Tolna Megyei Népújság, 1967. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-05 / 209. szám

4 TOES A RTEGYEi VEPtiJSÄo lsei. szeptember 5. KEPRECENYVALTOZAT: SARLÓS ENDRE ^TVVISS PLOWAVAM, EL VA* GYŐR VES2VE. VÉG E/A VAN! S2iEJ2ErTEAA /WL- $lg0LG*ÍT. S2ER€TEM«.1 — A többiek? — Ketten a hátunk mögött álltak, valaki meg a másik oldalon ült a hokedlin. — Ki volt az? — ...Ki is lehetett az?,.. — bizonytalanko­dott Joós — ... nem merném biztosan állítani ... lehet, hogy Lábas volt... én nem figyeltem ezt meg pontosan. — Milyen szagot érzett ön a laboratórium­ban? — Hát — húzta el a szót a katona — a szo­kásosakat. Fixír, hívó, ilyesmi. — Más illatot nem érzett? Gondolkozzon csak, amikor számolták a másodperceket! — Nem. Miért, milyen' szagot kellett volna éreznem? — 25 — Tiszta szándékkal, hittel, és igazsággal Lázár J. Pál, Simsay Ildikó és Szily Géza kiállítása VT asárnáp délelőtt a szek- ’ szárdi Béri Balogh Ádám Múzeum ismét ünne­pélyes pillanatok színhelye volt. Megnyílt Lázár J. Pál, Simsay Ildikó és Szily Géza festőművészek kiállítása. A termet szinte zsúfolásig meg­töltő érdeklődő közönség előtt Csányi László mondott megnyitó beszédet. — Három művész alkotá­sait láthatjuk ezen a tárlaton — mondotta Csányi László. — Már az első pillantásra feltűnik, hogy nem a vélet­len sodorta műveiket a közös kiállítás egymást kölcsönösen vállalni kényszerülő keretei közé, s ha a legkézenfekvőbb sjyűjtöfogalmat keressük mű­vészetük jellemzésére, azt kell mondanunk: mindhárman a szenvedő és reménykedő XX. század művészei, akik korunk szépségét és igazságát keresik. Néha, egy-egy téma variálá­sával, mint aki a végső bi­zonyosságra törekszik, más­kor néhány színfolttá', vagy vonallal, amelyeknek köny- nyedsége, eleganciája nem egyszer meg iá tévesztheti a gyanútlan szemlélőt. — A művész mindig korát fejezi ki, annak legmélyebb valóját láttatja meg, hogy tükrében magunkra ismer­jünk, s a XX. század művé­szete végképp nem használ­hatja letűnt korok forma­nyelvét — hangzottak a meg­nyitó mondatai. — Itt már nem segít a naturalizmus végső érve, a külső hasonló­ság, a közvetlen ráismerés le­hetősége, amit a fényképező­gép egyébként is mindig tö­kéletesebben valósít meg. Ez a művészet a lényegre törek­szik, ezt foglalja vonalai közé, s színei egy teljesebb, igazabb valóságot szolgálnak. Az ábrázolás hűsége a művé­szi szándékkal párosul, mely nemcsak elmond és meg­mutat, hanem láttat és te­remt. De a művészt végtére csak ez a végső tökéletesség szándéka igazolhatja, az a szinte embertelen, s mégis nagyon természetes, lényünk­ből fakadó törekvés, hogy újjáteremtsük a láthatót és az érzékelhetőt. Mert csak a legmagasabbrendű méltó az emberhez, melyben egyletre jelenik meg a szépség és igazság. — Mindezt három festő ba­rátom kiállítása mondatta el velem — fejezte be szavait Csányi László —, s azt hi­szem, képeik az önök szá­mára is egyszerre jelentenek örömet és vigasztalást, mert tiszta szándékuk, hitük, igaz­ságuk mindnyájunkhoz szól. A megnyitó szavai után az érdeklődők szép számú tá­bora megtekintette a kiállí­tást, elbeszélgetett c. művé­szekkel. A szekszárdi múze­umban rendezett kiállítások közül talán még egyetlen egy­nek a megnyitója sem von­zott ennyi látogatót. A három