Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-23 / 172. szám
f RANGOS A viták és a művészi értékek Az előjogokon és kiváltságokon alapuló rangok megszűntek nálunk. Társadalmunkban a munka, a teljesítmények, a szellemi értékek adják a rangot. A rang szónak ezt az átvitt értelmű jelentését Értelmező Szótárunk így határozza meg: „Valaminek a társadalomban betöltött szerepéből következő, kiemelkedő jelentősége”. Ebben az értelemben használja a szót a Népszabadság kritikusa, amikor a lap 1967. március 17-i számában az esszéről ezt írja: ,,E sajátos műfaj alig néhány esztendeje nyerte viasza rangúját a szocialista művelődésben”. Ez így rendben is volna. Sőt, még az is, ha a főnévből képzett melléknevet, a rangos-t az ilyen rangot megillető személyre, dologra, vagy jelenségre alkalmazzák. A rangos egyszerűen ,jelentékeny’ értelmű ilyenkor. Sajnos azonban az utóbbi időben e szavunkkal is visszaélnek: derűre-borvra használják! Hogy kik? Krúdy Gyula kifejezésével élve: akik „az irodalom körül ministróAnak, vagy harangoznak” — ők koptatták el ezt a szót. Lássunk néhány példát az elmúlt hónapok terméséből! A Magyar Nemzet 1966. szeptember 25-i számában A tanító- vő-ről írt színikritikában olvashattuk: „Az ifjú j Nagy István meghőköl és megfuhászodik egy rangos és erős szellem'., Tóth Flóra hatására”. A századeleji tanítónő tehát rangos szellem. Nagy port vert föl nemrégiben egy másik darab: Az ördög ügyvédje. Mit ábrázol ez a színmű? Az »„angyalok ügyvédjének” és az ..ördög ügyvédjének” párharcát egy rán'go's lelkű... szerzetesnövendékért« — ezt tudhattuk meg a Pesti Műsor 1966. december 16-i számából. Vagyis a tanítónő mellett rangos lelkű a papnövendék.. . De nemcsak személyek lehetnek rangosak. Vj vállalkozása a Szépirodalmi Kiadónak a Képes Regénytár. Ennek köteteiről azt jelezte januárban a Könyv- tájékoztató. hegy »kielégítik az olvasóközönség rangos „bestseller” igényét«. A rangos igényi „rangos képzőművészek”, pontosabban „rangos grafikusok” illusztrációi segítik kielégíteni. Erről az Esti Hírlap március 9- én tudósított. Másnap viszont a Népszabadság Könyvszemléjében értesülhettünk arról, hogy „az Irodalomtörténeti Füzetek sorozata méltán fejlődött rangos vállalkozássá”. Az ezt követő napon pedig az Élet és Irodalom egyik írása szögezi le: helyes „dicsérettel nyugtázni egy-egy, már megtörtént rangos kmltúrtényt”. Ugyanez a lap április 1-én azt állapítja meg Pasternak emlékiratainak első feléről, hogy „rangos, szép irodalmi mű egy orosz értelmiségi család felserdüléséről”; majd április 22-én ezt tudjuk meg Pál József költészetéről: „Más módon, mint a Nyergesé, vagy az Orbáné, de rangos költészet hát ez is”. S hogy a versenyből a Magyar Rádió se maradjon ki, április 4-én így jelentette a műsorközlő a „Csemegekoktél” soron következő számát: „Bágya András rangos táncdalát rangos énekesnő, Kovács Erzsi énekli”. Amint látható, napról napra egyre szaporodik a visszaélések száma. Kolozsvári Grandpierre Emil, aki oly érzékeny a nyelvi fonákságokra, a szatíra eszközével jó időben figyelmeztette a tcllforgatókat a szó terjedő járványára. Egyik elbeszélésében „a fiatal kritikusnemzedék egyik legműveltebb, legtehetségesebb tagja” így kezdi ugyanis az író kéziratáról jelentését: „Az egyébként rangos író legújabb műve sok csalódást okoz”. A szó mégis egyre jobban tolakodik. Az Esti Hírlap