Tolna Megyei Népújság, 1967. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-27 / 202. szám
Palkó István; Weimar Kerek egy hónapig tartó külföldi tartózkodásról még akkor is igen sokat lehetne írni, ha az történetesen nem olyan telített mint a mienk Wiemar- ban. A weimari nemzetközi szabadegyetemet az NDK fő- és szakoktatási minisztériumának az államtitkársága igen nagy alapossággal szervezte meg^ és programját oly sűrítettén állította össze, hogy két hónap is nyu- goltan kitelhetett volna belőle, íme csak néhány jellemző adat a program gazdag anyagáról. Közel 40 két-három órás nagy előadás hangzott el a német művelődéspolitika, nyelv- és irodalomtudomány, művészettudomány, építészet, zene stb. tárgykörökből, 'a kisebb csoportokban megtartott nyelvi stúdiumok mellett. Ezeken kívül 6 egész napos kirándulást tettünk különböző ^ipari, mezőgazdasági és művelődési központokba. Általában délelőtt és délután kötött, hivatalos program volt, esténként pedig találkozók neves írókkal, színházi és művészeti szakemberekkel. Mindez óriási tudományos, művészeti, művészettörténeti ismeret- és élményanyagot jelentett a maga nemében is, de ehhez járult még találkozásunk a kurzuson részt vevő tíz különböző nemzet képviselőivel. A bolgárokon, cse heken, lengyeleken és szovjeteken kívül itt voltak az angolok, franciák, olaszok és a svédek képviselői is. Ez a találkozás és együttlét olyan sajátos tapasztalatszerzést is biztosított, amit más formában egyáltalán megszerezni sem lehetne. A szabadegyetem résztvevői zömmel germanisták voltak, tehát az irodalomnak és nyelvtudományoknak képzett szakemberei, éppen ezért annál megdöbbentőbb volt az a tájékozatlanságuk, ami a magyar irodalom ismerete terén mutatkozott meg intenzív beszélgetéseink során. Ezzel szemben, annak ellenére, hogy nem zenei érdeklődésű szakemberek voltak, jóformán kivétel nélkül ismerték Liszt, Bartók és Kodály nevét és többen művészetüket, munkásságukat is. Amikor azt fejtegettük nekik, hogy irodalmunkban a fentebb említett zenészekkel fölérő, sőt nagyabb íróink voltak és vannak, hitetlenül csóválták fejüket, lehetetlennek tartották ezt, és kérdezték, soroljuk el, sőt írjuk le nagy íróinkat és fontosabb műveiket. Ezen a fonák helyzeten bizony el lehet gondolkodnunk és érdemes volna keresni az okokat, miért is van ez így, és még inkább megkeresni a módját annak, hogy ne így legyen. Weimar más eszmélte------------------- téssel és tanulsággal is szolgál. Közismert, hogy Weimarnak, ennek a Szombathely -nagyságú városnak több más, hasonló nagyságú német várossal együtt milyen jelentős szerepe van a német, sőt nemzetközi kulturális életben. Ez a szerep kulturálisan Berlinével vetekszik, sőt több területen talán annál is nagyobb. Ebből a tényből mi magyarok is rengeteget tanulhatnánk, mert nálunk éppen az ellenkezőjét találjuk. A z a hatalmas kulturális, művészeti, irodalmi és tudományos örökség, ami egy-egy német városban összpontosul, így Wei- marban is, az a mi szerény, magyar viszonyokhoz szokott fogai mainkat teljesen meghaladja. Nincs is mivel összevethetnénk ezt. Persze ismerjük ennek történelmi okait is, hiszen közhely, hogy amíg a magyarság Nyugatvédelmében a vérét hullatta és gazdasági javait tékozolta, addig Nyugat nyugodtan élt, iparosodott, dolgozott és kereskedett és ezek által kulturálódott, és megteremtette fejlett gazdasági alapjain magas európai kultúráját is. De ez csak az éremnek egyik oldala! Merőben különböző és -kedvezőtlenebb történelmi néhány tanulsága előzményeink és helyzetünk ellenére is lehetne a helyzet nálunk jobb a jelenleginél, legalábbis vidéki városaink kultúrcentrum szerepe szempontjából. Weimarnak nincsen villamosa, sem metrója, de még európai értelemben vett modern áruházai és szállodái sincsenek, de van ezekkel szemben olyan óriási kulturális öröksége, olyan eleven és lüktető nemzetközi kulturális élete, olyan könyvtárai, múzeumai, műgyűjteményei, képtárai, levéltárai, műemlékei, tudományos