Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-13 / 163. szám
4 idt’Ui’e'f üEFDISÄiS rés?, jüHü? IS; Beszélgetés EG 7 FEHÉRKABÁ TOSSAL (Aki felöltötte az éttermi felszolgálok fehér kabátját, számot vethet azzal, hogy ezzel egyidőben viszont egyénisége jó részét le kellett vetnie. A jó felszolgáló — akit rejtélyes módon újabban vonakodunk a cseppet sem sértő hangzású régi néven pincérnek titulálni — egyetlen célja a kedves vendég kényelme, óhajtásának teljesítése. Nem mindig könnyű feladat és közben a pergő évek a valamikori borfiú „Jóska, te!”-ből, „Józsikám”-ot, később esetleg „Józsi urat” csinálnak, míg eljut a „Józsi bácsi” rangig és ezzel egyidőben az öregségig is. A legtöbb Józsi, Laci, Feri, Pista, vagy Lajos bácsi azonban, akikkel évek, vagy évtizedek során át találkozunk megszokott vendéglőnkben, szinte örök időkre rejtve hagyja vezetéknevét. Egy fehér kabátossal nehéz egyvégtében hosszabb ideig beszélgetni. Az alább — többkevesebb hűséggel — visszaadott is egy huzamosabb tartózkodás, részletekből összetevődött emléke.) — Tessék parancsolni, egy borsos tokányl Jó étvágyat kívánok! — Köszönöm. Látja ez ritkaság! — Micsoda, kéremszépen? — Az, hogy ne csak kihozzák a vendégnek az ételt, hanem rögtön gusztust is kívánjanak hozzá. — Kérem, én még a régi iskolához tartozom. — Nocsak! Olyan nagy lenne a különbség régi és új szakember közt? — Ha igazán szakember, akkor nem. Én mindenesetre már harmincegy esztendeje űzöm ezt a mesterséget. — Szép idő. Itt kezdte Szek- szárdon? — Nem, de remélem, hogy itt fejezem be. Ötvenhárom éves vagyok. — Sokfelé járt? — Becsben szabadultam, kérem. Aztán elvégeztem Genfben a hotelszakma akadémiáját és dolgoztam a Nemzetközi Hálókocsi Társaságnál, amíg csak meg nem szűnt. Később Balatonfüreden, Bony- hádon, most meg itt, ebben a vasúti gödörben. — Csakugyan van valami gödörformája ennek az étteremnek. És milyen meleg van! — Rossz a szellőzés, de itt még csak hagyján! Tessék elképzelni odabenn a konyhában! — Nem irigylem a szakács- nékat. — Ne is. Ma délre csak bécsiszeletből hatvanadagos előrendelésünk van. Ha pedig előbb tetszett volna jönni, az egész teremben nem talált volna egy talpalatnyi helyet szabadon. Itt reggeliztek a mai versenyre érkezett sportolók. — Egyedül látta el őket? — Egyedül. Fél egykor kerültem ágyba, de reggel hatkor már terítettem. Ma pedig vasárnap van, itt leszek késő éjszakáig. — Különb étterem kívánkozna ide a vasútállomás mellé. — Igen, azon már mi is gondolkoztunk, hogy miért a Kispipa kap új helyiséget, amikor a városközpontban ott van a nagy forgalmat felvevő Garay is. Azt a pénzt ide lehetett volna fordítani és a megyeszékhelyre vonattal, vagy autóbusszal érkezőt rögtön nem ilyen kültelki kép fogadná, — Nem ismerem a Vendéglátóipari Vállalat gazdasági lehetőségeit, de a gondolattal egyetértek. Megenged azonban egy kérdést? — Parancsoljon! — Nemcsak Szekszárdon, de az egész megyében sem sok bokorban terem Genfet végzett vendégláióipari szakember. Miért nem cseréli fel ezt a fehér kabátot egy jobb beosztással? — Uram, ez a fehér kabát csak derékig ér, addig nem csap fel a sár. A hosszú kabát könnyen