idézett számában már címben szerepet, az Élet és Irodalom április 1-i számának egy terjedelmesebb kritikájában pedig csattanóként így: „A magyar irodalom pontosan olyan kritikát kap, amilyet ér- \ demel. Rangosat”. Nekünk pedig— a sok rangos szellemről, lélekről és énekesnőről olvasva és hallva — minduntalan a népköltészet csufon- dáros szavai jutnak eszünkbe: Bazsa Mari de rangos, A járása de gangos.., ÉDER ZOLTÁN Irodalmi beszélgetések során többször vita témája a vita. Nem a szójáték kedvéért ismétlem az eszmecsere jelentőségét: gyakran hallható manapság, hogy „a vita árt az irodalmi-művészeti értékeknek”. Miért nem lehet egy- egy mű vitán feletti, miét nem érdemel meg egy-egy kimagasló alkotás olyan gesztust, mely kizárja a felette való — néha nem is éppen jóindulatú — diskurzust?” De elhangzik olyan megjegyzés is, hogy az igazi sikert az hozza meg, ha vita robban ki egy mű körül: ekkor figyel fel a közönség és ekkor fogynak el az üzletekből a mű példányai.” Hol van hát az. igazság? Mindenekelőtt: manapság igen kevés alkotás vált ki szenvedélyes és széles körű vitát. Néhány évvel ezelőtt még heves eszmecserék folytak a Rozsdatemető szemléletének újszerűségéről, ábrázolásmódjának gyengéiről-erényeiről, Juhász Ferenc lírájáról. A Rozsdatemető vitáinak Idején, vagy a Húsz óra megjelenésekor — azokban a „percekben” — egyeseknek még úgy tűnhetett, hogy „gyengébb”, vagy „kuszább” alkotással kell számolnunk. De már néhány hónap múltával, a viták gazdagabb kibontakozásával A légypapír — Tang- le-foot márka, kanadai gyártmány — körülbelül 36 centi hosszú, 21 centi széles, sárga, mérgezett csirizzel vonták be. Ha egy légy ráereszkedik, — nem a sóvárgás hajtja, inkább a szokás, hisz már annyian vannak ott — előbb csak a lábainak szélső, kihajlított részét keni össze. Alig észrevehető, különös érzés lehet, mint amikor sötétben meztelen talpunk rálép valamire, ami tulajdonképpen nem is rossz, puha, meleg, érezhető ellenállást fejt ki, de valami olyan, ami mind jobban az emberi iszonyatba vált át, mintha egy kéz, amely addig pihent valahol, most öt, egyenként kivehető ujjúval megragadna. Felsorakozva állnak, mint a bakák, akik nem akarják, hogy észrevegyék őket, vagy mint kivénhedt harcosok (és ó-lábúak is, mintha meredek hegycsúcson állnának). Kihúzzák magukat, erőt gyűjtenek és gondolkoznak. Né(Robert Musdl a XX. század osztrák irodalmának nálunk kevéssé ismert klasszikusa. 1880-bam született Klagenfurtban és 1942-ben halt meg Genfben, huszonöt évvel ezelőtt-j hány másodperc múltán megszületik az elhatározás, már amire képesek, zümmögnek és megpróbálnak felemelkedni. Sokáig, dü- hödten csinálják, míg végre kimerültén abba kell hagyniok. Lélegzetvételnyi szünet, majd új kísérlet. De a szünetek egyre hosszabbodnak. Csak állnak, s érzem, Robert Musil: hogy egyre tanácstalanabbak. Alulról zavaros párák szállnak fel. Nyelvük, mint kis kalapács, csapkod. Fejük barna és szőrös, mintha kókuszdióból formálták volna; embert sejtető néger bálványra hasonlítanak. Hajladoznak összekent lábukon, térdre ereszkedve próbálnak felemelkedni, ahogy az ember csinálja, amikor mindent elkövet, hogy egy túlságosan nehéz súlyt felemeljen; mozdulatuk tragikusabb, mint a munkásé, inkább sportolókra, Laokon végső erőfeszítésére emlékeztet. És ekkor elérkezik a sajátságos pillanat, amikor a másodperc kényszere legyőzi a lét mindennél erősebb érzését. Ez az a pillanat, midőn a fájdalom magától kinyújtja a kapaszkodó ujjúkat; az eltévedt, mint gyerek, elnyúlik a hóban; mikor az üldözöttet megállítja az oldalában nyilalló kim Már nem tartják magukat távol, minden erővel, az alattuk levőtől, eleresztik testüket, s ebben a pillanatban egészen emberiek. Rögtön új állást vesznek fel, lábukra dőlnek, testükre, vagy szárnyuk egyik végére. Amikor legyőzték a lélek kimerültségét, s folytatják a harcot életükért, már roppant kedvezőtlen helyzetben vannak, s mozdulataik természetellenesek. Hátsó lábukra nehezednek s megpróbálnak felemelkedni. Vagy leülnek a földre s erőlködnek, kinyújtott karral, mint asszonyok, akik hasztalan próbálják kiszabadítani magukat egy férfi összeszorított kezéből. Vagy hasra fekszenek, fejük és karjuk előrenyúlik, mint aki elesik futás közben s már csak az arcát tudja felemelni. De az ellenfél szenvtelen, s épp ezek a kétségbeesett, zavaros pillanatok jelentik győzelmét. Ez a semmi. Lenyomja őket. Oly lassan, hogy az ember alig bírja nyomon követni, de a végén, amikor bekövetkezik a végső összeomlás, az események váratlanul meggyorsulnak. Hirtelen arcra esnek, át a lábukon, vagy oldalt dőlnek s lábukat kirúgják, vagy úgy esnek, hogy közben a lábukkal hátrafelé eveznek. Csak fekszenek. Mint összetört repülőgép, amelynek egyik szárnya felemelkedik. Vagy mint egy döglött ló. A kétségbeesés befejezetlen mozdulatával. Vagy mint a birka. Egyik-másik még másnap is felemelkedik, tapogat lábával, vagy re- zegteti a szárnyát. Néha az egész mező megmozdul, aztán még mélyebbre süllyednek halálukba. S csak oldalt, a láb tájékán, van egy egészen kicsi, zizegő szervük, ami még sokáig él. Fel s alá jár, nagyító nélkül látni sem lehet, olyan, mint egy parányi emberi szem, amely szüntelenül kinyílik és lecsukódik. Fordította: CSÄNY1 LÁSZLÓ A légypapír világossá vált á művészeti közélet, valamint a közönség számára is, hogy itt egy új látásmód és világkép született. Mert ezek a művek éppen szpkatianságukkal, újszerűségükkel provokálják a vitát: azzal, hogy egy korábban ismeretlen világot fedeztek fel, olyan eszközökkel dolgoztak, melyek még nem hódították meg a közízlést, melyeknek ízét-varázsát még nem ismeri a közönség és melynek esztétikai normáit még meg kell találni a kritikusnak is. Ha Juhász Ferenc líráját említettük példaképpen, akkor ma már az is világos, hogy költői értéke éppen ebben a sokoldalú — néha még „szigorúbb” ellenérzésektől sem mentes — vitalégkörben vált a mienké, „nekünk valóvá”. De ugyanez vonatkozik novella és kisregénytermésünk legj óbb jaira is, — gondoljunk Somogyi Tóth Sándor írására, vagy Thurzó Gábor „Szentjé”-nek vitáira — mint ahogy Borsos Miklós szobrászművészetének megértését egy ilyen vitaatmoszféra tette lehetővé egyáltalán. De még a Hideg napok filmváltozatát is viták fogadták — és mégis azt kell mondanunk, hogy ennek a vitának eredményeképpen vonulhatott be ez az alkotás a filmművészet elismert értékei sorába. A szenvedélyes eszmecserék azonnal kirobbannak, ahol valami igazi érték, újat, szokatlant, gondolatilag-művészileg áttörő erejűt érez meg közéletünk, mert csak az igazán átütő teljesítményekre figyel fel a közvélemény, és csak az ilyen műveknek kell — paradox módon — egy bizonyos ellenállást is legyőzniük. Éppen mert egy korábban ismeretlen szemléletmóddal jelentkeznek, mert szakítanak megszokott látásmódokkal. A vita tehát rangjelző és hosszú távon értékfelfedező jellegű fogadtatás. A vita tehá előresegíti a műveszi törekvések újszerűségét: akár eszmei, akár művészi-forma' ellenvetéseivel. Másodszor: minden új látásmódot teremtő mű — mint például a Húsz óra, vagy a Szegénylegények — átformálja eddigi értékrendünket is. Nyilván nem az alapvető mértékegységet, de beidegzett, esetleg már túlélt ízlésbeli, esztétikai normáink egy része mégis állandóan megújul. Éneikül az együttformálódó újraértékelésre Képes rugalmasság nélkül nem tudnánk tájékozódni napjaink művészetében, és nem is tudnánk élvezni az igazául jelentős új műveket. Ilyen átértékelődési folyamat azonban nem megy simán és harc nélkül: benne óhatatlanul is megütközik a mű és közönség, előítélet és jogos bírálat, régi ízlés és a jövő felől bíráló gondolati njagatartás. S hogy végül is milyennek látjuk, miként fogadjuk el ezeket az új műveket — vagyis hogyan formáljuk azokat a magunk arculatára, ho>gyan ismerjük fel benne önmagunkat, jelenünket — az már e vitákban, dől el. A Hideg napok például azzal vívott ki magának rangok hogy egy sor túlélt előítélettél szakított radikálisan: egy következetesen. új nemzet- és múltszemlélet önvizsgálatát hozta, melynek meg kellett vívnia a maga harcát a közvéleménnyel, megszokott és át nem gondolt anyaggal, sőt még irodalomtörténeti múltunk néhány tévhitével is. A viták értékfelfedező és értékeket elsajátító szerepe mögött még egy másik probléma is rejtőzik. Egy-egy jelentős alkotás sokféle művészi áramlat, sokféle ízlésbeli, norma közegébe lép be és ezeknek az áramlatoknak mindegyike másképp sajátítja ki magának az új művészi alkotás értékeit, és rajta másképp és másképp méri önmagát is. S itt éppen e sokféle közeg kívánja a vélemények cseréjét, koncepciók öntisztító hatású ütközését. Mi lehet a feladata ebben 3 közegben a marxista írói maga« tartásnak és kritikának? Egyfelől nemcsak az igaza értékek teremtésére és védelmére kell berendezkednie. hanem az értékek of- fenzívájára is, ami nélkül aligha képzelhető el szocialista kultúránk előrelépése. Másrészt a műveket követő vitákban értő módon kell kiemelni az esetleg legszokatlanabb művek értékeit és vitába szállni visszás, esetleg kiforratlan, vagy éppen ideológiailag bizonytalan gondolati tartalommal. Ha sikerül egy ilyen sokféle irányból összeálló, a marxista gondolat köré csoportosuló folyamatos és széles körű vitaatmoszférát teremtenünk, akkor művészeti 'közéletünk „magasabb, osztályba léphet”. ■ ALMÁSI MIKLÓS LOVÁSZ PÁL; SENTIMENTO PILLE Lég-óceán sodorta homlokomra, fehér pihe, onnan kezemre hullt, rezzent, s kimúlt. Ö is velem az Ür hajósa volt. Irányítást honnan, kitől kapott, hogy erre tartson? s végül itt legyen létének zátonya a kezemen? Kis pillangó s én, emberóriás: sors titkában, hányattatásban egy — az örök törvény számomra se más. Könnyfény ezüstje vonja be kezem, lehullt fehér vitorlád kikötőjét — Rádlehelem részvétem szemfedőjét TELIHOLD Az égre föltették a hanglemezt, feszülten hallgat lent, fönt a világ; fölzeng a roppant ezüstzongora: az Éj játssza az örök szépről szóló befejezhetetlen szimfóniát. ÁRULÓ FÉLELEM Siratom. Nem is azért, mert szenvedett és meghalt, hanem mert röviddel a végső perc előtt a tárt ablakra nézett s kérve súgta: „Csukd be, mert meghűlök...”
