Tolna Megyei Népújság, 1967. március (17. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-12 / 61. szám

6

AZ EMBER ÉS VILÁGA

Irta : Dr. Kelecsényi Gábor v

Vészi Endre:

A Montreali Rádió — Kanada fennállásának 100. évfordulója és a Montreali Világkiállítás alkalmából — „Az ember és világa” címmel esszépályázatot hirdetett, amely szép magyar sikert hozott. A beérkezett 2000 pályamű közül ér. Kelecsényi Gábor, a bud»p»«ti Széchenyi Könyvtár munkatársa, alábbi dolgozatával a 12 eUő luyy egyikét és a vele járó díjat nyert*» kétszemélyes repülőjegy a kiállításra, egy hét kanadai tartózkodás.

.,Nem sokkal az aranykor után” ott ültek egymással szemben a patak partján. A kellemes napsütésben ledobták magukról az állatbőrt, így a munka is köny- nyebben ment. Az apa, a kezében tartott bot egyik végét a földhöz nyomta, a másik végéhez a tetszetősre csiszolt kőbaltát szorította, amíg süvölvény fia átlósan vezetett indákkal odakötözte. A művelet megérte a legnagyobb gondosságot, hiszen a kődarabbal így, nyélre erősítve sokkal erősebb ütést lehetett mérni. Eredményesebbek is lettek a vadászatok, mióta ezt használták, márpedig á zsákmány megszerzése az utóbbi időben egyre több gondoitt okozott. Az apa kipróbálta az elkészült baltát, különböző irányokba sújtott vele, majd megvizsgálta, hogy nem la., zult-e meg a kötés? Egyszercsak villámgyorsan 'felpattantak, mert valami zörrent a bokrok mögött. A szomszéd, népesebb törzs jutott eszükbe, hiszen ezek mostanában szemmel láthatóan keresték az összetűzést alkalmat. Kétségbeesett báránybégetés nyugtatta meg őket, s ahogy a bokrok mögötti tisztáson teremtek, a megriasztott farkas éppen akkor tűnt el a tisztás túlsó végén, vérében hagyva a patak partján széttépett bárányt. Az apa vállára dobta az ingyen zsákmányt, s elindultak a törzsi szállás felé.

Talán ekkor született meg — s ez esetben a világirodalom és művészet hajnalának tanúi voltunk —, a farkas és a bárány meséje, amely aztán szállt tovább, nemzedékről nemzedékre, évezredről évezredre, amíg kiasz- szikus költeménnyé nem érett ,-Ad rivum eundem... ugyanahhoz a patakhoz hajtotta a szomjúság a farkast és a bárányt...” Mert a mese sohasem veszített aktualitásából. Ad rivum eundem. .. Ugyanaz volt a patak, amikor Odysseus idilli világában Nausikaa játszadozott partján rabszolganőivel; amikor római légiók masíroztak rajta, s a jus Eomanum, a római jogrend szigorában rabszolgák hada sürgött- forgott körűié; amikor hirtelen csend lett, a parton megjelent a homo faber, a rabszolgákat felváltó, ráérősen pepecselő középkori molnár; amikor újra lázas tevékenység kezdődött partján, mert bérmunkásokkal völgyelzáró gátat és vízi erőművet kezdtek építeni... A mese mindvégig aktuális maradt, és írták eredetiben és fordításokban, Heltai Gáspár, La Fontaine és annyian mások, írták lúdtollal, acéltolial. töltőtollal, golyóstollal, szedték kézi sajtón, nyomták rotációson: Ad rivum eundem...

Ugyanahhoz... Pedig vize a mese első leírása idején még a négy elem egyikének számított, és azért folyt lefelé, mert a víznek „lent” van a természetes helye. Később' kidéi ("ették róla, hogy nem elem, hanem vegyület, mozgásának irányát pedig a gravitációszabja meg. Napjainkban azt a képletet próbáljuk megérteni, amely igazolja, hogy a víz és mozgása — a többi „anyagéhoz” hasonlóan — nem más, mint az erőtér állapota... Az évezredek során nagyot változott a patak és a patakról alkotott gondolái

— és mégis ugyanahhoz a patakhoz megy ugyanaz a farkas

és ugyanaz a bárány

___Ugyanaz

a

z aktuális mese és ugyanaz a tanulság, ugyanazoknak az embereknek.

