Tolna Megyei Népújság, 1967. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-17 / 220. szám
Hja Ehrenburg utolsó interjúja Csaknem saáz könyvet írt — Halála napjáig dolgozott Moszkvában, 77 éves korában meghalt Ilja G rigor jevics Ehren- burg, a kiváló szovjet írópublicista és társadalmi személyiség, akinek szava hosszú évtizedeken át eljutott a világ minden részébe. Élete utolsó napjáig tevékeny, energikus volt és nem tette le a tollat. Inna Vaszilkova, az APN tudósítója a Siempre című mexikói folyóirat kérésére röviddel az író halála előtt beszélgetett Hja Ehrpnburggal. Kollégámmal, egy brazil újságíróval nemrég meglátogattuk Hja Ehrenburgot moszkvai lakásán és két óra hosszat beszélgettünk vele. Dolgozószobájában ült, egy alacsony karosszéjében. Körülötte, a földön és az asztalon könyvek halmaza. Vastag gyapjúszövetből készült szürke öltönyt, s világoskék inget viselt. Feltűnt nekem, hogy az utóbbi időben mennyire lefagyott, s fájdalmasan gondoltam arra, hogy az évek senkinek sem irgalmadnak. Feje ősz volt, járása lassú, öreges, s csak a tekintete eleven, átható, fiatal. Ehrenburg a vendégszobába tessékel bennünket. Valóságos múzeum ez. Érdeklődéssel nézegetjük az író „kiállítási tárgyait”. Ehrenburg, pillantásunkat megértve, magyarázni kezd. Ez itt Picasso. Harmincöt eredeti műve van tulajdonomban. Nagyon szeretem őt. Ez itt Ortega, spanyol festő, ezek pedig a mieink: Chagall, Lentulov, Mas- kov, Tisler. Ez meg egy bizánci szobor, a szőnyeg pedig lengyel munka. Ugyanitt, a vendégszobában nagy gyűjteményt látunk boros- és konyakosüvegekből, színes címkékkel, valamint a népi játékszerek egész tömegét. Ilja Ehrenburg nagyon szereti a kerámiát az orosz népi játékszereket és a fametszeteket. Pipagyűjteménye Moszkva-szerte híres, párját ritkítja. Kerek asztalhoz ülünk, amelyen hatalmas vázában orchideacsokor virít (ma kapta ajándékba a botanikuskertből), mellette pedig a különböző gyógyszeresdobozok nyilvánvalóan bizonyítják, hogy nemrég járt itt az orvosi. Előveszem a már előre összeállított kérdéseket, de Ehren- burg megelőz bennünket. Miután megtudja, hogy kollegám Brazíliából jött, nyomban elárasztja őt kérdéseivel: „Hogy van jó öreg barátom, Jorge Amado? Mi újat írt? Mikor készül Moszkvába?” Házigazdánk visszaemlékszik a brazil íróval történt találkozásaira. Elmondja, hogy Amado oroszra fordított valamennyi művét olvasta, s hogy különösen a „Gabriella” és az „öreg tengerészek” tetszik neki. Megjegyzi, hogy szerinte Amado az utóbbi időben kezd jobban, szabadabban, könnyebben írni. Tréfásan megemlíti, hogyan vendégelte meg őt Amado egvszer valami pokolian erős pálinkával, amelyet ő a paprikával fűszerezett orosz vodkához hasonlítva, „amadovkának” keresztelt el. Ehrenbnrg elővett a szekrényéből egy díszes fadobozt, tele szivarral. Minden szivaron rajta volt a gvári címke, ezzel a márkával: ..Ilja Ehrenburg”. Ez is Jorge Amado ajándéka. Ehrenburg sokat dohányzik, szinte szünet nélkül: legszívesebben szivarozik, vagy ninázik. s csak ritkán cigarettázik. A na gvon erős feketét szereti. Erős fekete erős szivarok, s mellette a szívcsennek — nos, ez jellemző Ehrenburgra... Az első kérdésünk természetesen az egészségére vonatkozik: — Hogy érzi magát? — Úgy. ahogy 76 éves korában érezheti magát az ember. Se jobban, .se rosszabbul. Önök azonban ezt nehezen érthetik meg. mert még túlságosan mesz- szire vannak az én éveimtől. — Min dolgozik jelenleg? — Az „Emberek, évek, életem-’ 7, könyvét írom. Az 1954: tői 1964-ig terjedő időszakot fogja át. — Kiről szándékozik írná új könyvében? — Kissé babonás vagyok és nem szívesen beszélek arról, amit még nem fejeztem be. — S mikor ír — éjszaka, délelőtt vagy délután? — Éjszaka legszívesebben alszom. Egész nap dolgozom. — S mivél ír — tollal, ceruzával vagy írógépen? — írógépen. írásom ugyanis annyira csúnya, hogy később magam sem tudom kibogozni, hogy mit is írtam. Gépelek, s a munka folyamán sokat javítok. — Csinál-e jegyzeteket? — A legutóbbi időkig csináltam — Ehrenburg ezzel egy halom bőrkötésű könyvecskére mutat. — Segítségemre voltak az emlékiratok megírásában. Az emlékezet azonban igen alattomos. Gyakran előfordul, hogy kihagy és magam sem tudom megfejteni jegyzeteimet. Ehrenburg munkabírása meglepő. Moszkvában megjelent műveinek kilenckotetes gyűjteményes kiadása, kétszázezer példányban. Ez azonban csak ti- zedrésze annak, amit alkotott. Csaknem száz könyvet írt, s hőseivel egy közepes nagyságú varost Is benépesíthetnénk. Csupán a tizes és a huszas években írt fiatalkori versei három kötetet tennének ki, újságcikkeivel pedig kis híján tizenöt kötetet lehetne megtölteni. A második világháború éveiben háromezer újságcikk került ki tolla alól. A kritikusok szerint Ehrenburg nem azért írt olyan sokat életében, mert gyorsan ír, hanem azért, mert — mindig ír. — Hogyan vélekedik önmagáról, mint íróról? — Közepes írónak tartom magam. Nem hiszem, hogy Ehrenburg ezt álszerénységből mondta volna. Itt inkább az önmaga és művei iránt tanúsított nagy igényességről van szó. Egyszer Ehrenburg be is vallotta, hogy most távolról sem írná alá valamennyi kiadott művét Különösen ismertté vált Ehren- burg antifasiszta publicisztikája a második világháború éveiben. Alexander Werth, aki azokban az években a Sunday Times moszkvai tudósítója volt, Oroszország az 1941—1945. évi háborúban” című könyvében a következőket írta: „A szovjet emberek harci moráljának fokozásában igen nagy szerepet játszott Ilja Ehrenburg is; a hadsereg minden katonája olvasta Ehrenburgot: ismeretes, hogy az ellenség hátában lévő partizánok felesleges pisztolyukat, vagy gépfegyverüket szívesen elcserélték Ehrenburg kivágott újságcikkeinek egy-egy csomójáért. Ehrenburg sóik erőt és sok évet szentéit az újságírásnak”. — Milyen lapokat olvas naponta? — kérdeztük a mestertől. — A moszkvai Pravdát és a párizsi Le Monde-ot. — Kit tart a nyugati írók közül a legjobbaknak? — Stendhalt, Éluard-t, Joyce-t, Hemingwayt és Steinbecket. — S hogyan értékeli Stein- becknek a vietnami háborúval kapcsolatos álláspontját? — őszintén szólva Steinbeck álláspontja nagyon elkeserített és meglepett. Nagyon szeretem Steinbecket, az írót, de azt hiszem, amit tesz, kiáltó ellentétben van azzal, amit ír. — Folytatja-e társadalmi munkáját, mint a Béke-világtanács tagja? — Igen, s méghozzá nemcsak ebben a tanácsban, hanem számos más nemzetközi szervezetben is. Fő társadalmi munkám azonban az a küldetés, amelyet a szovjet parlament képviselőjeként teljesítek. — Sok levelet kap? Miről írnak önnek? — Naponta, vagy harmincat. Közülük tíz rendszerint műveimet értékeli és az olvasók 1 • nyomásairól szól. A másik tíz vél — fiatal írók kéziratai, vagy választóim különböző kérdései. S végül napi postám harmadik része a grafománok leveleiből áll. Ez utóbbiak kivételével minden levélre feltétlenül válaszolok. — Nem zavarja-e önt