művész munkás­sága Tolna megyéhez kapcso­lódik. Lázár Pál életművével áll a közönség elé. Látás­módja modern, kifejezésmód­ja sokrétű, témaválasztása széles skálájú. Simsay Ildikó és Szily Géza első ízben mutatkozik be a megyében. Kiállított képeik egységesebb stílusban készül­tek, mint Lázár Pál alkotá­sai. Fiatal művészek, biztos technikai felkészültséggel, ön­maguk előtt tisztázott, s ké­peiken megfogalmazott, hatá­rozott hivatástudattal. Simsay Ildikó sötét tónusú olaj- festményei, Szily Géza me­rész vonalú, préselt-szénrajzai és finom ívű tusrajzai vonz­zák a látogatókat. LT árom Tolna megyei mű- vész kiállítása nyílt meg a szekszárdi múzeum­ban. Elképzeléseik — mely­ben a XX. század emberéhez ki-dánnak szólni, a XX. szá­zadi művészet eszközeivel —, közösek. Kifejezésmódjuk — ahogy a kiállított képekből kitűnik —, különböző. Alkotá­saik művészi értéke, tartal­mas és elhivatott művészi pályát ígér. M. B. Kovacsevics: Kapelai sziklák Zrínyi Katonai Kiadó Amikor I94l-ben a német és olasz Tengeri tsillag és a fejiábuak Azt a természetadta szikla gá trend­szert, amely az ausztráliai Queens­land partjait védi, az utóbbi évtized­ben jelentősen kikezdte a 30 centi­méter nagyságú tengeri csillagfaj. Az ausztrál hatóságoknak sok gondot okoz ennek a tengeri állatnak a „korróziós” tevékenysége. A sziklagát védelmére több módszerrel kísérletez­nek, de egyikkel sem értek eű. ered­ményt. Nemrégiben az egyik auszt­rál biológus kísérletei során jött rá, hogy a tengeri csillagnak halálos ellensége van: a puhatestű fej lábúak­hoz tartozó állat, amely szintén 30 centiméter nagyságú és előszeretet­tel táplálkozik a tengeri csillag húsá­val. Ezt viszont az ember vadássza előszeretettel, mert a héja jól felhasz­nálható díszítésre. Az ausztrál szak­emberek szerint a fej lábúak védel­mével meggátolható lenne a szikla­csapa tok, valamint szövetségeseik le­rohanták Jugoszláviát: felosztották egymásközt a megszállt országot. A főként olasz megszállás alatt álló hor- vát területeken kikiáltották a Füg­getlen Horvát Államot”, amelynek ve­zetője a fasiszta Pavelics lett. A horvát nép legjobb fiai nem néz­ték ölhetett kézzel az olasz megszállók és hazai csatlósaik garázdálkodását: partizánosztagokba tömörültek és ahol csak tehették, lesújtottak az ellenség­re. Ennek a hősi küzdelemnek a har­cokban elesett hősöknek állít emléket Veljko Kovacsevics könyve, amely a hős parasztforradalmárról, Gufeec Má­téról elnevezett partizánzászlóalj his­tóriája. Az egység közvetlenül a meg­ütöttek tanyát és innen indították tá­madásaikat az olasz megszállók és csatlósaik, az usztasák ellen. A parti­zánok élete az első időszakban külö­nösen nehéz volt. — Körös körül a földön, a levegőben és a tengeren min­denütt az ellenség volt az úr, fegyve­rük kevés volt, élelmük is alig, hiány* zott a gyógyszer, az orvos. Az olaszok pedig szüntelenül támadtak. Útjukat porig égett falvak, akasztófák és tö­megsírok kísérték. De nem tudték megtörni a nép ellenállását, mert ki t évbe sem telt és a Kapela vidékéről kiűzték a megszállókat. Kovacsevics nemcsak a harcok kró­nikáját adja: mint ió epizodista^. em­beri sorsok rajzával mutatja be a ma már történelmi távolba került U£héz esztendők történetét. V. le­szállás után