Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-09 / 160. szám
PROGRAM ES NÉPMŰVELÉS Több hónapos nyilvános eszmecsere után lezárult a népművelés tennivalóiról kialakult vita egyik szakasza. Ez a polémia évek óta tart, és tartani is fog mindaddig, amíg a gyors társadalmi és kulturális fejlődés szinte évről évre új feladatok elé állítja a népművelés irányítóit. A vita folyamatos jellege tehát nem a dolgavégezetlenség jele, hanem természetes következménye a feltételek és igények változásának. Néhány hét múlva országszerte megkezdik a szakemberek az őszi—téli népművelési évad tervezését, a munkás- akadémiák, mezőgazdasági, ipari és egyéb tematikájú előadás- sorozatok programjának alakítását. A jó népművelés az ország szocialista építését, gazdaságitársadalmi terveink megvalósítását segíti. Ezeknek a terveknek részben újszerű jellegéből következik, hogy a népművelés is új formát szeretne alkalmazni és több irányban bővíteni a százezrekhez továbbított ismeretek körét. A könyvtárak, szakkörök, műkedvelő együttesek, amelyek eddig a népművelés keretei voltak, — és a legtöbb helyen még ma is csaknem kizárólagos érvénnyel azok — nem igazodnak kellőképpen a növekvő és változó követelményekhez. A vita tapasztalatai alapján elmondhatjuk: a tömegek figyelemébresztésének és a jogos várakozások kielégítésének elég sok bevált módja van. A probléma inkább az, hogy ezeket a módszereket még sok helyen nem ismerik, vagy legalábbis ritkán alkalmazzák. Pedig ehhez nem is kell beruházás, vagy nagyobb költségkeret. Mindössze arra van szükség, hogy változzék a szemlélet, mozgékonyabb, rugalmasabb, az élet követelményeihez jobban és gyorsabban igazodó legyen a tervezés, a népművelési apparátus egész tevékenysége. A viták egy részében azt panaszolták, hogy megcsappant az érdeklődés, a kívánatosnál kevesebben látogatják a kultúrháza- kat, klubokat, a különböző rendezvényeket. Éppen ez az, ami a legidőszerűbb feladatokat állítja elénk. Ha ugyanis a hagyományos ismeretterjesztő és szórakozási formák nem eléggé vonzóak, keresni kell a hatékonyabb eszközöket. Az egyes társadalmi rétegek jobb, szakszerűbb megközelítésére volna szükség. Mindenki tudja például, hogy a legtöbb ember kulturális és információ- szerző érdeklődése ma már leginkább a televízióra irányul. Különösen érvényes ez a munkásEgy vita tanulságai ság és az alkalmazotti réteg derékhadára. Százezrek nézik a színházi közvetítéseket, a tv- híradót, hallgatják az ismeret- terjesztő előadásokat és koncerteket. Élményeket kapnak és bosszankodnak, egyetértenek és vitáznak. Szeretnek beszélni a látottakról, s meg is teszik ezt, ma még többnyire csak szűkebb családi vagy baráti körben. Itt pedig a reagálás gyakran nem megy túl az indokolás nélküli tetszés vagy nem tetszés nyilvánításán. Lehetőség volna tehát olyan fórumok kialakítására, ahol hozzáértő vitavezető segítségével foglalkozhatnának az érdeklődők élményeik értelmezésével, jó és rossz megkülönböztetésével, ízlés és tájékozódás őket foglalkoztató kérdéseivel. Többször esett már szó arról, hogy a népművelési apparátus több figyelmet szentelhetne az esti iskolák hallgatóira. Tanulmányaik könnyítésében a kultúr- otthonok is szerepet vállalhatnának. Másik nagy lehetőség és egyben társadalmi szükséglet: az ifjúságot érdeklő, fantáziájára is hatni tudó témakörök, ismeret- terjesztő és szórakoztatási formák kutatása. Olyan új mozgalmak felkarolása például, mint a pol-beaté, amelyben