és művészeti könyvkiadása, színháza- és színházi élete, amikről hazai viszonylatban fogalmaink sem lehetnek, és még álmodni sem merünk. Csak egy jellemző adat Weimar színházi életéről: Az elmúlt év színjátszó évadjának a felében 212 000 látogatója volt a színháznak a Szombathely-méretű városban. De az előbb felsorolt tények és tényezők nemcsak Weimarra jellemzők, hanem a többi német városra is. , Tanulságos összevetés kínálkozik az oktatási intézmények terén is a mi viszonyainkkal. Több új oktatási intézményt volt alkalmunk látni és tüzetesen tanulmányozni. Itt csak olyan új létesítményekről beszélek, amelyek az utóbbi évtizedben épültek, tehát az NDK megalakulása óta. Ezeknek az új főiskoláknak, oktatási intézményeknek bármelyike méretezésében, reprezentatív jellegében, belső nagyvonalúságában és kényelmében, korszerű berendezésével, magas műszaki-technikai megoldásaikkal, stb. stb. a maguk nemében páratlanok. A német közintézményi építkezéseket az jellemzi, hogy nemcsak a mának építkeznek, hanem a jövőnek, a fejlődő évszázadoknak. De nem csupán méret- és aránybeli különbségekről van itt szó, hanem minőségi különbségekről is. Az új intézmények berendezései, a működtetés technikai megoldásai, elektromos motorokkal működő elsötétítő berendezései, táblái, világító testei, a termek burkolatai és akusztikai kiképzései, a technika minden vívmányával, mikrofonokkal, oszcillográfokkal, vetítőgépekkel felszerelt katedrái, drága kárpitos bútorzatú nagytermei, tanácskozóhelyiségei, hatalmas könyvtárai stb. stb. mind-mind olyan minőségi többletet jelentenek új építkezésükben, ami nálunk még luxusigények mellett sem tervezhető. Persze nemcsak a múlt felhalmozott óriási örökségével, értékeivel és létesítményeivel volt találkozásunk, hanem az egyszerű német emberekkel is, termelőszövetkezeti parasztokkal, gyári munkásokkal, gépállomási dolgozókkal csakúgy, mint a német kultúra és közélet neves reprezentánsaival. A sok közül csak egyről —--------- hadd tegyek i tt említést. Egyik júliusi estén Erwin Strittmatterrel, a nemzeti díjas, népszerű munkásíróval találkozott a szabadegyetem közönsége. Az író új prózájából olvasott fel, utána elbeszélgetett hallgatóival. Mikor megtudta, hogy magyarok is vagyunk jelen, beszélni kívánt velünk. Elmondotta, hogy többször járt már hazánkban, és több írónkkal baráti kapcsolatot tart fenn. És tréfásan megjegyezte, hogy neki Magyarország a második hazája, műveinek itteni megjelenése miatt. Erre elmondottam neki, hogy magam is több versét fordítottam magyarra, és rendszeresen tanulmányozzuk a jelenlegi élő német irodalmat. A továbbiakban arról esett szó, hogy milyen jó az, ha az élő irodalomnak olyan mozgékony propagálóra van, mint a Neue Deutsche Literatur, amelyik világszerte eljut Európán kívül Kínáig és Kanadáig is. Nálunk éppen fordított a helyzet, mi csápozunk a Nagyvilág-on keresztül a nagy világ irodalma felé. Ez ugyan hasznos, de saját irodalmunk propagálása ezzel még megoldva nincs. Ez is Weimar egyik tanulsága. Egy másik alkalommal Joachim Müller professzor a jénai Schiller egyetem germanisztikai intézetének igazgatója tartott szol vegelemzést Goethe Ilmenau című költeményéről. A korabeli társadalmi viszonyok fejtegetésekor sötét képet festett a weimari nagyhercegség akkori helyzetéről. Éles kontrasztként .kifejtette, hogy Goethének és a korabeli íróknak, művészeknek milyen nehéz körülmények között kellett dolgozniuk ezekben az időkben. Már ekkor is érdesen hangzott ez a fülünknek, de még inkább akkor néztünk furcsán, mikor később ugyanezeket a gondolatokat fejtegette a weimari német intézet egyik munkatársa is. Mi ezt a nehéznek és sötétnek vázolt társadalmi hátteret, ami lehet, hogy az volt — ők ezt jobban tudják — a magunk részéről nagyon irigylésre méltónak találtuk volna annak idején, mert hiszen amikor Goethe már a humanitás egyik legnagyobb igényű klasszikus művén, Iphigéniáján dolgozott, nálunk a valóban mostoha társadalmi viszonyok közepette mégcsak Dugonics András fércelgette Etelkáját. Az egyik világirodalmi remek, a másik pedig csak kajtatás és ácsingózás az irodalom felé, irodalomtörténeti kuriózum csupán. Külön élményt jelentett számomra Herderrel és a szellemével való találkozás. Markáns ércszobra ott áll a Stadtkirche előtt. Nemcsak saját népe művelődésének alakulására volt nagy hatással 60 kötetre rúgó munkássága, hanem jóformán az egész civilizált világra. A német irodalomban mint kritikus és esztétikus nyitott új korszakot, de az egyetemes irodalomtörténetre is nagy hatással volt azzal a koncepciójával, amelyik összefüggést keresett az irodalmi mű, az azt létrehozó nemzet és kor szelleme között. Irodalmi munkásságánál talán még jelentősebb volt tudományos munkássága. Öt tekinthetjük a művelődéstörténet megalapítójának is. Mindezt csupán azért említem, mert ő volt az, aki történetfilozófiai jóslatával népünkkel kapcsolatban azt fejtegette, hogy a magyar nép lassan elpusztul, mert betöltötte történelmi hivatását, a kereszténység védelmét. Hogy ez a herderi jóslat milyen megrázó volt népünk sorsát szívükön és vállukon viselő nagyjaink számára, elég talán csak a sok közül Vörösmartyra utalnunk, akinek legmegrázóbb versei éppen e herderi jóslat nyomán íródtak. A magyar irodalomtörténet erős köldökzsinórral függ össze a német klasszicizmussal. Köl- cseynk legnagyobb álma volt eljutni Weimar és Jéna kékvirágú tájaira. Ez a vágy azonban számára mindörökre csak vágy maradt, és Pozsonynál nyugatabbra, nem tudni mi okból, sohasem jutott. Vajon a korabeli magyar költők és írók miért tekintették Weimart vágyálmuknak, az irodalom és a művészet éltető forrásának? Azért, mert valóban az is volt Egy kultúr-centrum, ahol a weimari ' nagyhercegség mecénási szárnyai alatt Goethék, Schillerek, Herderek, Bachok, Wiellan- dok, Knebelek jöhettek össze a tiefurti kör tagjaiként kerékasztal-társasággá Anna Amália házában, ott valóban olyan irodalmi és művészi élet folyt és lehetett, amire a magyar parlag írói csak mint elérhetetlen álomra gondolhattak. WEIMAR SIMON LAJOS: Amikor* elment.., Amikor elment mellettem, visszanézett, — ö volt, — gondolta, — ő volt, ismerem! Öt lépés után újra visszanézett, s hogy tíz lépést ment, tétován megállt. — Hát ilyen aki törzsünkről letört, s elszállt, miként a szálló gondolat, mint csordából a legerősebb szarvas, mely ágaskodó fővel élrevág,. Tíz lépés után visszanéztem én is, s ő hátulról is látta, hogy gyúródik bennem az érzés, arcomon a ránc. — Ilyen lennék hát én is, hogyha akkor rámszól valami intés, hogy maradj! Nem kellett volna több: csak felismerni apám tekintetén a nyugtalant. Nem kellett volna több: csak megmutatni az árpalisztből gyúrt zsengés cipót, s ilyen lennék most én is biztosan... Munkaruhám lobogtatná a nyári fullasztó szél, mely kemencéből indul, és kiszáradt ajakkal csókolóznék a korsóval, amit a szeder-szurtos gyerkőcök hoznak mezítláb a porban, de esténként villám hegyét az égre lendíteném, és szememben vinném haza legényesen az esthajnal-csillagot. És ott állnék vacsora után a kapufélnél a lánnyal, akit unos-untalan szólít az anyja, mert sokáig áll mellettem reszketve, mintha fázna. S a kedves lányt — akit szólít az anyja — nem tarthatnám, sóhajtana szegény... Olyan lennék hát én is bizonyosan, mint aki ment, de vissza-visszanézett, pár éve... ezer napja sincs talán... MISZLAI GYÖRGY: BABITS Még áll a szurdikparton kőkereszted a zöldesbarna tamariszk tövén. Sétáidon de sokszor fölkerested, ha ébredt benned egy-egy költemény. Magányos ember, halkszavú poéta; kisvárosod se tudta, hogy ki volt, kit kergetett ide az esti séta, a szőlők alatt, hogy ki bandukolt... Fellegmagasban jártál itthon is. Nem érdekelt a világ a hamis, se pinceszer, se kártya, dínom-dánom. Hazajöttél, most velünk vagy megint, szeretetével a szívünk behint s köztünk maradsz e szelíd pannon tájon.
