Tolna Megyei Népújság, 1967. november (17. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-06 / 263. szám
I r Simon Lajos: De Másenyka Megszokta már az öregember, hogy idegenek is betérnek a présházba. A szőlő mellett hají- tásnyira húzódik . az országút, autón, szekéren, meg gyalogosan sok ember megfordul arra. Egyik egy bögre vizet kér, másik érdeklődik, hogy van-e eladó szőlő, harmadik megáll egy kicsit megpihenni, hiszen a présház eresze alatt csak kényelmesebb elszívni egy cigarettát. Magam is átlépdeltem a szőlőtőkék során, aztán köszöntem illendően, de erre fel se rezzent az öregember. — Eenne egy szál gyufája, báési'k ám? — Az nincs — mondta —, csak tüzem van. Tüzem az még akad. — Messziről? — kérdezte, miközben világháborús töltényből gyártott öngyújtójával lángot csiholt az arcom előtt. — Csak Pestről. — Csak? Hiszen az messze van! Az unokám is ott lakik, de nagyon ritkán jön haza, mert Pest csakugyan messze Van. Fél éve talán annak, hogy utoljára láttam őt. — Egyedül esőszködik az egész szőlőben? — kérdeztem, hogy gyorsan másra tereljem a szót, mert gyanúsan megremegett az öregember hangja, hetvenen túl érzékeny az ember, mint a kisgyerek. Az öreg sovány arcára halo- vány mosoly derült. — Nem vagyok én csősz, csak amolyan madárriasztó. Csak a seregélyeket űzöm, hogy höss, te, höss! Éjszakára haza is mehetnék, mert akkor jön a rendes csősz, de inkább itt alszom, mert messze van nekem már a falu. Vacsorát küld az asszony... *— Hót reggelit, meg ebédet? — Akkor a magam ura vagyok. — Mi> volt a reggeli? — Egy kis paprika, meg szalonna; Elég az egy -magamfajta öregembernek. — Hát az ebéd? — Sültszalonna, paprikával. — Hát egy kis borocskát küld-e az asszony a vacsora mellé? Az öreg szava erre megkeményedett. — Ha parancsolom neki, küld. Csakhát. nem parancsolom őneki, mert nem szeretem a bolti bort. Csonkig égett a cigarettánk, de még nem szedelőzködtem. A szavunk is megrekedt, mind a ketten átöleltük a térdünket és hallgattunk. Jó így, mindig szerettem a hallgatag öregemberek mellett ülni, megnyugtató, mintha csendes patakocska partján heverészne az ember. Én erre gondoltam époen. De ugyan mire gondolt az öregember? — Ezen az akácfán gondolkodom — mondta —. Mikor megismertem, egyik markommal átfogtam a derekát, most meg kövérebb, mint az én derekam. ügy hallottam, mintha Ismét megremegett volna a szelíd öregember hangja, vidámabb témára akartam váltani, de csúful melléfogtam. — örömöm? — kérdéssel válaszolt kérdésemre. — Erről ne beszéljünk, úgyis hiába. — Hátha segíthetek? — Ha álruhás királyfi lenne az én bánatomon, akkor sem segíthetne. Régei bánat ez, hajjaj, régi bánat ez. Volt egy szép nagy lányom, Katának nevezték, aki 21 éves korában meghalt tüdőbajban. Sokáig sirattuk, bánkódtunk miatta, már unokám is van, mégsem gyógyult meg a sebem. És tudja-e, fiam, hogy én amolyan barkácsoló ember vagyok? Fiatal koromban szobrokat faragtam fából, meg kőből és lefestettem a napnyugtát, hogy a tanító úr is azt mondta rá: tökéletes! Ha tanultam volna, most művész lehetnék. No, vagy húsz éve, egy keseredett pillanatomban elhatároztam, hogy megfaragom az én Kata lányom szobrát. Először csak úgy, fénykép nélkül, emlékezetből lerajzoltam. Míg dolgoztam, ott állt az asszony mögöttem, felvont szemöldökkel, nézte-nézegette a készülő arcot. Mikor elkészültem, azt mondta az asszony: „No, ez nem hasonlít a mi szegény Katánkra, nyugtassa az isten”. Megnéztem én is jól a rajzot és bizony nem Kata, hanem egy idegen, mégis ismerős lány nézett rám a képről. És amikor nem látta az asszony, elmosolyodtam, hiszen felismertem Mását. — Ö ki volt, báesikám? — Egy szép lány nagy Oroszországban. Még tizenhétben ismertem meg őt. Mikor csak tehettem, kimentem hozzá a táborból, később pedig, már vö rösikatona koromban, bármilyen messze is harcolt a csapatunk, hozzá tértem vissza. Nagy inség volt akkor, de ő mindig-mindig borscsot főzött nekem, mert nagyon szerettem. — Miről beszélgettek? — Én magyar szavakra tanítottam őt, ő meg oroszra tanított engem. Nem mondtam neki, hogy szeretem, ő se mondta nekem. Tudtuk mind a ketten. .. Elgondoltam, hogy a harcok után hazahozom, 6 meg úgy gondolta, hogy a harcok után ottmarasztal engem., Megakadt a beszélgetés, mert megjött a csősz, hozta a vacsorát, juhtúrós galuskát. Volt egy üveg bor is a vacsora mellé, ezt a csősz hozta magának, unaloműzőnek. De minket is kínált, hármasban boroztunk már a félhomályban az ecetfa alatt. Az öregembernek két pohárral is megárt, az én öregem arca is kitűzésedéit. nyelve is megeredt és úgy mondta nekem a történeteket, mintha a fia, vagy az unokája lettem volna. Mondta, hogy a Donnál egyedül fogott el három kémkedő kozákot, mondta, hogy kezet fogott Bugyonijjal, hogy Szibériában megismerte Ligeti Károlyt. A messzeség szépít, a bor pedig nagyít, nem tudom, hogy az öreg harcaiból mennyi az igazság, nem is írok erről. A lányról faggattam. — Hát Másával mi lett? — Nem tudom, nem tudom... — Fehér-kézre került akkor az a falu, mikor visszamentem, nem volt abban egy ép házacska sem. Másáról senki sem tudott. Fél falut megölték. Mikor hazajöttem, megfaragtam a szobrát, valahonnan talán még elő is kerül, majd egyszer megmutatom talán. Rajzoltam egy képet is, arról a nótáról, amelyikben a szürke gunár száll a folyóra, messze, a hegyen túl. A távolság szépít, a bor pedig nagyít, nem tudom, hogy mit tett nagy Oroszországban ez az öregember. Nem is írtam erről. De Másenyka igaz. Másenyka létezett, ezt biztosan tudom. Mert ha nem lett volna, az a szürke gunár nem száll a folyóra, messze a hegyen túl, az öregemberem képzeletében, immár ötven éve. És ez elég nekem, hogy ne csak az öreg kort, hanem a nagy idők küzdő tanúját is megtiszteljem benne. BIHARI SÁNDOR: Emlék, jelenre fordítva Ahonnan anyámat, nagyapámat, onnan ismertem őket — nekem egy falu nyelvén szólt a század, azén s itt, hol a nyomorúság a világszínvonalon állt — fát lopott s a kést dugta csizmaszárba. Érzett s nem kimondott forradalom. Legfeljebb diihödten megszorulni várták kötélként egy nyakon. « Hómezőről szállt szél: irodlaom, agyamba fújt — s négy kiskatona sárban úszott, a kert alól, hozták a tanúságot, reményt, hogy épp a nyomorúságból építhet falu fölébe hajlékot, utat a század alá az agy s kar, csendült és csikordult hát a próbatétel, napsütéssel, faggyal. * Így lett Pétervár s Kisgyőr határos, *»-» párezer kilométer, pár évtized mi élethez-halálhoz, ahhoz a magányhoz, amit az Ür az emberiségnek kínál, míg