Tolna Megyei Népújság, 1967. június (17. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-25 / 148. szám
Bába Mihály: Ilyen as ember Kiment a tornácra, a lugas alatt a kerítésig, s kinézett az utcára. Egy lelket sem látott. Hétköznap, tíz órakor ugyan ki járhat az utcán? A kertben két sor gyümölcsfa terebélyesedett. Meg-megállt a fák alatt, nézegette az ágakon ülő zöld gyümölcsöket, a fiatal hajtások gyenge, átlátszó leveleit. A kerítés mellett két korhadt törzsű akácfa nyújtózkodott. Ágain madárfészkek sötétlettek. Vadgalambok röpködtek egyik fáról a másikra, mintha csak látogatóba mennének egymáshoz. A kert végében méhez dongtak. Átnézett a kerítésen: öt kaptár sorakozott a fák alatt. Az egyik előtt Kovács Pista bácsi guggolt. Egy pillanatig zavartan bámult az öregre. Amióta nem látta, nagyon megöregedett. Arca csupa ránc, a haja meg olyan fehér volt, mintha befestette volna. Köszönt. — Nagy időre jöttél? — Két napra. — Az öregeket látogatni? Hát kell is. Ki tudja mennyi időnk van még hátra? — Eljár az idő. — Hogy vagytok? A család? — könyökölt a korlátra. Kicsit nehezen lélegzett. j — Köszönöm. Megvagyunk. És maguk? Mit számítunk már mi? Vagyunk, nem vagyunk egy kutya — legyintett. Pipára gyújtott. — Itt tiblábolok, mióta nyugdíjas vagyok, méhészkedem. Milyen szorgosak ezek a kis állatkák. Hordják, gyűjtik a mézet, hogy egész évben bőviben legvenek. én meg meglopom őket. Elveszem azt, amit fáradtsággal szereztek. Ilyen az ember. Géza is rágyújtott egy Kossuthra. Semmi kedve nem volt beszélgetni, de már nem hagyhatta ott az Öreg Kovácsot, akit gyermekkora óta ismert, akinél oly sokat eprészett. Hallgatott és azon töprengett, mit is kérdezzen vagy mondjon. Kovács fürkésző tekintettel vizsgálta arcát. — Nem találkozol ott fenn az enyéimmel? — Ritkán. — Mékkel? — Egyszer Juliskával, ment a gyerekkel. Helyes kis fiú. — Hm. Az. Én akkor láttam, amikor kétéves volt. Azóta nem hozták haza. Pedig már iskolás Hát a Pistivel? — Pistivel? — fújta ki a füstöt Géza. — Nem is olyan régen, a villamoson. — Szolgálatban volt? — Kalauz. Beszélgettünk. Jól vannak. A lánya már gimnazista. — Aza. Kitűnő tanuló. Küldtek fényképet. Volt egyszer itthon. Mikor is? Igen, húsvétkor múlt két éve. Azóta nem láttam azt az unokát se. Hát Bözsiékről nem tudsz valamit? — Nem. Vele nem találkoztam. — Az urát látták a tévében. Fehérék szóltak, mert nekik van. Elmentem megnézni, ..de én már nem láttam. A tavaszi munkák gépesítéséről beszélt. Azt. mondják, okosan, dehát kutyát sem ér a tudomány, ha mindenki a maga feje szerint csinálja. — Baj van? — Baj nincs. De tavaly egy kaszálás- lucerna odaveszett, elrohadt, nem volt, aki megforgassa, behordja, kazalba rakja. Kovács legyintett. — Ez a baj. Az emberek meg morognak, mert kevesebb a kereset. Géza a korlát széléből letört egy darabkát, ujjai között morzsol gáttá. — A méhek jói fizetnek? — Tudom is én. Csak babrál- gatok velük. Nem a haszonért. A kert ajtajában megjelent Géza apja. Körülnézett, kalapot emelt, amikor meglátta Kovácsot, aztán visszahúzódott. — Apád is beteges. — Nyolcvanhárom. — Annyi, mert amikor én bevonultam huszárnak, ő akkor szerelt le. Akkor még élt a nagyapád, A kert is puszta volt. Nem volt abban egy gyümölcsfa sem. Ezt már apád ültetgette, a szőlőt is. Jó természete van. szeret a fával babrálni. De a fiatalok legyintett megint — mind elmennek. Legalábbis az enyéimek. — Gyuri maradt. — Dehogy maradt. Egy éve ő is elment. Nem maradt itthon egy se. Apádéknak jó, mert ott az öcséd. Gondját viseli az öregeknek... A télen beteg voltam. Kijött az orvos is. Feküdtem. De beteg lett az asszony is. Egyik ágyban én feküdtem, a másikban meg ő. Az ajtót nem csuktuk be, hogy a szomszédok be tudjanak jönni, ha észre veszik, hogy már régen nem láttak bennünket. Két napig csak az orvos nyitotta ránk az ajtót. Az hozta el a gyógyszert is. Harmadnap jött aztán Kese- rűné és főzött egy kis meleget. Hát így vagyunk itt öcsém. Irtunk a jányunknak, hogy küldje haza az unokát. Nem lehet, mert iskolába jár, nem mulaszthat. Szóval, magad uram, ha szolgád nincs... Keserű mosoly bújkált szája szögletében. Megtörnie pipáját és rágyújtott. Géza lehajtotta fejét, egy göröngyöt taposott szét. — Apádéknak jó, ott az öcséd. Másképp ők is úgy lennének, mint mink. Hiszen te sem tudsz hazaszaladni mindig, ha baj van... Géza ellépett a korláttól. Lassan, andalogva mént a fák alatt, vissza a kis kertbe, a lugas alá. Anyja a tornácon hámozta a krumplit. — Az öreg Kováccsal beszélgettetek? — kérdezte Gézától. — Azzal. — Nekik jó —- sóhajtott az anyja. — Nagyon, nagyon jó. A gyerekek jönnek, meg küldik a pénzt, a csomagot. A Gyuriuk csak egyet gondol és szalad haza meglátogatni az öregeket. A ve- jét a tévében is látták. Nekik jó... nagyon, nagyon jó... Géza bólogatott. Nem bírt megszólalni. Valami rettenetesen szorongatta a torkát. Letépett egy szőlőlevelet és addig gyűrte, sodorta, míg a zöld, sűrű lé végig nem csordult az ujjain. Karinthy Frigyes Ezt ideges emberek ismerik, ezt az idegességet, a szavakkal való játékot — nem is szójáték, az megint más, annak, ha rossz is, megvan a mentsége, hogy valami rejtett elmésséget akar mondani, célja van, mulattatni szeretne. Arra az ideges szóficamí- tásra gondolok, ami hasonlít bizonyos ideges, szórakozott mozdulathoz, mikor el akarjuk terelni a figyelmünket, vagy koncentrálni — ujjropogtatás, dobolás az asztalon, fülcimparánga- tás, állhúzogatás (mintha szakállat simogatnánk). Az emberekkel, sokféle emberrel érintkező, folytonosan beszédre, szavakra utalt városi emberben — hát még ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgozik szegény! — válhatik ideges kényszerré ez a szavakkal való babrálás. Közöttünk, szavakkal dolgozók, írók és beszélők -között, ebből a szempontból kétféle fajtát különböztetek meg: éspedig olyant, aki ^szintén így van ezzel a 'dologgal, mint én, és olyant, aki letagadja, hogy így van vele. Én most őszintén be fogom vallani, hogy vagyok vele. Bevallom neked is, ifjú hívő, aki a villamoson, miközben tiszteletteljes pillantásod elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan halhatatlan remekművek alapját építem magamban, vagy verset komponálok — nos hát, bevallom neked, hogy az elsiető cégtáblákat nézem, és mindegyiken elolvasom a feliratot, de fordítva, hogy mi jön ki belőle. És százszor rájöttem már, hogy „takarék” az visszafelé „kérakat”, -ami pontosan „kirakat”-nak hangzik. És őrült örömöm volt, mikor hetekig való visszafelé-olvasás után ilyen felfedezésekre bukkantam, hogy „szerda”, az visszafelé „ad- resz” és „szeretni” az visszafelé „interesz”, és „kelet”, az visszaKALÄSZ MÁRTON: Hajnali szekerek Ezüstben fürösztött hajnali földek; lucernák lilája s várakozó árpáknak éretlen arany-zöldje — csillámlik, pezsdül az egész határ. Rétek a völgyben; halszínű, foszló párába rejtve a távoli fák. Tengeri csüngő zászlai zizegnek, matatgat, játszadoz velük a szél. Szekerek jönnek a fenti majorból; lendítik játékos-combú lovak. Bekötött kapák közt sikongó lányok s álmosan nyújtózó, telt asszonyok. Csuhéjos szatyrok a lőcsre akasztva, ruhába bugyolált csupor vizek. Lám, egy kis csitri a szekeres balján issza már kotyogó, sűrű tejét. S zötyögnek, kocódnak lejjebb a lankán: farát kivillantja, táncol a ló. Onnan már láthatják túl özönölni a répaföldek sok smaragd sorát. Eltűntek. S nyerítve, szökve inainak amott az elmaradt, bundás csikók. Zsibong a major — még' utánuk hallik kalapács-zengés meg gép-puffogás. E gy magas épület előtt állt meg velem a taxi. — Azonnal megyünk tovább — szóltam —, csak felugróm ide a vállalathoz. Addig ki sem kell kuksolnia az órát. A sofőr bizalmatlanul hunyorgott. — És ha mégis kifizetné előbb? Jobb lenne, nem? — Felesleges — feleltem —, hiszen úgyis tovább megyek. Talán nem bízik bennem ? Azt gondolja, hogy meglógok? — Hogy mit gondolok, az az én dolgom. Az utasok nem egyformák. Van, aki meglóg, van, aki nem. — Tehát mégis innen fúj a szél!... No, rendben van, ha ennyire bizalmatlan, itt hagyom magának zálogba — a kalapomat. — Hagyja csak azt a kalapot — mondta sértődötten a sofőr —, ugyan mit csinálhatnék azzal?! Hiszek én magának... Hagyja itt azonban az aktatáskct- ját és menjen, mert az óra ketyeg. — Szóval igy?! — hördültem fel. — Tessék. itt az aktatáskám. Csak, — ha megengedi —, felírom előbb a kocsi rendszámát. — Felírja?! Hát nem bízik bennem? Azt gondolja, hogy elmegyek? — Nem gondolok én semmit. A sofőrök sem egyformák. Van, aki a kalapot, van aki az aktatáskát szereti. — l-igen — mondta a sofőr. — No, írja a számot! De előbb mutassa, mi van a táskájában? — Miért mutassam? — Hogy aztán ne követeljen rajtam olyat is, ami nem volt a táskában. — Itt van, nézze: a — Hát, ha már igy áll a dolog — kezdtem igazán mérges lenni —, járjunk el hivatalosan. Tessék, itt vannak az irataim: személyi igazolvány; háeassági anyakönyvi kivonat, munkakönyv. Fogja! És tudja meg, hogy nem akármilyen emberrel van dolga. Adja ide Ön is az iratait! — Parancsoljon. Itta Gorin : ' Fő a bizalom ! papírjaim, könyvek és egy villanyborotva. — És működik is az a villanyborotva?! — Ezt miért kérdezi? Persze, működik! Egyelőre. .. — Mi az, hogy egyelőre?! Nem fogom elrontani, ne féljen! — Azt sosem lehet tudni. Most éppen rá- 'féme magára egy kis borotválkozás. Az arca pufók, van rajta egy szemölcs is, a bal oldalon, s a szemei szürkék. .. — Megjegyzi a személyleírásomat? — csó- válta a fejét. — Ezt én is megtehetem). Piszeorrú, kerekszemű, az egyik füle nagyobb, mint a másik, műfogai is vannak.», jogosítványom, a szak- szervezeti könyvem... — És arról nincs igazolványa, hogy hol lakik? * — Nincs. — Üsse kő! Ha kell, megtalálják. .— No, de magát is eiőkerítiic, ha úgy alakul a helyzet. . . Némán, dühösen néztünk egymásra. Aztán hirtelen megszólaltam: — Mondja, nem szé- gyelli magát?! — És maga? Ezt én is kérdezhetem. — Én szégyellem. Maga helyett is. — Én is... — mondta ellágyulva a sofőr. — Fogja az igazolványait! — Tessék, itt van a magáé. — Vigye a táskáját. — Hálásan köszönöm — mondtam —, így már a kocsi rend számát is el fogom felejteni. — Persze. Barátságosan moso lycgva veregettük meg egymás vállát. — Nem is tudom, hogyan gondolhattam ilyet magáról? — csodálkoztam. — Olyan szimpatikusnak tűnik. A szemei szürkék, szemölcs van az arcán.. — Maga is tetszik nekem — mondta a sofőr. — Nagy, kerek szeme van, a füle szép tiszta, ragyognak a fogai. .. — Azonnal visszajövök — , nyugtattam meg. — Menjen, menjen, csak az a kár, hogy unatkozom majd maga nélkül. Váltottunk még egykét barátságos pillantást és kiszálltam a kocsiból. Már az épület bejáratátifit rájöttem, hogy nincs nálam a munkakönyvem. — A szemtelenje! — csapiam a homlokomra. — Tehát a munkakönyvemet magánál tartotta! Mert arra gon- dőlt, hogy ha esetleg. . . No, de semmi baj! ő sem fog meglógni. Ezt én garantálom. Hiszen nem azért szúrtam ki az egyik hátsó gumiját, hogy faképnél hányjon!. .. Kreesmárv László < fordítása felé „telek”, és „ingovány”, az „nyávogni”, ki sem mondhatom, mennyire irigyelltem költőtársamat, Babits Mihályt, aki rájött, hogy „erőszakos” az visszafelé „sok a szőre”, és a „római fővezér”, az „rézevő fia. Mór”. Én bevallom, hogy én minden * szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom — játszom vele, mint a macska az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatok dolgot kitalálta, hogy aszongya: „egy telendő, két telendő, tisztelendő”. Én bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni — hogy mikor a szénkereskedő feljön, és előadást tart nekem, komoly családapának, a közelgő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismételgetem magamban görcsösen: „én kokok, te koksz, ő kok”. És mikor egy rezgő szakállú miniszterrel beszéltem egyszei', és ő azt mondta: „mérvadó”, én magamban azt azt kérdeztem tőle: „mér ne volna vadó”, és mikor azt mondta: „ám, rnérlegeljen”, azt felelte ne-., ki a lelkem titokban: „óm jó. mér ne legeljek?”, valamint jó hitvesemnek, aki csitított, hogy- ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben: „mér ne gelődjek? Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy „szelámlik". akkor én villámlást látok, mert mennydörög és szelámik. . Én bevallom, sok évvel ezelőtt, mikor azzal a híres vezérrel, Prenk Bib Dodával azok a megrendítő dolgok voltak az újságban, én megálltam az utca közepén, s mielőtt érdemben foglalkoztam volna a tragédia európai jelentőségével, előbb gyorsan elmondtam magambah a következő verset: Édes lányom, Bib Doda, Én is úgy bibtem doda. Még tizenhatéves koromba. Én tudom például, hogy „naplemente”, ez egy szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is, tetszik, hangsúllyal az utolsó előtti szótagon, így „naple-men- te!”, vagy franciásan: „néplÖ7 mant”. Nekem ez a szó, ' hogy tanítani”, mindig négerül fog hangzani, és az a szó: „hajlam", mindig zsidóul, így:' „chajlam”. Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyán fésűről van szó, pillanatig se felejtem el, hog' ezt magyarul kell olvasni, így „eleven embfercomb”. És „harisnya”, ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha xásnya — de nem ris. Mert nekem a szó. azonkívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak — számomra nemcsak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horátiónak. — Mit olvas felséged? ■— Szó, szó, szó ... S rögtön észi'eveszem. hogy .így is lehetne értelmezni például, más kiejtéssel: — Hogy van felséged? — Na, szó, szó, szó. * = 80 esztendeje, 1887. június 24-én született Karinthy Frigyes, századunk egyik legsokoldalúbb alkotója, humorista, költő, író, műfordító. Eb bői az alkalomból közöljek fenti karcolatét.