a modem zene egy formájának tudatosan progresszív vállfáját üdvözölhetjük. Fiatal és idősebb generációk számára egyaránt fontos a jobb műszaki propaganda, a gyakoi- lati követelményekhez igazodó technikai felvilágosítás és képzés. Mindez eddig is nagy jelentőségű volt. A gazdasági mechanizmus reformjával előálló új helyzetben azonban mind a vállalatok, mind az egyes műszaki és fizikai dolgozók szempontjából egészen közvetlen — forintban is kifejezhető — hatása lehet a jól irányított ismeretterjesztésnek. Eddig a műszaki ismeretterjesztés és az igazgatók, főmérnökök, főkönyvelők kapcsolata kissé formális volt, legjobb esetben is csak személyes részvételre szorítkozott. Most viszont hasznos és szükséges a gyári kollektíva előtt álló termelési feladatok figyelembe vétele, a segítségnyújtás módozatainak közös keresése, az éppen adott — és esetleg évről évre változó — műszaki követelmények kielégítése a műszaki népművelésben is. x DERS1 TAMÁS zik egy olyan, lánc, meg lehet nézni! Rossz ember — mondom maguknak,“ hogy beszélek majd vele! — mert ha van, hát van abból a csudából még egy, vagy még száz — mit kell annyit vitatkozni!... Csakhogy most már épp harmadszor cihelődünk föl, megnézni a múzeumot — és utazhatunk vissza ugyanúgy a semmivel. Ez, hát ez most már végképp nem tudom, mire való! A vonaton nem beszél velem, látják, átmegy oda abba a büfékocsiba — amikor meg lekászálódunk, nekiindul tüstént, mintha mellette se lennék. Gyalog kell mennünk, nem ül föl semmire, füstölög a dühtől; — legjobb, ha békében hagyom. Elfut a fél délelőtt, mire odaérünk. Erre azonban ott, a lépcsőkön, leül, háttal mindennek! Az ember röstellheti magát, győzöm kapkodni a fejem: — szégyenszemre egyszer majd fölpiszkál minket onnan a botjával valami őr féle ember, hogy telepedjünk a téren egy padra, ha nyújtózni akarunk! Igaza is lenne: istenem, az a rengeteg jövőmenő rendes nép!... — azt se csodálnám, ha megbotlanának bennünk! Mert nevetni aztán biztosan nevetnek rajtunk! Ö azonban csak ül, órákig mozdulatlanul, és bátorítja maglát, hogy mégis csak meg kellene győződni róla, igaz-e a kocsmá- ros szava?... Hát kíváncsi, vagy nem kíváncsi rá?!„ — Vagy ennyire gyáva lenne?!™ Nagyon szégyellem magam és félek is ott, a lépcsőkön, álló órákig egyfolytában: — jaj, rettentő lassan botladozik a nap délután a fák között annak, aki soha nem szokta a tétlenlkedést; — de ugye, az asszony dolga, hogy az emberével tartson, akármi éri, ez már így van — akikor a vénségére most már igazán nem hagyom... Csak hát akkor miért nem megyünk már be egyszer?!... Van-e ott olyan, amiért jöttünk, vagy nincs: — valaki biztosan megmondaná... Azért lebzselnek any- nyian, azért tartja őket- az állam, hogy megmondják!... Tudják, épp ma már igazán ott tartottam, hogy megkérdezem, odamegyek ahhoz az emberhez a hátunk mögött... már föl is akartam állni — de pontosan ugyanakkor ő is megmozdult, az én öregem: a kezét ráemelte a térdemre. Megérezte volna, mit akarok?... Lehetséges ilyesmi? — Vagy nagyon buta asszony vagyok, istenem?...' Pedig talán megkönnyítettem volna neki... Talán™ 4 BOR ÉS A MÁMOR Összes költőnk közt Petőfi írfia a legtöbb és legduhajabb bordalt, s ugyanakkor ő itta a legkevesebb bort. Első, nyomtatásban megjelent verse „A borozó” volt, még pápai diákkorában írta, s alig érthető, hogy a mulatozást mindvégig kerülő ifjú költőt mii vonzotta ehhez a ma már idétlennek ható műfajhoz. Talán az első siker, a kamaszos nagyotmondás vágya és az egykorú divat; maga is érezhette, hogy bordalai mesterkéltek, túlzottak, mert csakhamar abbahagyta ezt a műköltészetet. A legendát, vagy inkább pletykát, hogy borissza volt, már Jókai megcáfolta: „Sohasem láttam én Petőfit csak jókedvre valót is inni. (.. .) Az a rengeteg bor, ami verseiben szomjaztatik és elfogyasztatik, valami ideális korhelynek a lelkét terhelheti, ő csak a verseket írta el előle’’. Petőfi megitta a bort, mint minden rendes ember, de nem volt iszákos, mint a rendes emberek sem általában, bár a költő e szabály alól is kivétel lehet. Ugyancsak Jókai írja Petőfiről: „Az ő választott kedvence volt a karlócai ürmös, abból hozatott magának egy ,pisztollyal’ (két deci mai nap). Ahhoz adtak neki egy akkora kis pohárkát, hogy Ott maradtam tehát mellette, mondom; — mégse autam föl... És már hiába is álltam volna: — Csikorgóit a hátunk mögött a nagykapu, valaki behúzta a főbejárat behemót vasrácsát; — igen, így mondják: főbejárat. Elkéstem. Elmulasztottam az utolsó percet. Értik eztí Lehet, hogy többé nem utazunk föl ezért.. * ™ — Hát itt vagy?! Na, ülj le, gyere...' — Mi baj? Jaj, a bukszád! A kosaramban? — Ej, tényleg idedugtuk, itt van; — na, vidd hát,. nehogy azt higgyék, hogy tán meg akartál szökni a fizetés elől!... • — Menjen, persze, csak menjen; — látják, hogy semmi baja, én igazán nem tartóztatom: igyon meg még egy üveggel, ha jólesik neki, majd kialussza. Én mindig eldugom otthon azt a láncot — azért is. hogy ne heverjen folyton az ember útjában, a konyha közepén, meg azért is, hogy kár ne érje, a végén még fölbotlik benne valamelyikünk. És bizony jobb lenne, ha inkább megint újba kezdene... Talán csak kitalál egyszer még valamit... Olyan rég kérem, hogv egy rózsadíszt a fiúnk katonaképe alá... — De annyira nehezen határozza el négyszer megtölthette a pisztolyból. Ezzel csábított el engem a ,halbszájtlik’ ismeretlen tündérvilágába (...) Hanem azért iszákos nem volt Petőfi soha. Még csak dalolni sem hallotta őt senki borozás közben. Bordalai csak költői érből eredtek: egész józan főbül. Jól mondta Vörösmarty: ,A bordal megírásához józan fő kell; amikor én bort iszom, sokkal boldogabb hangulatban vagyok, mint, hogy versírásra fanyarodjam’ A nagy költő fején találta a szöget, és pontosan meghatározta a poéta és a bordal viszonyát. S ha tudjuk, hogy Vörösmarty nemcsak kedvelte a bort, hanem szükségen túl is megitta, megvilágosodik előttünk az érem másik oldala. Ő, csakúgy, mint Ady és mint a borissza művészek rendszerint, nem ihletnyerés céljából, hanem idegalkata miatt kapott' rá az italra. Az ok és a cél éppen ellenkező, nem az idegizgalom felszítására, a képzelet serkentésére használták s használják, hanem narkózisként, hódítónak, csillapítónak, gondaltatónak. Ady mindig kész verssel ment társaságba, vagy magát mindig, mielőtt belefogna, pedig igazán nem kell egyezkednie senkivel... — Mondom, én elrakom az útból azt a láncot, de valahogy mindig előkerül újból. És akkor leül elébe a kis zsámolyra, és nézi. Elmulasztottam az utolsó pillanatot... — .Kár volt?... — Behúzták mögöttünk a csikorgó kaput, az utolsó pillanatban, amikor még fölállhattam volna az én emberem meliól a lépcsőről. Mit mondanak? Hogy mégis csak meg kellett volna néznünk, milyen az a lánc odabent? Ha egyszer már ott van az ember, ugye... De hát minek, mondják meg nekem, hogy minek?! — Mert nincs odabent olyan lánc, nem igaz, hazugság, jól