az idő szorul. szívünk körül? Az egyetlen válasz már, amivel ember a Földgolyóra állt fiú, Hamlet kérdését dönti el. * Antit az emberiségnek én, a mezei könyke mondhatok — innen mondom. szívemben a példa, magyarul, mit oroszok-emberek teste a hófúvásba mint használható eszmét szövegezett, emberis égre-fordíthatóan, Föld-méretűre, az időt nevelőre — a forradalomban. GARAI GÁBOR: Asztronauta Miért őt vette szárnyára a hír, miért nem a tervezőt, az építőket? — kérdeném, hisz ő a képletben az esetleges x, az eredmény úgy is kijön, ha más van a helyén! És miért van, hogy mégis, magam is, ösztöneimmel érzem: ő a nagy, a többi mind — tisztes vagy lángeszű — de érte felgyűlt élő s holt adat?! A löb .i szinte megszámlálhatatlan, oly számos, hogy már-már személytelen: a szerkezet testéből nem hiányzik . Kepler, se Laplace, de a Neándervölgyi sem, ki-ki a maga művével; s ezernyi munkás szülötte test az, s tudósé, mérnöké — de az a test. mit ő küldött a légen túlra, az sorsa szerint az Övé volt, csak az 5vé. mígnem a birtoklás e végső vonzáskörétől is elrúgta magát, s meglátták mindenek, hogy benne lett emberszabásúvá a tenger tapasztalás s a milliónyi tett; mert ő a hős — s ekként, egy lendülettel, ő alkot úsry. mint hosszasan és összesen a nép. övéinek s művének felajánlva egyetlen és értelmes életét. Vészi Endre: Csoportkép Az újságíró bekopogtat az öreg Júliához, a nyugdíjas tanítónőhöz, immár a negyedik öreg, akit e napokban fölkeres. Földszintes, lappadt bérház, a régi házak egyike, az udvart már fölástáik, tavaszra készülődve. Az előszobaablak félig nyílik, a kis nyíláson arc tekint kifelé, egy idős asszony élénk, s az időtől még nem agyonmart arca. Hamuszürke haját turbánszerű sapka fogja össze, most érkezhetett kintről, a borús ég alól. Az újságíró megriad, az asz- szony bizalmatlanul mozgékony tekintetétől, valójában már bánja is, hogy becsöngetett. Nehéz megmagyarázni valakinek, akihez semmi különlegesség nem fűződik, hogy írni akarnak róla, újságba szánják a mozdulatlan élet eseménytelen napjait. „Rendezett szegénység” — utóbb ezt írja noteszébe első benyomásként, de hát milyen is legyen egy negyven évet szolgált özvegy tanítónő lakása! Az utóbbi években javult ugyan a fizetés, de egy élet szűkös szolgálatát ez már nem ütheti helyre. A tárgyakat vékony szürke réteggel belepi az idő, a szürkeség összekapaszkodik. mozdíthatatlan. Júlia tartózkodása gyorsan föloldódik, emberszerető lénye átsüt a kezdeti bizalmatlanságon. Visszatekint a múltba, hunyorító szemmel, mintha a napba nézne. — Valaha úgy volt, hogy karácsony tájt egy kollégámmal kimentünk az ócskáspiacra, cipőt vásárolni a szegény gyerekeknek. Hosszú rúdra fűztük a kis cipőket, úgy vittük az iskolába. /Ez), hálistennek, elmúlt. Most inkább ők nézhetnék meg a mi cipőinket, S mint aki tettenéri magát a tréfán, jót nevet. No, most a fiúkhoz megy és előveszi a tablókat, gondolja fanyarán az Úságíró, és valóban, ez történik. Előkerülnek a szokásos évvégi csoportképek, mint amilyenekből a mi fiókjainkban is lapul egy-egy. Mogvoró ar- csocskák, szőkén, barnán, feketén kapaszkodó haj bozótok, ne- gyedÍK elemi, végzősök. Együtt nézzük a képeket. Harminc év is eltelt azóta. Az alsó sorokban csupa mezítlábas kisfiú. Nyolcan-tízen. És mezítláb és törökülésben. — Igen, ez így volt — mondja a tanitónéni, — ennyi az egész. Az újságíró arra gondol, a mezítlábas motívum, az már valami, megér egy hasábot, dőlt betűkkel. n — Meséljen egy-két epizódot — nógatja az öregasszonyt, ugrásra kész tollai —, egy.