Ugyanazoknak az embereknek? Mennyit változott az ember is, aki ott a patak partján még csak karja mozgását adta át a szerszámnak. Aztán kezdett egyre nagyobb szerszámokat készíteni, már olyanokat is, amelyeket nem is tudott kezében tartani. Ezeket letette, és kiügyeskedte, hogy karjával már csak az energiát kelljen szolgáltatnia működtetésükhöz. Nagy segítéget nyújtott ebben neki az egyik legzseniálisabb találmány, a kerék, amelyet aztán a patak partjára szerelt — ad rivum eundem —, hogy most már az energia termelését is „kiváltsa” magából, és a vízre bízza. A homo faber ráérősen, morfondírozva barkácsol, ötleteken töri a fejét az évszázadok alatt szinte jelképpé érő malmában. Nemzedékről nemzedékre szálló foglalkozásában egyre több munkaterületen kutatja ki, hogy melyek azok az azonosan ismétlődő munkafázisok, amelyeket ki lehet emelni, a munkafolyamatból, és rá lehet bízni a gépre. Zúg a malom, gabonát őröl, ércet zúz, vasat kalapál, posztót ver a víz által forgatott kerék, pontosabban a kerék által forgatott bütykös vezérlő tengely. Ennek feltalálása nyitja meg az utat a technika fejlődésének következő nagy fejezete, a programozás felé. A munkát teljesen átveszik a gőz, elektromosság, atomerő által hajr tott gépek, s az ember feladata már csak a programozás és ellenőrzés marad. Napjainkban pedig tanúi lehetünk annak az erőfeszítésnek, amely az ellenőrzést, tehát az emberi idegmunkát is igyekszik gépekre bízni.

íme, a tudomány fejlődése, a társadalom és technika fejlődése, a kőbaltás ember diadalútja az őt környező világ felett — egészen a csillagokig! Fejlődés, fejlődés, fejlődés! Hát még ha hozzávesszük, az embert és világát tükröző, látomásba burkoló művészi kifejezés tökéletesedését! Mire képes az emberi szellem, az emberi értelem! Büszkék lehetünk! De mit fejlődött közben maga az ember? Tudomány,

technika és művészet terén az emberi szellem alkotásainak szédítő csúcsára jutottunk, azonban ezalatt az embert leginkább emberré tevő vonások, a környező világából magasra kiemelő értékek: az erkölcsi tulajdonságok fejlesztéséről elfelejtkeztünk. A farkas és a bárány meséje semmit sem veszített aktualitásából, a kultúra és civilizáció magasán még mindig az állatvilágból vett mesékkel tudjuk legjellemzőbben rajzolni emberi magatartásunkat. Legbelül továbbra is megmaradt a mese farkasa, aki keresi a ci- vódás ürügyét, hogy megehesse a bárányt — talán ultrahanggal sütve és késsel-villával, ennyi a fejlődés, Homo homini lupus... Ez a hitbizományként őrzött klasszikus közmondás még ma is annyira igaz, hogy nem lehet csodálni, ha az emberi szellem alkotásainak magasából éppen a legjobbak az atomhalál rémét kémlelik a horizont szélén.

Valóban ez lenne a „fejlődés” befejezése? A technika alkotásaival az ember sokszor elért már olyasmit, amit nem szándékolt.

De hátha más irányban is igaz ez f tétel? A technika legyőzte a távolságokat, s ezzel össze is zsugorította a világot. A hírek számára már régen megszűnt a távolság, s a közlekedés is óriási eredményekkel büszkélkedhet. Ma, amikor az űrhajóinkkal már az eget vívjuk, a Föld bármelyik pontjára hamarabb eljuthatunk, mint a középkori rablólovag a szomszédos várúr falai alá, 'akivel mindaddig kényére-kedvére háborúskodhatott, amíg a közlekedés és hír- szolgálat annyira nem tökéletesedett, hogy ezeket a farkas-kiskirályokat a központi hatalom megfékezhette. A hírszolgálat és közlekedés mai fejlettsége mellett pedig már az egész Földet kézben tudná tartani egyetlen központi hatalom ... Nem, ez a fogalmazás nem helyes, ez a farkasok célja és fogalmazása. Talán így, egyetlen békés háztáji gazdaság lehetne egész világunk.

Mindössze annyi kellene, hogy a teremtő emberi ész után a józan emberi ész is diadalt arasson — s akkor ott állhatna oly mélyen megismert és oly szépen berendezett világunk „nem sokkal az új aranykor előtt”.

Az első ilyen meghökkentő eset a piacon történt, ahol az azelőtt sóséra látott zöldségeskofa így szólított meg:

— Kérem, művész úr, a jó húslevesbe ne gyenge karottát tessék kérni, hanem öreg sárgarépát, az aztán beleadja az ízét.

Körülnéztem, semmi kétség, a címzés nekem szól.