népszerűsége? — Természetesen zavar. Ezzel csak a fiatalok büszkélkednek. Tetszik nekik, ha népszerűek. Az én koromban azonban a dicsőség már terhest Először is azért, mert rengeteg időt rabol el. Gyakran az is megtörtént, hogy saját dicsőségemnek estem áldozatul Hja Ehrenburg az egész világot beutazta. — Mit hoz magával rengeteg utazásáról? — tettük fel a következő kérdésünket. — Virágmagokat és oiltóvesz- szőket. Szenvedélyes kertész vagyok. Vidéki dácsámban nagy kert és melegház van, ahol déli növényeket nevelgetek. Egyebek közt igen sok Latin-Amerikából származó virágom és fám van, még egy kis kávécserjém is, amelyet egyszer Amadotöl kaptam ajándékba. — önről azt mondják, hogy bonyolult jellem. Mi a véleménye önmagáról? — Mi az, hogy bonyolult? Úgy vélem, hogy egyszerűen szertelen. Ám ez nem gátolt meg abban, hogy életemben néhány rendes dolgot hajtsak végre. — Mi áll önhöz legközelebb, — a szépirodalom, a publicisztika, vagy a költészet? Melyik ág művelőjének tartja magát? — Egyszerűen ember vagyok, s bocsássanak meg a banalitásért, semmi sem idegen tőlem, ami emberi. BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: Amíg van idő Milyen hirtelen jön a szomorúság, egy garatra futó víz cukor édessége és hörögsz — kapkodsz a levegőért, iszonyat fojtogat a légszomj szörnyűsége, pedig az imént még néztem a kezed virágait melyet felém nyújtottál és én egész életre szóló szeretettel akartam megsimogatni — Amíg van idő egy pillanatra se késsen a köszönet és hála virágait öledbe rakni mind, mert visszahozhatatlan ha a Hold benéz ablakodba és szemeden kifakad az árvaság rettenetes magánya. KALDI JANOS: Az elgondolt virág Amit nézek már napok óta, — az egy elgondolt virág csupán. Látom álomba-hullva és felocsúdva, s úgy látszik — hervadhatatlan! Hajítanám félre-sutba, de hordanom kell magamban. S ha nagyon figyelem a szívemet, az remeg — s mintha lombzizegés jönne a sose-látott erdők felől — bólongja-mondja: hiszen e virágot nem is te gondoltad ki, csak kinyílt, lángragyúlt törvényszerűen, hirtelen. De jön az értelem, megcsillantja — akár a napfény az őszvégi tetőt — a vád szavát: te vagy a felelős, hogy él az a virág, te gondoltad ki a szárát, szirmait, mozdulatát, a rendkívüli, violaszerű fényét, s ami süt belőle, azt a csodát, nosztalgiát, — ezt az egész szerelmet magát! A hiniáslcgé&iif A körhinta kék. Fája festésekor olyasféle színárnyalatot kevertek, melyhez hasonló kéket csak különösen ihletett giccsfes- tők képein, régi sváb parasztbútorokon és a nyári hőségben a Balaton fölé boruló égbolton látni. Fenn, ahol a kék gerendákat a kerék küllőihez hasonlatos módon egymásba illesztették, ugyancsak kékszínű bádoglapok vannak. A bádoglapokon képek, sejthetől'eg meseillusztrációk. Vagy én kerülhettem távol a mesék világától, vagy ezek a képek, egyikre sem ismerek. A mesealakok üvöltenek, ugyanis a bádogfalak rejtekében hangszóró bömböl és a közeli visszaverődés a hangot sokszorosra erősíti. A körhinta áll. Érdeklődő közönség se közel, se távol. A hin- tás a tövénél ül, egy felfordított láda tetején és lábosból kanállal pörköltet eszik, csigatésztával. * A hintás éppúgy lehet harmincöt éves, mint ötvenöt. Később megtudom, hogy negyvenöt. Vállas férfi, kék nadrágban, kék ingben. Az állót felverő serte is kékes árnyalatú. Eleinte nem a legbarátságosabb. — Csak ötven százalékps terheléssel indítok — közli láboskaparás közben. — Köszönöm, nem szállók