alakult meg, harcosai a faló”- tengeri csillag túlszaporodása. I Kapela helység zord sziklái között l7v„iaae rad to­“ RÖK, AZT AAOMD; JA A SEREGEK URA, ÉS FÜSTTÉ egete/vs szeke­reit. OROSZLÁN^ l KOLYKEIOET KARD t Emészti /v\e& NOAH AM/2 /W5VI ruocnr a <Mr60AA/ /WA/2AO­a//. ec aka/ztaaen­Mf ÉSZX2EV&7-E­/vüc. A CA'HVAZQfif­euw aZm'aí gunDUltajcs GYALOG és G&OOKLYA/-* QAAJ TALA'CTÁK /W4Gt'*A7rj ______ SHOES ( iced^yeayf fíé/ves E& Yeo "UONCA MAGA- kö- I S2o/s/Ö/V\. HO&YHA zAte/sétzr éj- ~ *S2A*=Atr,i a kjö\/er- /Kea3 faár HÓNAPS3- RAfa NGfiéi ÉS HOPE? NEGYY&J éCÉTUSYE- ÜST VÁL­TOTT £GY/Y\AÍSSAL. BOL­DOGOK. VOLTAK... JÓKAT SéTA’tTAK A Késő éj~ TZAKA'&AAS ár/WIÍVW- ßOSAAZ SSfOROA/GAT^C vnrtfis; teejérr, s cső , KOLOJTAK, Aa/o GL, * AT£AA ZSl&BAOT A2 AVASUK. — Például italszagot. — Italszagot? — Nem, azt nem éreztem. — Mit gondol Joós elvtárs — hajolt előre Pi- kó — Lábas honvéd olyan ember, aki egy vesze­kedés hatására képes valakit megölni?! A katona arcvonásai megmerevedtek. Hosszan nézett a nyomozóra, majd halk, nyugodt hangon szólt. — Tudom, hogy a körülmények elfogadhatóvá teszik ezt a feltevést, de nekem valahogy ... szó­val valami azt súgja, hogy ez nem lehet _ igaz. Meg lehetne nézni a tőrön az ujjlenyomatokat... — Ezt bízza ránk, — mordult fel dühösen Pi- kó, aztán valamivel enyhébb hangnemben hozzá­tette: — Nyugodjon meg, hogy megnézzük- Ma­ga kiáltott Lábasra, hogy ne húzza ki a tőrt? — Igen. Egyszer olvastam egy könyvben effé­lét. De elkéstem... Pikó nagy érdeklődéssel szemlélte a szoba fa­lának mintázatát. ”* — Felesleges volt az aggodalom, mert az a tény, hogy Lábas kihúzta a tőrt, még nem tün­tette el a markolatról a régebbi ujjnyomokat — villámgyorsan Joós honvédre kapta a tekintetét. A katona megkönnyebbülten fellélegzett. Mo­solyogva jegyezte meg: — Még szerencse... Elképzelheti százados elvtárs, hogy nem valami kényelmes az ember­nek ilyen helyzetben Tenni. Nem voltunk olyan sokan abban a szobában... — Milyen természetű embernek ismeri Lábast? — Eléggé ideges, hirtelenkezű, de... — Joós — 26 — nem tudta befejezni a mondatot. — Nézze, szá­zados elvtárs.^ Akármilyen idegbajos legyen is, hacsak nem őrült, feltétlen kellett volna arra gondolnia, hogy legalább egy szakasz katona hallotta, amikor öt perccel korábban megfenye­gette Faragót. No és a saját tőrével — nagy kockázat lenne... Ilyet csak az öngyilkosok csi­nálnak. — Valter Vince? — Vagy Ákos? — tekintett fel rá a tiszt kérdően. Joós elbiggyesztette az ajkát. — Miért tették volna?... a fene se tudja..; a végén még egyedül maradok. Ha csak nem... — hagyta félbe újra a mondatot. A tiszt rágyújtott. — A hivatlan vendégre gondol? — kérdezte két gyors szippantás között. — Igen. Egy ilyen kelekótya sok mindenre képes. Gyerekkorom óta félek az ilyenéktől. — Csak nem gondolja komolyan? — kérdezte • társalgó, közvetlen hangon a nyomozó. A kihall­gatás beszélgetéssé változott. — Ezeket még a törvény sem bünteti. Ha egy gyilkos be tudja bizonyítani, hogy zavarodott el­méjű, legfeljebb a diliházba kerülhet — nézett maga elé a katona. / Ismét Pikó kérdezett. — Ennél a Nagy Andrisnál máskor is tapasz­taltak szadista hajlamokat? Joós elgondolkodott. — 27 —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom