Tolna Megyei Népújság, 1967. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-13 / 190. szám
a TÓÉN A megyei népújság 1967. augusztus J3. Hallom, hogy otthon befejezték az aratást. És azt is hallom, hogy ilyen unalmas aratás még nem volt soha, mint az idei. Nem voltak marokszedő lányok. És mit ér azok nélkül az aratás? Főleg most érne valamit a lányokkal, most, amikor mindenütt a divat a miniszoknya, amelynek csak egy szabálya van: köldökön alul kell, hogy érjen, mert, ha ezen felül van, akkor már blúz. Amikor otthon jártam, láttam Szekszárdon és másutt is miniszoknyás lányokat. De olyanokat nem, mint amilyenekkel Angliában találkoztam. A szoknya az olyan volt, mint a mi lányainké, de az angol lányok térdén vekkeróra is volt. Álltak az utcán és nézelődtek. Mintha csak azt énekelték volna: „Én mellettem elaludni nem lehet...” Ez a divat a világon. Megmutatni mindent, amit csak lehet. Az országot a turistáknak... A lányok is kiveszik a részüket ebből a mozgalomból. Ők is megmutatnak mindent, amit lehet. Egy részét az utcán, más részét másutt. A kereskedelem is benevezett ebbe a mozgalomba. Láttam, hogy a kirakatokat telerakták mindenfélével, a régi árakat áthúzták, újakat írtak ki, és most az emberek sok olyan dolgot láthatnak a kirakatban, amit korábban teljes árért hiába kerestek az üzletekben. Ilyenkor látja meg az ember, hogy mi mindent gyártott az ipar és mi mindent fektetett el a kereskedelem, bizonyára azért, mert a kereskedők az árakat magasnak találták annak idején, és gondolták — a szegény dolgozók idény végén majd olcsóbban is beszerezhetik a nyári árut jövő nyárra. Érről jut eszembe, hogy nemrég részt vettem Johnson egyik sajtótájékoztatóján, amelyen kijelentette, hogy Amerika olyan gazdag, hogy képes a vietnami háború folytatására és egyben a boldog nagy társadalom felépítésére is. Amikor ezt kijelentette, az utcán egy néger kiabálni kezdett: „Éljen az elnök!.. A tömeg rárontott. Egy stentori hang hallatszott: „Nem tud mást mondani, nincs más véleménye?" „Dehogy nincs — mondta a néger, csak nem hagynak beszélni. Én azt akarom csak mondani, hogy: Éljen az elnök a nagy társadalomban abból a hatvan dollárból, amiből én élek.” Ez már érthető beszéd volt. Nem olyan, mint az egyik londoni bíróé, aki amikór befejezte a cikornyás, bonyolult jogásznyelven megfogalmazott verdikt felolvasását, a következő szavakkal fordult a felpereshez: — Feltételezem, hogy nem értette meg a jogi nyelvet, egyszerűen közlöm, hogy a pert megnyerte. Hogy Dieter Schule nyugat-berlini betörőnek mit mond majd a bíró, azt nem tudom. Különleges betörő ez az ember. Amikor megérkezett a rendőr, Dieter Schule hálásan szorította meg a kezét. Hálás volt, hogy végre eljött a rendőr. Persze ennek előzménye is van. Ahova betört, egy farkaskutya állta az útját. A kutya odaszorította az ajtóhoz és vicsorgott rá. Még szerencse, hogy az ajtó mellett volt a telefon. így a betörő segítséget kérhetett. Jena Friest asszony, az Ohio állambeli Akron lakója is segítségért fordult — nem a rendőrséghez, hanem, a^ bírósághoz. Kérte a bíróságot, hogy válassza el a férjétől, aki egy undok fráter, mert 1919-ben, esküvőjük napján elment a kocsmába egy pohár sörért és csak 1967 januárjában tért vissza. A türelmetlen menyecske keresetét a bíróság komolyan fontolóra vette. Jena Friest férje a sörért menés világrekordját állította fel, Vera Hanni, 38 éves asszony viszont a szülés és az esküvő közötti távolságot rövidítette a legminimálisabbra. Egyik nap éjfélig mulatott, éjfél után néhány perccel egészséges leánygyermeket szült és másnap délelőtt megjelent az anyakönyvvezető előtt, hogy házasságot kössön a született gyermeke apjával. Ez egy kicsit bonyolult dolog, de ha az ember belegondol abba. ami néha Szekszárdon történik, akkor kiderül, hogy ez az ügy kismiska a mienkhez képest. Mert ki tudja nekem megmagyarázni a következőt? Egyik nap elkezdik hordani a sódert a Tarcsay Vilmos utcai lakótelepre. Hordták, hordják. Egyszerceak abbahagyják. Az ember azt hinné, hogy most már nyugodtan hagyják azt a szerencsétlen sódert, de nem. Megjelennek az autók, felpakolják a sódert és ismeretlen helyre szállítják. Ugyanezt teszik időnként a földdel is. Annyit törtem a fejem azon, hogy mi lehet az oka ennek, de jobbat nem tudtam kigondolni, mint azt: „Két csoportba sorolták a teherautókat. A jobbak távolról hordják i? anyagot, lerakják egy helyen és ekkor működésbe lépnek a rosszabb autók és azok ismeretlen helyre továbbítják." Hallom, hogy elmarad ma az úszóverseny, mert nincs "■íz. Helyes. így legalább ezt a versenyt szárazon megúszták. Ezzel, zárom soraimat Tisztelettel: CaS iß u $ a „A két hajó egy évszázad níján kétezer évig feküdt az iszapban. Caligula, az őrült császár építtette őket, hogy milyen céllal, azt ma már nem lehet kideríteni. Nem is hajók, hanem valóságos úszó kincsestárak voltak, tele