangsúlyozva, hogy nem volt sértő a szándéka. — Pe azt nem tudom, honnan ismer... Óh, talán az egyik filmbeli szerepemből emlékszik rám — csapott a homlokára Blake. — Igen, va­lószínű ... Chaplin filmjében, a Shoulder Anná­ban léptem fel, még 1917-ben... — 4 — —. Ugye mondom, hogy találkoztunk valahol! Meg is van: én voltam Charlie Chaplin komor­nyikja ... Nem a filmen, a valóságban. Torzitohi Kono vagyak — mutatkozott be a zömök kis japán Blakenak. A két férfi néhány percig ezután a közös emlékekről beszélgietett, majd Kono, már távo­zóban, még így visszaszólt a tulajdonosnak: — Hogy-hogy már nem szolgál a flottánál, Mister Blake? — kérdezte. — Mintha egyszer ott szolgált volna... Nem? — De — dadogta Blake, s fogalma sem volt, honnan tudja ezt a japán. De meg sem kérdez­hette, mert Kono így folytatta: — Sok pénzt kereshetne, ha most a flottánál lenne... — s eltávozott. * Ezerkilencszáznegyvenegyet írtak; a háborús pszichózis már ide, az Egyesült Államokba is el­jutott, s talán ennek tudható be, hogy Blake ki­csit furcsának találta Kono megjegyzéseit. Sőt, ahogy elgondolkodott a japán szavain, egysze­rűen gyanússá lett előtte a dolog. Még aznap megpróbált utánanézni, barátai, ismerősei kö­rében, vajon nem tudják-e véletlenül, ki ez a japán és merre lakik, de semmit sem sikerült róla megtudm-1. Pedig még a japán konzulátu­son is érdeklő lőtt, aztán utánanézett a telefon­könyvben, eredménytelenül. Felhagyott az egyéb­ként céltalan kereséssel, s lassan el is feledkezett a találkozásról, amikor 1941. márciusában, Hollywoodban találkozott Kanóval. Blake né­— 5 — 1 hány hete költözött a Los Angeles melletti film­városba, amikor az utcán összefutott a kis ferde szemű emberrel. A japán úgy tett, mintha külö­nös örömet okozott volna neki a találkozás. Ja­vasolta is, hogy sétáljanak egyet. Blake kapott az alkalmon, mert eszébe jutot­tak Kono San Fráncisco-i szavai. Elindultak az emberektől nyüzsgő sétányon. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettek, majd az amerikai így szólt: — Azon gondolkodom, hogy visszamegyek a flottához... Előbb-utóbb mi is belépünk a hábo­rúba, s akkor elkelnek a tapasztalt tengerészek. Blake úgy tett, mintha mindez csak úgy, vélet­lenül jutott volna az eszébe, s rá sem pillantott a japánra. Pedig, ha most látja az arcát észre­veszi, milyen örömet szerzett a zömök kis em­bernek. — Igen, azt hiszem, általánossá lesz a hábo­rú... — felelte Kono. — De mi nem akarunk az Egyesült Államokkal hadba kerülni... A mi érdekeink Távol-Kelethez fűződnek... — Úgy gondolja, hogy vissza tud kerülni a flottához? Én azt hiszem,oda fiatal emberek kellenek... — Attól függ, kinek ki a barátja... — ment bele a játékba a „robotemberek egykori királya”. — Hát igen... Mert ilyesmit egy kis ember nem tud elintézni... Ahogy látom jól benne van már a korban,.. Hiába, múlik fölöttünk az idő... — 6 —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom