Tolna Megyei Népújság, 1967. június (17. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-06 / 131. szám

4

fÖOíS MEGYEI SfEPEJSÍG

196’?. június 8;

Egy népi ülnök portréja

Az élet mélységei, az emberi gyengeség széles skálája tárul jel előtte, sokkal tömörebben mint mások előtt: népi ülnök a bonyhádi járásbíróságon. A neve: Antal Józsefné. Termelőszövetkezeti tag a bonyhádi Ezüstkalász Tsz-pen.

— Kilencedik esztendeje vagyok tejkezelő, de vállalok kapásnövényeket is.

— Mióta népi ülnök?

— Hatodik éve, hogy a szövetkezet ajánlott, azóta mikor hívnak, mindig jövök. Néha még soron kívül is behívnak — teszi hozzá.

— Nem volt furcsa először?

— Hogy őszinte legyek, titokban gondoltam rá: én az egyszerű asszony vajon el tu- dom-e látni ezt a megtisztelő megbízatást? De aztán megnyugodtam, mert annyi segítséget kaptam a bíráktól. S végül is — fűzi hozzá, szinte csak magának mondva — a cél szerintem egyszerű, igazságosan ítélkezni.

— A törvény szigorával, egyrészt fékezzük a kisebb- nagyobb bűnösöket, másrészt igyekszünk nevelő büntetéseket kiszabni rájuk, hogy még egyszer óvakodjanak bűnt elkövetni.

— Nem kevésbé fontosnak tartom azt is, hogy széles körben ismertetjük az ítéleteket és azok indokolását. Ezzel másoknak is megmutatjuk, a csalafinta emberekre előbb-utóbb rájár a rúd.

— Csak büntetőügyeknél működik közre?

— Nem, dehogy, polgári pereknél is. Mondhatom, ezek még talán nehezebbek. Különösen nagy körültekintést igényelnek a válások, s a gyermekelhelyezési perek.

— Sokszor majd a szívem

szakad meg, mikor látom, hallom, hogy két ember, akik nem sokkal előbb még szerették egymást, most kígyót, békát mondanak egymásra. S igazi szenvedőként ott vannak mellettük az ártatlan gyermekek.

— Képzelje, összevesznek, válni akarnak egyesek, mert a férj szereti a tv-t nézni, az asszony meg nem, Vagy egy másik eset. A feleség azért akart válni, mert a férje 50 forintot elköltött az ő megkérdezése nélkül.

— Ilyenkor mit tudnak csinálni?

— Természetesen minden esetben elsősorban az össze- békítés a legfontosabb célunk. Nincs boldogabb nálam, ha ez sikerül.

— S ha nem sikerül?

— Akkor jön a legrosszabb, ítélkezés, válás. Sokszor nevetnek is rajtam, mert úgy a szívemre veszem, hogy sírok. Nekem is van családom, unokám. Meg tudom érteni a gyermekek sajnálni való nehéz sorsát.

Nem könnyű igazán élethűen bemutatni az Antal nénihez hasonló lelkes, áldozatkész népi ülnökök munkáját. Ehhez látni kellene, amint Antal Józsefné is lelkére beszél a válni akaró feleknek. S ha ott helyben elsimulnak a bajok — a verekedős férj megígéri, többet nem csinál ilyet, az asszony megígéri, megértőbb lesz férjéhez — akkor az ajtóig is kikíséri őket, s szól utánuk a figyelmeztetése:

— Szeressék egymást, mert nem csak magukról van szó, hanem a gyerekekről is.

(i—e)

Tégla — műanyagból

Ma már nemcsak agyagból le- lett további előnye még, Jó ké- het téglát és tetőcserepet készí- miai ellenállóképessége, valamint teni, hanem műanyagból is. A le- kiváló hang- és hőszigetelő tu- ningrádi műanyagipari kutatók lajdonsága. A leningrádi vegyé- sikeresen oldották meg ezt a fel- szék másik műanyagfajtát is kiadatot, amikor a parafánál is kísérleteztek, melyet „önoltó,, ... , . „ .. , . , polistirolnak” neveztek el. A betizszer könnyebb polistirol hab- lffle készített tórgyak tűz hatásá_

anyaggal helyettesítették az égé- ra nem gyulladnak meg, hanem

tett agyagot. Könnyű súlya mel- csak elszenesednek.

ISLINGTON! ANZIKSZ

June és Bob kétszoba-konyhája

Egérfogó

módra

PINTÉR ISTVÁN DOKUMENTU MREGÉNYE

1.

Nemrégen képeslapon üdvözletét kaptam Isiingtonban, London külvárosában élő barátnőmtől: „Sok boldogságot kívánok nektek — írja, majd a jókívánságokat valóságos szóáradattal toldja meg. — Ránk most nagyon keserves időszak jön, az árak emelkednek, s a helyzet állandóan romlik...”

Meglepő sorok, hiszen a barátnőm egy jól kereső elektromérnök felesége és egészében véve is gazdag országutak ismertem meg — könyvből, újságból, személyes tapasztalatból — Angliát

Hogy is ne lenne az, hiszen — ahogy halljuk unos-untalan — sok pénz, áru, gazdagság halmozódik fel az olyan nemzetek birtokában, amelyeket kevésbé sújtott a háború és szüntelenül tápiáinak a gyarmatok.

Igaz, az utóbbi időben sokat olvashattunk az angliai bérbefagyasztásokról, valuta- és egyéb korlátozásokról. Elgondolkodtató például, hogy az Observer és a Guardian című polgári lapok miért cikkeznek rendszeresen a nyomorenyhitő akciók szükségességéről. Vagy a gyermekvedelmi bizottság jelentése, amely elmondja, hogy 200 ezer sokgyermekes család küszködik létminimum alatti jövedelemből, s egyikmásik helyen a gyermekeknek takarója sincs, másutt meg gyertyafénynél írják leckéjüket, ugyanis a szülők képtelenek kifizetni a villanyszámlát.

Ezek természetesen szélsőséges példák, s nem a nagy tömegek, szakmunkások, alkalmazottak élnek így Angliában. Csupán a lakosságnak egy nem jelentéktelen, de nem is nagy hányada, öregek, betegek, magányosak, szakkepzet- lenek, bevándorló színesbőrúek. A másik véglet, a gazdagok fényűzésének méretei ismeretesek. Amiről kevesebbet hallunk, az éppen a zöm, a mai angol szakmunkás helyzete, életstílusa, és az a kevés is csak általánosság, vagy néhány nehezen érzékelhető szám, statisztikai adat. így tán nem lenne érdektelen, ha elmesélném az islingtoni képeslap nyomán feltámadt emlékeimet, azt, hogyan él ma egy egyszerű munkáscsalád Angliában, London külvárosában!

! June és Bob Mac Kennan-nel szoros közelségben töltöttem egy hetet. Ök laktak a nagy, sivár téglaház földszintjén, én az első emeleten a barátnőmék vendégszobájában.

Erről a környékről, az angol városok szegénynegyedeiről így ír Engels „A munkásosztály helyzete Angliában” című könyvében:

„A házak, amelyeknek minden tenyérnyi területét a pincétől a padlásig lakások foglalják el, kí- vül-belül egyformán piszkosak, nem emberhez méltók...”

Engels könyvének megírása óta 123 év telt el, s a mai Angliát hivatalos politikusai így reklámozzák: jóléti állam. Nos, Islington is más lett, ma már nem büzhödt nyomorfészek, hanem egy jóléti állam szegénynegyede. S ez nem paradoxon. Angliában az arányokkal, a viszonylagossággal mérhető a szegénység és a mai Islington széles, elég tiszta utcád a Piccadillyról jövet épp oly szegényesnek tűnnek, mint Engels korában. A különbségek, ha lehet, még nőttek. Ott többszintes, nyolctíz szobás magánpalotákban él egy-egy család, minden emeleten külön fürdőszobával, itt két- három emberre jut egy lakóhelyiség, s több, egymásnak vadidegen család osztozik egy fürdőszobán. Ott karcsú, napratárulko- zó acél-üvegpaloták nőnek a földből, itt a falak még azok, melyeket Engels látott, és a víz-, gáz- és egyéb vezetékeket nem javíttatják meg a hírhedt londoni háziurak. Ott kettős sorban parkol-« nak a kocsik a házak előtt. Is-« lingtonban viszont, bármily hihetetlen, csak minden második ház, tömb előtt áll egy-egy autó.

Komor, csúf, lehangoló környék. Ám June és Bob kétszoba- konyhája igazán barátságos volt; Lakószobájukban valódi kandallóban valódi hasábok lobogtak. A lakószobából nyílik a konyhafülke, ügyesen^berendezett, de jóval kisebb helyiség, a nálunk megszokottnál. Kamra nincs: hiszen a konzervek oly elterjedtek, hogy élelmiszert senki sem tárol. A folyosó túlsó oldalán található a hálószoba, a fürdőszoba pedig a félemeleten: ezt Mac Kennanékj az ón házigazdáimmal, a több. ízben említett barátnőmékkel közösen használták.

Két szoba van tehát, de a hálószobát igen gyengén fűtik, és nincs benne más bútor, csak valamiféle szekrény, két rekamié, meg a kiságy. Ezért naphosszat a lakószobában tartózkodnak, itt teregetik ki az aprócska konyhában mosott gyerekruhát, éjszakára pedig átvonulnak a hálóba mindhárman, papa, mama, kisbaba...

Macskák és adók

„...lakói főként írek, vagy azok leszármazottai” — írta Engels a tizenkilencedik századi külvárosokról és ma is bevándorlók laknak itt nagy számban. Négerek, indiaiak, Brit-Nyugatindiábói jött kreolok. Bob, azaz Robert Mac Kennan sem angol, hanem skót. Igaz, a skótokat ma nem sújtja semmiféle hátrány Angliában, mégis él bennük az elnyomott nemzet fiainak dacos büszkesége: őket ne nézze senki angolnak.

Bob ezért rögtön szívébe zárt, mert a neve és kiejtése nyomán szerencsémre „öregányájmnak” szólítottam, vagyis azzal kezdtem a kérdezgetést: mikor jött el Skóciából. Erre tüstént mesélni kezdte a glasgowi elemi iskolát, a farmon töltött napszámoséveket, s azt, hogy a kereskedelmi flotta hajóin Máltától Honkongig, Bristoltól Singapurig, mindenfelé eljutott.

S még ma is csak 29 éves, felesége June pedig 28. A londoni lány középiskolát is végzett, és egy ideig könyvelőként, majd or- vcsasszisztensként dolgozott. De másfél évvel ezelőtt abbamaradt mindez, mert megérkezett Ginnie, a legifjabb Mac Kennan, aki azonban nem sokáig viseli e rangot: már a kistestvér is úton van.

Bölcsőde nincs, Bob szülei Skóciában vannak, Junéi nem élnek, s így June semmiképp sem dolgozhat. Élnek tehát hárman (nemsokára négyen) Bob keresetéből a következőképpen:

Bob a Benson-féle egészségügyi felszerelések gyárában szakmunkás, darabbéres. így aztán elég ingadozó a jövedelme, nagyobb megrendelések alkalmával heti 30—40' fontra is felugrik, különben pedig heti 18 font az átlaga. Ezért a pénzért Bobnek 42 órát kell dolgoznia, a nyári rohammunka idején meg ötvenet, s még vasárnap is behívhatják kötelező túlórázásra, amelyet viszont jól megfizetnek. Egyetlen nyári vasárnapon hat-hét font is „leesett'! már. A túlórának persze van egy kis szépséghibája: sokkal keményebben adóztatják, mint aa egyéb keresményt. Az angol munkás ugyanis progresszívan emelkedő heti adót (tehát nem öregségi járulékot) fizet, s így ezzel, meg a dohányra és egyéb árucikkekre kiszabott közvetett adókkal kell finanszíroznia a hadikiadásokat és az államapparátust. A legkisebb jövedelműeket, a lakosság 10 százalékát, a heti 12 fontat, vagy annál kevesebbet keresőket sújtja ez legjobban, akik jövedelmének — a New Statesman című hetilap szerint — egyharma- dát is elviszi az egyenes és közvetett adó.

(Folytatjuk.)

Zilahi Judit

=iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

— 172 —

— Hát, kedves Skorzeny — mondta Höttl — az erejére szükség lesz. Holnap reggel kilenckor megkezdődik a tánc!

— Végre! — ragyogott fel Skorzeny arca. — Unalmas volt már a tétlenség.

— Nos — mondta Höttl — az eddigi találkozókra a kormányzó fiát mindig néhány testőr kísérte. Minden bizonnyal ezúttal is fegyveres kísérettel meg y a találkozóra, ami az Eskü tér 3. szám alatt lesz...

— A Bornemissza-irodában — bólintott Skorzeny. — A terepet már jól szemügyre vettem ...

— És?

— Minden nehézség nélkül végrehajtható a dolog. Elhelyezek néhány embert a ház előtti parkban. Ennyi az egész. Egy emberem a telefonfülkében lesz, onnan tart kapcsolatot majd a parancsnoksággal, ha erősítésre lenne szükség. De nem lesz. ..

— Az az érdekünk — mondta Höttl —, hogy az egész ügy lehetőleg lövöldözés nélkül menjen végbe.

— Igyekszünk majd megoldani — mondta Skorzeny. — A kormányzó fiát pedig személyesen fogom letartóztatni..,

Höttl megrázta a fejét.

— Sajnos ez nem megy — mondta. — A letartóztatást foganatosító tisztek mindjárt Maut- hausenig kísérik a foglyokat, önre viszont szükség lesz itt Budapesten, Otto. A Gestapo emberei letartóztatják az árulót, maga, Sturmbannführer biztosít az embereivel...

— 173 —

Csengett a telefon.

— Értettem! — mondta Höttl. — Azonnal indulok.

Höttl fejébe nyomta a sapkáját, s fei- csaitoiita antantszíját.

— Winkelmann Obergruppenführer hivat — mondta Skorzenynek. — A külügyiek megint okoskodnak!

A kétméteres óriás elkeseredett arcot vágott. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy az akció ismét halasztást szenvedhet, ő tovább rostokolhat Magyarországon.

— Fel a fejjel, Otto — nyújtott neki kezet búcsúzóul Höttl. — Ha törik, ha szakad, holnap reggel befejezzük a Maus-akciót. A kezdeményezés másít már a mi kezünkben van. Ha valami változás lenne, értesítem. Kérem, tartózkodjék az irodájában. Ott majd jelentkeznek azok a Gesitapo-tisztek is, akik együtt dolgoznak önnel.

Höttl a Bérc utcai villában, Winkelmannál, a legmagasabb magyarországi SS- és rendőrparancsnok mérges kifakadását volt kénytelen végighallgatni.

— Nem elég nekem ez a Veesenmayer — mondta —, most még a nyakamra küldik ezt a Rahnt. Áthivattak a német követségre. Ott Rahn ígéreteit akart tőlem kicsikarni, hogy amíg ők nem fejezik be tárgyalásaikat a kormányzóval, addig mi semmiféle erőszakos lépést nem teszünk.

— Az Unternehmen Maus akciót már nem

— 174 —

tudjuk leállítani, Obergruppenführer úr — mondta Höttl, — Én is úgy gondolom, —1 mondta Winkelmann. — De nekem meg kellett ígérnem a külügyieknek, hogy várok. Rahnt Ribbenitrop megbízólevéllel küldte Budapestre, Tegnap hívták Milánóból Münchenbe, egész éjjel utazott. Münchenben a repülőtéren külön- gép várta és Ribbentrop titkos utasítása. Utazzék Budapestre, s Veesenmayerral együttműködve akadályozza meg Horthy kiugrását.

— Ribbentrop nem tudja elviselni — jegyezte meg Höttl —, hogy az ő emberei tehetetlenek, s nekünk kellett átvenni a kezdeményezést.

— És nem engedjük — mondta Winkelmann. — A kormányzó fia mikor lesz a kezünkben?

— Holnap délelőtt negyed tízkor — mondta Höttl. Beszámolt arról, mit végzett Petries Bornemisszával, s arról is, hogy Skorzenyvel már részletesen megbeszélte a lebonyolítást.

— A Gest=iDo-tiszteket este igazítom el — mondta. — Bé ősben már intézkedtem. Holnap reggel Budapestre érkezik az a gép, amely a kis Horthyt Bécsbe viszi. A bécsi repülőtérről aztán egyenesen Mauthausenbe autózik Miki. Félix bácsival együtt.

— Kiváló, Sturmbannführer, kiváló! — veregette meg kémfőnöke vállát Winkelmann. — Veesenmayer holnap tizenkettőkor kihallgatásra jeletkezik a kormányzónál...

— Nyilván megpróbálkozik rábeszélni az öregurat, hogy folytassa a háborút — gondolkozott hangosan Höttl.