bepiszkolódik. Majd, ha olyan körülményeket teremtenek, amikor kevésbé lesz kötött a vezető keze, elsősorban a munkatársai megválasztásában, akkor esetleg igen. — Tehát az új gazdasági mechanizmusra gondol, rendben van. ötvenhárom éves fejjel itt szaladgálni azonban igencsak fárasztó lehet. — Az, uram, nagyon is az! (Egy vendégre átlagosan harminc—negyven méter gyaloglást kell számítani, ez egy jó forgalmú napon legalább tizenöt kilométert jelent. Tálcával a kézben, fehér kabátban és azzal a kevéssé megnyugtató tudattal, hogy az embert már visszavonhatatlanul Lajos bácsinak hívják.) (ordas) Latin-Amerika a náci háborús bűnösök paradicsoma Három másodpere as auschwitzi hóhér új életéből indokoltak azok a feltevések, hogy Martin Bormann, Joseph Mengele és más fasiszta bűnözők életben vannak Az elnyűtt ruhát viselő, rémült tekintetű 60 év körüli férfi, a fapadon ülve sehogysem tudta megérteni, mi váltotta ki szerény személye iránt a körülötte összesereglett emberek érdeklődését, akik figyelmesen, centiméterről centiméterre, fejétől a sarkáig tanulmányozták a testét, mintha „repülő csészealjon” érkezett volna. A bámészkodók sokasága a mértani haladványnak megfelelően szaporodott. Mennél több kérdést tettek fel neki, annál világosabban felismerte, hogy bekerült a történelembe. A kérdéseket az Interpol és a titkosrendőrség emberei tették fel. Kiderült, hogy Martin Bormannak vélték, aki annak idején Hitler jobbkeze volt, s aki után a rendőrség világszerte nyomoz. Igen, Martin Bormannak, a 2. számú náci gonosztevőnek nézték, annak az embernek, aki oly könnyű kézzel írta alá az emberek millióit haláltáborokba küldő parancsait, s akinek az agyában szüntelenül hallatlan kegyetlenségek tervei születtek. ügy kezdődött a dolog, hogy egy teherautó sofőrje Mariscos guatemalai városka utcáin — a városka 300 kilométernyire fekszik az ország fővárosától — felfigyelt egy kószáló öregre és jelentette a rendőrségnek ... A rendőrök egyetlen fillért sem találtak az öreg zsebében, de még csak egy darab papír sem akadt nála, amely azt bizonyította volna, hogy Juan Fernando Martineznek hívják. „Már négy éve Guatemalában élek, 67 vagy 68 éves vagyok, pontosan nem emlékszem. Életem folyamán sok kereskedelmi hajón dolgoztam, megtanultam spanyolul, olaszul és egy kicsit angolul is. Álmomban sem képzeltem magamat Bormannak és Hitlert sohasem ismertem". Az öreg ezt újból és újból megismételte, mégsem hagyták nyugton. Egymásután tették fel neki a kérdéseket: miért hiányzik balkeze mutatóujjának felső perce és hol szerezte a vállán látható heget? Vajon nem onnan vették a bőrt az arcán végrehajtott plasztikai műtéthez? A rendőrség még ujjlenyomatot is vett Martineztől, s megküldte Majna-Frankíurtba, ahol Bormann ujjlenyomatát őrzik. Néhány nap múlva, amikor a válasz megérkezett, a guatema- kti rendőrség minden reménye kártyavárként összeomlott. Lehet, hogy Martinez valóban nem Martinez, de mindenesetre nem is Bormann. Látták Bormannt... A volt náci bűnözők százai és ezrei rejtőznek Latin-Amerika dzsungeleiben, pampáin, hegyei között, sőt városaiban is. Úgy vélik, hogy mind ez ideig szabadlábon él az olyan nagy gonosztevő, mint Joseph Mengele, az auschwitzi gyilkos orvos, akinek lelkiismeretén több százezer ártatlanul megölt ember élete szárad. Bormannról rengeteg hír kering. Könnyen elképzelhető, hogy számos hamis hírt maga a Führer irodájának vezetője bocsátott szárnyra, akit a nürnbergi törvényszék távollétében halálra ítélt. A Bormannt körülvevő titok felderítéséhez jelentősen hozzájárult a Csehszlovák Televízió, amely négy kis dokumentumfilmet készített. E riportok szerzője, Vlastimil Vavra fiatal újságíró, bemutatja a nyomait oly gondosan eltüntető fasiszta bűnöző ellen indult hajsza fő szakaszait. Elsősorban azonban megpróbál feleletet adni a fő kérdésre: vajon él-e Bormann? Sokan megesküdtek rá, hogy látták Bormannt Argentínában, Brazíliában, Ecuadorban. Para- guayban, sőt Szaud-Arábiában és Dél-Afrikában is. Dr. Biss öreg szlovák orvos még 1938-ban emigrált Paraguayba. 1959. február elején Asunciónban lévő lakásán csengett a telefon. Egy női hang arra kérte, hogy sürgősen menjen ki a Fernando de la Móra negyedbe, egy emberhez, akit heves gyomorfájdalmak gyötörnek. Az orvost egy férfi fogadta. Remekül berendezett szobába vezette, ahol a sarokban lévő ágyon egy férfi fetrengett fájdalmában. A diagnózist nem volt nehéz megállapítani: gyomorfekély. Bizonyos idő múlva híre járta, hogy Bormann meghalt, valószínűleg gyomorrákban, hogy az Asunciontól 40 kilométernyire fekvő Ita városka temetőjében hántolták el. Az orvosnak mutattak néhány fényképet, amelyen Martin Bormann és Joseph Mengele volt látható. Ezek ugyanaziokl, akikkel Asuncion város Fernando de le Móra negyedében találkoztam, amikor a gyomorfekélyes beteghez hívtak -— jelentette ki Biss. Bormann rövidujjú inget és sportnadrágot viselt. Mengele körülbelül ugyanígy volt öltözve. Dr. Biss leírta a különös vizitről szerzett benyomásait. Egy különleges orvosi bizottság az ital temetőben felnyitotta a sírásó által megjelölt sírt. A prágai egyetem szakértői antro- pometriai vizsgálatokat végeztek a sírból kiemelt koponyán és arra a következtetésre jutottak, hogy az illető semmiképpen sem lehetett Bormann. Mengele Eldorádóban A náci bűnözőkről siók adatot gyűjtött Adolfo Cicero brazil újságíró. A múlt év végén Eldorado paraguayi városban lencsevégre kapta Mengelét. A film mindössze három másodpercig tart, de a szalagon tisztán kivehető az auschwitzi hóhér. Mengele, amikor észrevette, hogy a felvevőgép objektívje reá irányul, nyomban elfordította a fejét. Mengele valószínűleg még mindig a Parana folyó mellett fekvő Eldoradoban, Paraguay délkeleti határánál él, ahol három állam — Argentína, Brazília és Paraguay érintkezik. Eldorado enyhe éghajlatú, kellemes város. Indián lakói nagyrabecsülik a hallgatást, amely szerintük belépő a paradicsomba. A paraguayi rendőrök kegyetlenkedései hozzászoktatták őket a hallgatáshoz. Alfredo Stroessner diktátor jó atyához illően glondoskodik náci vendégeiről. Megjegyezzük, hogy Paraguay „erős emberének’’ mindennapi olvasmánya a Mein Kampf. Büszkén viseli teuton őseitől örökölt német nevét, s arra törekszik, hogy az országot (Folytatás a 7. oldalon) A. ZUBOV — l.. PEROV — A. SZFRGEJEV: FORDÍTOTTA: BÁNYÁSZ BÉLA „KÍSÉRLETI GOLYÓ” — VAGY? Ebben a nonpareillel szedett cikkben, melyet az egyik nyugati folyóirat közölt, mindösz- sze 50 sor állt. A folyóirat egy nem nagy kapitalista államban jelent meg és széles körben ismert volt. A cikk szerzője közölte, hogy a nagynevű moszkvai professzor, Alekszej Mihaj- lovics Kruglov laboratóriumában előrehaladott kísérletek folynak egy nagy fontosságú problémával kapcsolatban. Az ötven soros cikkecske a folyóirat végén húzódott meg szerényen, de ennek ellenére szenzációs jellegű volt, a tudósok élénk kommentárjait váltotta ki és sok találgatásra adott okot. Mikor a folyóirat megérkezett Moszkvába, az intézetben értetjenül fogadták: „Hogyan jelenthetett meg ez a cikk? Ki adott információt a titkosnak nyilvánított munkáról”? Igaz, a cikk szerzője lényegében semmit sem fedett fel. Sőt,az ügy szakértőinek véleménye szerint, ahogy mondani szokták, az egész csupa általánosság. És nekik, a szakértőknek világos volt: a cikk közlése „kísérleti golyó”. Hátha azt hiszik, hogy most már nincs értelme a titkolózásnak, úgyis mindegy, aki meg akart valamit tudni Kruglov kutatásairól, az már megtudta... Előfordult, hogy ilyen egyszerű csalétek is bevált. Mindezek ellenére az intézetben a konkrétum nélküli cikkecske is riadalmat keltett. „Figyelem, figyelem, valaki a tudományos munkák titkának nyitjára törekszik.” Mindenkinél jobban természetesen Alekszej Mihajlovics riadt meg, a már nem fiatal, sokat látott, átélt ember. Azon a napon, amikor a folyóirat megjött, úgy tűnt, egyszerre néhány évvel öregebb lett. Nyugtatták, sok jó szót mondtak neki, de ő csak egyre azt hajtogatta: bakot lőttél öreg. Megkérdezték néhány hivatalban, nem adtak-e véletlenül hivatalos tájékoztatást a sajtónak. A válasz nemleges volt. Mit lehet tenni? Némi töprengés után Alekszej Mihajlovics telefonált az állambiztonsági bizottsághoz. A beszélgetés nem tartott sokáig, és a professzort meglepte, hogy a búcsúzás előtt a bizottság munkatársa megkérdezte: — 2 — — Pjotr Makszimovics Jegorov semmit sem mondott el önnek találkozásairól a hazánkban vendégeskedő tudóssal kapcsolatban? És a munkatárs megnevezte a külföldi tudóst, aki hasonló területtel foglalkozik. — Nem, nem beszélt róla — válaszolt kissé zavartan a professzor. — Bár egymás előtt sohasem volt titkunk. Pjotr Makszimovics a legjobb tanítványom, legközelebbi segítőtársam. A professzor elhallgatott, majd hirtelen, határozottan kijelentette: — Elnézést kérek, de én még magát a gondolatot is lehetetlennek tartom, arról, hogy ő... — Én sem gondolom ezt Alekszej Makszimovics ... De ne legyünk ennyire kategorikusak ítéleteinkben. Az élet bonyolult dolog. TÉPD A VIRÁGOT, AMÍG NYÍLIK Natali, ahogy a nagymama hívta őt gyerekkorától, hozzászokott a zajos társasághoz. Apjára nem emlékezett, a háborúban halt meg — édesanyja meg gyorsan abbahagyta a bánkó- dást. Zongoraművész volt, sokat utazott az országban koncertcsoportokkal és mindig vidám társaságban volt, gyakran otthonába is elhívta a művészkollégáit. Natali még iskolás volt, amikor megengedték neki, hogy későig a mama, barátainak zajos körében tartózkodjon. \