Éltem a gyanúval, s a fodrásznál kurtára nvÍrattam a hajam.

De alig telt el néhány hét, az utcán a nyakamba ugrott egy va- niliaillatú nő.

— Édes művészkém, hogy s mint! .— kiáltott rám vidáman és a rejtély kezdett megvilágosodni, mert így folytatta — még mindig Füreden? Még mindig ott muzsikál?

A kérdés kis horgán fönnakadt a lényeg. Nyilván valami nagyon szeretetre méltó és nálamnál érdemesebb művésszel, egy muzsikussal, népzenésszel, sőt, ha szabad mondanom, egy cigányprímással tévesztenek össze. De any- nyi erőm mégsem volt, hogy visz- szautasítsam a meg nem érdemelt rangot. A hiúság elernyeszti az ember szívósságát.

— Még mindig Füreden. .

— Akkor az Anna-bálon megint találkozunk — bíztatott az asz- szony és a kezemen hagyott némi vaníliaillatot.

Mindezt el sem mondanám, ha nem az alábbi kedvéért. Mert ezután is találkoztam művész-önma- gammal, de most már mint gyakorlott szélhámos, jót is cselekedtem a nevében.

A hegyek között csavarogtam, a .nyáridény küszöbén, mikor a lombok még zsengén zöldek, a fiatal platánok keményen tartják leveleiket az ég felé, mikor a nyárfák tükrös csillogással rezegnek az üvegnél átlátszóbb, tiszta világban.

Mondom, csavarogtam és így közben betértem egy hegyi vendéglőbe. A kertben vakítóan fehér, zúzott kavics, az asztalokon illedelmesen tiszta térítők és a virágok körül fiatal darazsak kicsiny motorjainak zúgása. Ünnepi kétköznap délelőtt.

Leültem és várakoztam.

A pincér nem jött. Ez amolyan gebines kiskocsma, talán nem is volt itt pincér. Rajtam kívül még egy másik asztalnál ültek. ÉrezMindig nagyon szerettem az irodalmat. Nyolc éves korom óta magam is írogatok.

Jóval túl voltam már a harmincon, amikor irodalmi esteken kezdtem szerepelni. Furcsa érzés volt a közönség előtt elmondani halk magányban született néhány versemet. A szereplések megismétlődésével a tapasztalat meggyőződéssé érlelte bennem, ne ismertesse magát az író, bízza bemutatkozását verseire. Ezért bevezetőül nem is mondtam el magamról, mint ez akkor általában szokás volt, hogy hol nem születtem, kik nem voltak az őseim, hányadik esem e-* je voltam anyámnak f» hogy mit is szoktunk reggelizni. Hiszen nem o.r emberre kíváncsi a közönség közvetlenül, hanem műveire, s azokból esetleg megismeri, — megkedveli — vagy elveti az embert. A témát meghatározhatja, ha nem is döntően az író élete és j sorsa, de » művet nem,

azt csak az író egyéni tehetsége, művészi érzéke, tanult technikája avatja olyanná, amelyet meghallgatni, elolvasni érdemes, mert élvezetes, művészi és új érzést tud lopni a hallgatóság leikébe. Ezért én elmondÉrsekújváry Lajos:

Mindjárt az első kérdés, amit nekem szegeztek ez volt: hogyan lettem író? Meghökkentem. Feleletül nagy hirtelené- ben az őszinte szót választottam: nem indított valami leírhatatlan sugallat, ihlet, ahogyan

UTÁNPÓTLÁS

tam verseimet, aztán a felcsattanó tapsot, no meg az itt-ott elhangzó elismerő szavakat tarsolyomba gyűjtöttem és már is indultam haza.

Ez akkor volt.

Ma, alkotásainak bemutatása után kérdések röpködnek az író felé és ő szorgalmasan vála- szolgat. Bevallom ez a formája a találkozásnak éppolyan új élmény volt számomra, mint első szerepléseim. Vajon mik lesznek a kérdések és majd meg tudok-e rájuk felelni. Szorongásom nein volt alaptalan.

mondani szoktuk, csupán leírtam azt, amit láttam, amit átéltem, ami bennem forrt, vagy égetett, mint kazánban az izzó parázs mindaddig, amíg azt magamból ki nem adtam, le nem írtam. S' ez egyszerű módú ihletet még köznapibban is magyaráztam, amikor elmondtam, hogy egyik nő ismerősöm, akinek tetszettek szerelmes verseim és aki hasonló strófákban szeretett volna válaszolni, egyszer megkérdezte; mondd,

hogyan kell ilyen verseket írni. Igen egyszerűen, feleltem. Leülsz az asztal mellé, magad elé papírost teszel, elkezded rágni a ceruzád végét és írsz.