szobrokkal, képekkel, szinte minden centiméteren faragásokkal, öt emelet, 300—400 evező, egy hatalmas vitorla, templom, fényűző császári lakosztály és kincsek súlya terhelte az akkori méretekben hatalmas hajótestet.” A fenti részlet egy nemrégiben Olaszországban megjelent könyvből való. így folytatódik: ,,A hajókat 1927-ben találták meg olasz és svájci régészek a Nemi-tó lecsapolásakor. A vastag iszapréteg 1900 éven át biztos védelmet nyújtott, s majdnem teljes épségben sikerült a feltárás. Ez a lelet az egyik legszebb és legteljesebb ókori emlék, amely ■— hála a művészbolond császárnak — majdnem teljes kereszt- metszetét nyújtja Caligula kora művészetének.” Nem régészeti munka, s nem múzeumot bemutató baedekker az Idézett könyv. Sokkal szomorúbb témáról, a nácik második világháborús műkincsrablásairól, pusztításairól állított össze kötetet a római Editoré Riuniti kiadó. Pénz csak háborúra van A „Caligula-hajók” negyven éve megtalált kincseinek feldolgozása olyan hatalmas munkát jelentett a művészettörténészeknek és a régészeknek, hogy több esztendős munkatervet készítettek. Egy-egy hatalmas csarnokot építettek a hajók fölé, hogy megvédjék széltől, hidegtől. A régészek munkája félig-meddig szabadtéri, tehát bárki megtekinthette. Tizenöt év szorgos munkájával sikerült nagyon sok fontos részletet restaurálni, konzerválni, voltak olyan elképzelésiek is, hogy egykorú rajzok alapján teljesen helyreállítsák a hajókat. Erre azonban már nem volt idő. Kitört a második világháború és a kutatómunkát abba kellett hagyni. A kutatók nagy részét besorozták, s még Ezra Pound, az ekkor Olaszországban tartózkodó világhírű költő tiltakozó szava sem segített — az anyagi támogatást „bizonytalan időre” megvonták. A múzeum néhány dolgozója, annak ellenére helyén maradt, fizetés nélkül óvta, védte a kincseket, s szinte naponta írta a segélykiáltó leveleket: „A konzerválást folytatni kell. Minden nap számít, hiszen a faleleteket az idő szinte eszi.” A hivatalos szervektől még válasz sem érkezett. A rabló: SS-professzor A munka azonban egy napon, 1944. tavaszán, folytatódott. De ezúttal kényszerűségből. A németek elfoglalták a Nemi-tó környékét, és a kutatók ezentúl német parancsszóra dolgoztak, pontosabban Professzor Hans Gerhard Evers SS-őrnagy utasítására. Ki ez az Évers? Műtörténész. De kiderült róla valami más is: Evers professzor nácinak még kitűnőbbnek bizonyult, mint műtörténésznek, s nem véletlenül érte el az SS-őmagyi rangot. Szándéka — amelyet vad karrierizmusában önmaga eszelt ki. s amelynek végrehajtásáért Göb- bels a legmagasabb német kitüntetést ígérte — egyre világosabb lett: a kincseket Németországba aikarta szállítani. A múzeum dolgozói a megalázó feladat elől megszöktek, és a környék barlangjainak mélyén bújtak el. 1944. tavaszán a front közeledett a Nemi-tóhoz, és a szövetségesek szinte óránként bombázták a környéket. Május végén a front már csak pár kilométerre volt a Nemi-tótól, Evers őrnagy feltehetőleg akkor már biztos volt abban, hogy Caligula hajóit nem szállíthatja el a nemi-tavi múzeumból. Május 30-án Evers alakulata, a Bayrische WN. 1359 benzintankot szállított a csarnokba. A környéken maradt egy-két öregembernek — akik vitték a barlangba a híreket, — azt mondták, hogy ott raktározzák a benzint A múzeum dolgozói rosszat sejtettek, és búvóhelyükről mesz- szilátóval végignézhették a nácik egyik leggaládabb bűntettét az emberi kultúra ellen. Május 31-én délután már közvetlen közelről hallatszott a csatazaj. Estefelé egy motoros érkezett a német táborba. Evers ka- ronfogta a motorost és elvezette a csarnokba. Fél óráig bent voltak, s amikor kijöttek, Evers széttárta karját, még egyszer végignézte az épületet, s azon az estén többet a közelükbe sem ment. Két órával később az SS- karaván útra készen állt. 21.30 órakor egy SS odaszaladt a csarnokhoz. Ezután az egész autóoszlop elindult. Kisvártatva a levegőt robbanás rázta meg, s a néhai tófenék pillanatok alatt lángtengerré változott Á pusztítók büp, et’enek A kutatók nem is gondolhattak mentésre. Caligula csodálatos kincsei végérvényesen elpusztultak. így tették tönkre egy ősi kultúra csodálatos emlékeit 1944. május 31-én a német fasiszták. Az író — a Vie Nuove című lap riportere — így ír: „A veszteség ma már nem pótolható, pár fényképen kívül semmink sem maradt abból, amit a Nemi-tó majd kétezer évig megőrzött. De a felelősök élnek büntetlenül. Prof. Hans Gerhard Ewers, a Német Szövetségi Köztársaságban — ókori művészettörténetet tanít.” Készülődés a mezőgazdasági kiállításra Ezüstösen csillogó embléma hívó- A Cinkotai Általános Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet mű- gatja majd a SZÖVOSZ-pavilon- anyag fólia melegházával a belterjes zöldségkertészet új lehetősé- ba a mezőgazdasági kiállítás látó- geit mutatja be az érdeklődő vendégeknek. gátéit, (MTI-foto — Fehérváry Ferenc felvételei.)