tudja ő!... Abban az utolsó pillanatban tudtam, biztos voltam benne, hogy nincs odabent semmi... Különösképpen nem olyan finom szigonnyal a végén. Az nem juthatott eszébe rajta kívül másnak... Nem hiszik? — Pedig nekem bátran elhihetik, elég sokat gyötrődtem ezen: — három napig ültünk a lépcsőkön... Most már csak az a fontos, bő"- végre hazajussunk. Aztán, hogy kitaláljon valami újat. Csak hát az nehezen megy ... akár egyedül is pezsgőzött szállodai szobájában (s ez a legrosz- szabb fajta alkoholista: az egyedül ivó). De versírás előtt sohasem ivott; ágyban fekve, néha két-három napig ínta egy-egv versét, jóformán 'étel-ital nélkül, s utána a felajzott idegállapot kívánta meg az ernyedést, a felejtést, a zsongító mámort. Ez a kórlelet vezet él a bornemissza költők típusának felismeréséhez és megértéséhez. Petőfi a legjobb magyarázó és mintapélda: az ő szenvedélyes, túlfeszült, állandóan izgatott idegzetének teher volt a mámor, semmi szüksége rá, beteggé tette volna, mint a negyven- fokos láz. Neki a versírás és a hozzá szükséges hév, izgatottság volt a normális állapota, saját indulataitól ittasult meg, az eszmék és az érzések hozták tűzbe, s a lelkesedés, vagy a harag ragadta magával. S tudjuk, hogy az igazi költők ún. részegsége, a sacra ebrietas, igen józan, tudatos lelkiállapot, mert tiszta fej kell hozzá, hogy valaki „mámorát” versbe tudja szedni. Ámde ismételjük: a költők, írók, művészek sohasem húzhatók egy kaptafára. Krúdy Gyula például ivás közben „írt”, illetve pontosabb szóval: alkotott. Kellér Andor foglalkozott szokásaival. s ezeket mondja: „Krúdy a kocsmában, az ital teremtette, lebegő állapotban alkotott; ott sohasem írt, még csak nem is jegyzett; mélázó, csöndes poharazás közben születtek meghökkentő képei, látorríásos leírásai, tájakat és embereket elővarázsoló, ritka érzékletességű hasonlatai. Mire hazaért és íróasztalához ült, már készen futottak ki keze alól az apró, gyöngybetűs, lila tintás sorok a papírosra”. De részegre a kocsmában sem itta le magát. „A danászást utálta — írja Kellér4 — a részegségtől fröcskölő- beszédű emberekei: szemvillan- tással parancsolta ki”. Odahaza; vagy szállodai szobájában kialudta „lebegő” mámorát, világos fejjel ült íróasztalához, 5 kora hajnaltól délig dolgozott. A kortársak közül Berda „Jóskát” meg kell dicsérni; mert ismerte és értékelte a nemes borok jellemvonásait, de meg kell róni; mert nem tartott mértéket sem italban; sem ételben, ha elegendőnél többhöz jutott. A szertelen mohóság e*- nyűtte szervezetét, ám ismét javára írandó, hogy gyönyörködése a természet, a költészet és minden művészet szépségeiben ép egyensúlyban tartotta lelkivilágát, s az alkohol jellemének nem ártott. Imi azonban ő is csak józan állapotban írt, mert részeg fejjel komoly szellemi munkát végezni lehetetlen. Ez az egy szabály mindenkire álL VÁRKONYI NÁNDOR PÄKOLITZ ISTVÁN: Adria Tengernélküli kis ország fia, fodrozik szivedben a titkolva hurcolt nosztalgia, és ringat, hogy méltósággal tekints szét, ahogy hajdanvolt birtokos méri föl vesztett kincsét. Ringat a régi nosztalgia. — De a Balatonra se jutottam el, s míg enyém volt az Adria! Döndül a hullám, sistergő-habzó szikraeső porzik izzó-fehéren. Nem örökkévaló a szikla! Parttalan-messzeségen-túli távolba réved tekintetem az őrtoronyból, s a zúgó orgona-kíséret hullámain új nosztalgia ringat: minden ismert és ismeretlen Víz Föld Ég az enyém is lehessen! És ne csak álmaimbafi!