Már régen feledésbe ment ez a válaszom, amikor a jószerencse író—olvasó találkozóra ugyanabba a községbe vitt. De most nem a nagyok közé, hanem az iskolába, hogy a kis érdeklődőknek néhány szórakoztató versikével kedveskedjem. Ahogy beszéltem, nyiladozó énjük csak úgy itta be a szót, tágra nyílt szemük meredve nézett rám, apró ujjaik ceruzát szorongattak, amelynek vége néhányuknál ön- tudatlanul is a szájba tévedt. Egyesek ajkát már mozogni is láttam.

Boldog öröm futott el. Régi előadásaim jutottak eszembe, a régi válaszokkal. Rágják már gondoltam. Nem kell búsulnunk. Lesz itt írógárda. Van már utánpótlás.

tem, valaki figyel. Ketten voltak ott, egy feszülő bőrű. telt asz- szony, mintha most kelt volna ki valami duzzadt habfürdőből, és igen, egy művész, vagyis egy friss tarkasággal öltözködő muzsikusszerű fiatalember. Az asszony váratlanul odajött hozzám, kezet nyújtott, kedvesen a szomszéd székre telepedett és megkérdezte:

— Jól utazott?

— Jól — mondtam. A muzsikus segélyt kérőén rám pillantott.

— Sört? — kérdezte a nő — éppen most csapolunk. Ez egy ilyen üzlet — csattintott a két ujjával és máris elment, csak egy kis szappanillatot hagyott maga után.

Ekkor a másik asztalnál fölállt a kolléga. Sután, kissé féloldalas nyakkal, mint akit megkínzott a huzat, közelített hozzám. Hangjában moll-ra fogott panaszossággal megszólalt.

— Pajtás, drága pajtás, te nem is tudod, mit csináltál nekem... — egészen közel leült hozzám — te is művészember vagy, én is az vagyok, hát megértheted. Ez a gebines úrinő már majdnem leszerződtetett a bandával, amikor jöttél te. Nahiszen, ez kellett ennek a maszek nőszemélynek. Ahogy te beteszed ide a lábad, pajtás... már ne haragudj, hogy így beszélek, de te is művészember vagy, én is az vagyok... szóval ahogy meglát téged, azt mondja: sok a gázsi, amit követelek, pedig isten engem úgy segéljen, nemrég nősültem, most lesz gyerek... szóval már ott tartottunk, hogy megnézte az igazolványt, vagyis lekáderezett, aztán elromlott minden. Kidumálta, hogy miről is van szó. Hogy ő Őszi Rudit várja, mert az egy országos hírű prímás, rádióból közismert és igazánból ő azt szeretné. Ezt pedig azért hozta elő, mert téged, Rudikám éppen most kellett hogy ideszállítson az a magasságos úristen! Most hát pajtás, fuccs az egésznek, pedig annyira számítottam itt maradni. Nem vagyok én rossz prímás, nézd csak a kezemet, és a bandám is elmegy. De- hát, ilyen a szegényember szerencséje. Pedig már a címem is fölírta, miegymás. És itt a gyerek, ami lesz, meg az új ruha, kérlek, amit csináltattam, mert ide új ro- ha kell.

Fényes volt a homloka, a szeme is gyanúsan fényes. Nagy, sötét, több ezer éves szeme van.

— Mert ha megtennél nekem valamit, pajtikám, te is művészember vagy, én is az lennék, egyszer fel, egyszer le, ki tudja kinek, mikor és hogy... és te nagy prímás vagy, a rádióból közismert.

Nézett, nézett, immár a leendő újszülött félelmével a tekintetében.

Felemeltem a fejem, igazságosan, tisztán viszonoztam a tekintetét.

Az asszony még mindig a sön- tésben tett-vett és valamit magyarázott. Nyilván rójam beszélt, a rádióból közismert Őszi Rudiról.

— Hát ne mondd rólam, pajtás, hogy én nem vagyok jó szaktársad — felálltam, nyújtottam a kezem — üzenem az asszonynak, én már máshová szerződtem. A gázsihoz pedig ragaszkodj. Ha gyerek lesz, kell a pénz.

És gyorsan kimentem.

Egy magas útról, ahonnan lelátni a vendéglőkertbe, visszanéztem. Az asszony, meg a prímás megint egy asztalnál ült. A prímás az én sörömet itta. Láttam, ahogy kezet fognak. Bizonyára megegyeztek.

s