fel. Szédülős vagyok. Szédülős mivoltom felkelti érdeklődését: — Akkor ne is! A minap felszállt egy ilyen magafajta, aztán lerondította két utasom ruháját. Aki nem bírja a forgást, ne üljön körhintára, nem igaz? — Tökéletesen az. De mondja, a hintán vendégei vannak, vagy utasai? Habozás nélkül válaszol: — Utasaim. Aki hintára üt, az repülni akar, a repülés pedig utazás. Már mellette ülök a ládán és a hallottakat emésztem. — Igaza lehet — mondom bizonytalanul. * Rám mered: — Igazam? Nekem? Hát mi a feném lenne, ha nem igazam? Tudja maga uram, hogy én mióta csinálom ezt a mesterséget? Ha mindent beleszámítok, ötéves korom óta, tehát negyven esztendeje. Itt nőttem fel a hinta tövében. Én mindenhez értek, ami a körhintázással kapcsolatos. Az emberekhez is. Kaján leszek és körülmutatok a déli nyugalmában pihenő utcán, mely békésen és üresen tűri a házak felett végigömlő hangzavart: — Mégsem nagyon jönnek! — Most? Hát persze, hogy nem jönnek. Nem is azért szól a zene. Csak, mert bele kell ráznom a fejükbe, hogy itt vagyok. Búcsú egyébként sem ma lesz. De délutánra, amikor nyit a korcsma, majd gyűlik közönség, azt meghiheti nekem. — Ilyesformán elég sok a rezsi, nem? __. .... B ólint: — Sajnos. Tudja, a régi hintánk, az, amelyik mellett felnőttem, még könnyen működött. Felraktunk a gramofonra egy lemezt, összeverődtek a gyerekek, aztán aki fenn, a dobogón futott öt kört, vagyis hajtotta a hintát, az ingyen mehetett egyet. Persze rövidebbet. De most? Az olyan hintának a közelébe sem mennének. Elurasodtak a népek, tudja? — Ez hányadik hintája? — A harmadik. Újdonatúj, de máris kicsi. Pedig harmincnégyezer forintom fekszik benne. Drága a fanyag és hiába csinál majdnem mindent maga az ember, itt csak kifogástalan fát lehet használni. Képzelje, ha letörik nekem egy gerenda! Teljes forgásnál úgy átrepül az utas ezen a háztetőn, akár a fecskemadár. — Előfordult már? — Az apámmal. El is vették az engedélyét, meg még ameny- nyi pénzbe került! Velem nem, én ügyelek, uram. Komoly, vizsgázott szakma ez, kérem, veszélyes mesterség. — És mozgalmas. Sokat utazik? — Kora tavasztól késő őszig. Tolnán kívül Baranya, Fejér, Vas, Veszprém, Zala és Győr megyékre szól az engedélyem. Van mit húzniuk a lovaknak. Télen aztán reparálunk, meg alszunk. — Lovaknak? Mennyi van? — Négy pár. * — Nem, a hintát ma éppúgy szeretik az emberek, mint negyven éve. Nemcsak a gyerekek, vagy a lányok és legények. Újabban felül erre már az asz- szony is, pedig olyasmi régen nem fordulhatott elő. Csak, ahogy mondtam, elurasodtak a népek. Ha most a tanács engedélyt adna holnapra egy másik körhintásnak is, akinek mondjuk nyolcméteres gerendái vannak, akkor én szedhetném a sátorfámat. Az emberiségnek mindig a jobb kell, a különb, egyszer már ilyenek. Ez a masina még meg sem hozta az árát, de már tudom, hogy jövőre Dieselmotort kell vennem. A fiamnak meg magnót, hogy begyűjthesse a rádióból az új számolóit. A beatosokat is. Hanem tudja, hogy mi lenne az igazi? — Micsoda? — Valahol szerezni egy kimustrált traktort! Ne féljen, én megreparálriám, hogy még jó lenne évekig. Akkor aztán eladnám a lovakat és legalább még- egyszer ilyen gyorsan tudnék járni! Tekintete végigfut a kékre festett gerendákon. Lelki szemeivel már bizonyára látni véli a pöfögve döcögő traktort, mögötte a gerendákkal megrakott pókocsi- val, amint faluról falura szállítja az embereknek a repülés valóra váltható álmát. _____ ORDAS IVÁN ■ tv