-két érdekes esetet. — Érdekes semmi sincs. Ez nem volt érdekes. Volt egy csa' Iád, ahol négy gyermeknek volt egy cipője. Felváltva viselték őket. A kislányoknak inkább jutott cipő, akárhogy is, de jutott. A fiúkra már nem telt. — Nevekre nem emlékszik? — kérdi türelmetlenül az újságíró, — nevekre, konkrétumokra — őt szorítja a feladat és még mindig attól fél, ebből nem lesz riport. — Gyakran eszembe jut egyik- másik. Külön az arc és külön a név. Ha tudom a nevét, azt is tudom, • hol ült, milyen tanuló volt. —■ Kiválaszt egy kis gyerekarcot a csoportképből. — Erre a kis mezítlábasra jól emlékszem. Rosszul táplálták, ha elmentem mellette, mindig a szoknyámba kapaszkodott. — Tűnődik. — Egyik se lett híres ember. Sokan dolgoznak közülük a pamutiparban, a - bőrgyárban, az egyik mérnök lett a hajógyárban. — Kérő. szemmel néz az újságíróra. Nem tud semmi érdekeset mondani. — Higgye meg, nem volt semmi különös az életemben. Nedven esztendeig mindig ugyanabban az • iskolában. mindig ugyanazt. Táján naplót kellétt volna írriom... — Azt, azt — helyesel ingerülten az újságíró. — fis mi lett volna, ha naplót ír? — Ma már egészen más a gyerekek élete; ök maguk se tudják, hogy mennyire más. Fogalmuk sincs róla. — Ezt mára küszöbön mondja a tanítónő, ám az újságíró nem is figyel a szavaira. Júlia beteszi az ajtót, visszamegy a szobába, turbános, szürke feje keresztülmetszi a rézsútos fénypásztát. Leül, a fölkavart csend visszaülepszik, kicsit röstelli magát,, hogy, nem tudott semmit, de semmit mondani. Hiszen mutatta a tablókat, mesélte a mezítlábas gyerekeket, de ez kevés, minden öreg tanítónő ezen a vidéken ugyanezt mondja. Kis fényszilánk csillan a szemében. Azt kellett volna elmondania az újságírónak, hogyan lett egyik napról a másikra csöndes a világ. Nyugdíj. Nem mintha nem vágyott volna már pihenésre. A test megtörődik, a türelem megcsappan. De reggelenként, nyolc óra előtt, amikor elhúznak az ablak alatt az iskolába siető gyerekek, nem néz ki. úgy érzi, hogy őt itthagyták a szobában. De lassan ez is oldódik. Jönnek szülők, egyik is, másik is, volt tanítványokkal. A múlt héten pedig megkocogtatták az ablakát. Ezt kellett volna elmondani az újságírónak. Legyint magában, ez sem szenzáció... Utóda, egy fiatal tanítónő állt az ablak előtt. A szemközti járdán gyerek- csoport. Elsősök. Ezeket ő már nem tanította. — Azért jöttünk, — Júlia néni — kezdte a tanítónő —, hogy mondja el nekünk a tavaszt. Vagyis, hogy tartsa meg az órát a tavasz ébredéséről. Beengedte a gyerekeket az udvarra, eléjük állt a fénybe és elmondta a tavasz ébredését, úgy, mint azelőtt, minden évben, a rügyet, a bimbót, a sziklevél ecskét. Megmutatta, hol dugdossa ki világoszöld dárdáit a nárcisz, hol pattan sárgába a forzicia. Ezt kellett volna elmesélni az újságírónak. Hogy van tapintat a világom, és van irgalom. Meg. hogy nincsenek már mezítlábas gyerekek. Dühösen legyintett, mert rajtakapta magát az ismétlésen.
