Tolna Megyei Népújság, 1967. március (17. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-05 / 55. szám

BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: Arany Jánosról Nevében annyi fényeső van, amennyi hull a napból, tnéh-zümmögésű dalaiban a puszta csöndje reszket. Vaskos por, akác, lomha ég, a múlt siralma zendül, mintha ó-temető keresztről hullna a tenger-bánat. Sulykoló asszonyok dala dúdol e méla búban, a szegénységtől porba fúltan jobbágyok bocskora zokog. Holt vitézek kapnak lóra Csaba népe köd-felhők hátán, megriadok ennyi vér láttán, hold ül a markos kard-vason. Kútostor pendül este-tájban, egy lány, egy legény arany-vödre hintáz a szélben föl-le, föl-le; ki tudná ezt így lekottázni? Este a Nyulak szigetén tölgyek alatt is látom őszen, köszön a sok rom ismerősen, a vén Iszter is neki hódol. Hold és virág elhervadhat, kapcsos könyvében él a nép, melyről a rímek lángja ég, mint tűzoszlop az éjszakában. Arany-csöngésű neve szent, ahogy a kenyér, anya, tej, amíg csak egy magyar is él, nevére emlékezni kell. Arany János emléke Százötven éve született, s álmél- kodva gondolunk arra, hogy köze­libb, elevenebb, mint nem egy kor- társunk. Az irodalom minden szá­la hozzá vezet vissza és Petőfihez; évszázadok mulasztását pótolták, s évszázadokra kijelölték az utat. „A népköltészet az igazi, költé­szet, legyünk rajta, hogy azt te­gyük uralkodóvá” — ez a közös program, s olyan verseket akar­nak írni, amiket »a nép magáé­nak, szívvéréből szakadottnak vall”. „S mi vagyok én, kérded — írja a Petőfihez küldött válasz­versben —. Egy népi sarjadék, ki törzsömnek élek, érette, általa”. Mit adott nekünk, s egyáltalán, felmérhető-e nagysága, jelentősé­ge, hisz nemcsak összefoglalója volt a múltnak, hanem az egész modern líra is tőle induL Ö volt az első, aki megvalósított egy sajátosan magyar magatartást, de úgy, hogy kora egész Európájá­nak műveltségét magába olvasz­totta, s éppen magyarsága adja meg világirodalmi jelentőségét. „A magyar jellem valóságos tí­pusa, minden erényeivel, gyönge- ségei nélkül” — sírta el Gyulai gyászbeszédében. Tudjuk, az volt. De azt is tudjuk, hogy a kivételes nagyságok közül való. Életműve csak Shakespeare-ével, Goethéé­vel, a legnagyobbakkal mérhető. Az első mű, az Elveszett alkot­mány, minden szatírái éle ellené­re is még magán viseli a debrece­ni iskola nyomait, s az elődök és példaképek inkább Gyöngyösit és Csokonait idézik, mint a kortársa­kat, akár Vörösmartyra, akár Pe­tőfire gondolunk. Ezt érezhette benne a kortársi kritika is, első­sorban Vörösmarty, amikor olyan lesújtóan nyilatkozott az eposzról. De a Toldiban már a kor minden ábrándja és eszménye megvaló­sul: a szabadságharcra készülő nemzet önmagára ismert a daliás hősben, aki a nép fia, s éppen szerelmes verseket is megsemmi­sítette. Egy kicsit mindig vidéki maradt, aki élete végéig sóvárog­va gondolt Szalontára és a „füg­getlen nyugalomra”. Fájdalmát titokként őrizte, Petőfi elvesz­téséit és Juliska halálát —, mind­kettő égető sebe volt haláláig. Petőfi helyét soha nem pótol­hatta senki. Tompa — még Pe­tőfi-triumvirátust emlegetett ve­le kapcsolatban —, hiú volt és kicsinyes, alig méltó a Utáni ba­ráthoz, a többiek pedig, még Gyulai is, inkább ünnepelték, szo­borrá merevítették. Magányát csak Piroska oldotta fel, az imá­dott unoka. S ez a visszahúzódó paraszt- ember bátor volt, nem Petőfi lo­bogó temperamentumával, hanem a maga csendes, de konok mód­cÁ n ő fa a v exj fat ij A nők száma meghaladja a a férfiakét, és ez következmé­nyekkel jár. Társasági csevegés­ben, családi perpatvarban pél­dául az utolsó szó a nőké. A minden történés mögött „keresd a nőt” francia mondásnak egye­temes értelme van. A természet rendjével bölcs ember nem per­lekedik. A nők egyeduralma a regényben azonban mégis csak túlzás. A nők a szépprózát teljesen ki­sajátították. Nem vesződnek ugyan az írással, ennél több ben­nük a józan értelem, hanem a férfiakkal iratnak magukról. Már a klasszikusok is a szerelemmel bajlódtak az ókorban, és nem vé­letlen, hogy a téma megőrizte korszerűségét napjainkig. Még a zord időket is átvészelte, amikor a szerelmi vallomást termelési grafikonnal illett alátámasztani. A szépirodalom nőközpontú- sága 'az írók lustaságára és az ol­vasók rövidlátására vezethető vissza. Az olvasók nem veszik észre, hogy szemfényvesztés ál­dozatai. Az írók nem alkotják, csupán választják előre kialakí­tott jellemeikkel a regények hős­nőit a műhelytitkok közül. Sze­rény készlet áll rendelkezésre. Vizsgáljuk meg azt az esetet, amikor a regény hősnője öreg hölgy. Ha az író elégedett az utolsó honoráriummal, nem bánt­ja az epeköve és kibékült ba­rátnőjével, akkor az öreg hölgy jóságos lesz, ellenkező esetben gonosz. Történelmi regénynél az író választási szabadságát kis mértékben befolyásolják a tények, valamint politikai szimpátiája. Miután az írótól részben függet­len körülmények eldöntötték az öreg hölgy jellemét, az íróra a rutinmunka marad csupán. A jóságos öreg hölgyeknek kék szeme és ősz haja van. Kedvesen mosolyognak, és a távolba néz­nek. Szívesen viselnek szemüve­get, és megértik a fiatalság bohó­ságát. Az utolsó oldalakon ők összegezik az író mondanivalóját Nélkülük soha nem szereznénk erről tudomást, de a kiadók sem. Hálából az írók haboskávét szol­gálnak fel nekik uzsonnára, mely­be beleapríthatják a kiflivégeket. A gonosz öreg hölgyektől min­denki retteg, és az olvasót is ve­szély fenyegeti, hogy mérget szórnak poharába. Erre a célra különösen alkalmasak a tömény italok, ezért kedvelik az írók a konyakot. Akad azonban, aki sör­rel is beéri. A gonosz öreg hölgyek sötét céljaik érdekében gyakran fel­használnak bűnözőket. Térvelje­nek azonban akármit, az írók igazságérzete elpusztítja őket a regény végén, golyót repítenek a hátukba, szikláról a tengerbe zu­hannak, elüti őket egy autó, vagy saját mérgüket keveri merő vé- letlenségböl elmaradhatatlan dél­utáni teájukba egy jámbor apáca. Merész pszichológusok szerint az írók a gonosz öreg hölgyeket anyósaikról mintázzák... Volt, aki túlélte elméletét. A fiatal nők sok szempontból az öreg hölgyekhez hasonlítanak. Ök is lehetnek jók, vagy rosszak. A jók mindig áldozatok, vonzó, de súlyos jellemhibában szenvedő férfipartnereik okozzák vesztü­ket. A rosszakat a szerencse el­halmozza ajándékaival. Gondat­lan örömükben nem sejtik, hogy az író toledói acélnál gyilkosabb tollával rájuk leselkedik az utolsó fejezetben. A fiatal nőknél lehetséges át­menet a két típus között. A ka- cérságra hajlamos, modem lány megszelídül egy rátermett férfi oldalán. A konfliktusban össze­gubancolódott szálakat egészséges gyermek világrajövetele oldja meg. Az ilyen happy-end erköl­csi és demográfiai szempontból egyaránt kedvező, és a társada­lom nevelésére is alkalmas. A férfijellemek megrajzolásá­nál az írónak vigyáznia kell, hogy azok ne legyenek kenyérre ken- hetők. A papucshősöket az asz- szonyok kivétel nélkül megcsal­ják, és ilyen esetben a regény nőalakjának kezdetben kifogásta­lan erkölcsei a szemünk láttába vezetnek a hűtlenséghez, esetleg a váláshoz. A modem nő nem nélkülözheti a család és a hivatás konflik­tusát. Lássunk egy példát. Az asszonyt, aki könyvel — festőnek készült, de nem vették fel a kép­zőművészeti főiskolára —, a túl­órák alatt a főkönyvelő kerülgeti. A férj jogtanácsosi vizsgára készül, és lelkesen mossa ott­honában a pelenkákat. Ugyanez a képlet más foglalkozási ágak­kal behelyettesíthető. A lényeg az, hogy senki ne azt tegye, ami a szívp vágya. Ebből feszültség támad. A festés, a könyvelés, la jog és a gyermek közül bár­melyik győzhet, az írás tele lesz társadalmi problémákkal. Feltűnő, hogy a modem regény­ben a nők milyen könnyedén lé­tesítenek szerelmi kapcsolatot. A sok irodalmi bujálkodás részben az írók szerelmi életben elszen­vedett kudarcaival magyarázható. Dús fantáziájú emberek képzel­géssel kárpótolják a valóságot. Irodalmi alkotásokban gyakran szerepelnek prostituláltak. Ke­nyérkereső foglalkozásukról kevés szó esik, viszont csinosságuk mellett önfeláldozóak, bátrak és nemes gondolkodásúak. Történe­tüket rendszerint fiatal íróknak mesélik el, akik tőlük kapják az első élettapasztalatot, és pamla- gon heverő témát a kaland iránt fogékony olvasók meghódításához. Örökkön visszatérő motívum a kócos ifjú, aki jázminillattól ter­hes tavaszon követ dob ártat­lanságuk tiszta tavába. A soha nem sejtett boldogság napjait ke­serű csalódás váltja fel, s az il­lúziótól megfosztott leány el­indul az úton, melynek állomá­sait franciás pikantériával, vagy nyers realizmussal, de minden­képpen részletesen az olvasó elé tárja, leküzdhetetlen közlési vá­gyában a nagyreményű író. Minél több nőtípust ábrázol a regény, annál művészibb a szer­kezete. Az írónak csak arra kell vigyáznia, hogy az események iránya a vázolt sémát kövesse. A különböző jellemek fejlődésének látszólag szövevényes bonyolult­sága az író fényes tehetségének a próbája, és ismertté teszi nevét szakkörökben és a pszichoanali- tikában. A nőkről szóló történetek min­dig érzelmesek és inkább szo­morkásak. Nevetni a férfiak bal­lépésén szabad. Miért? Talán, mert a nő a férfi vég­zete, az irodalomban és a való­ságban. .. BAKÁCS TIBOR ezért tud diadalmaskodni minden veszedelem felett. De a Toldi már nem képzelhető el Petőfi nélkül: Arany előtt a János vitéz példája lebegett, s Petőfi népi de­mokratizmusa, ez a minden ellen­állást legyűrő forradalmi lendület. Aranyban rögtön felismerte a fegyvertársat — felhőtlen barátsá­guk alatt soha nem riválist lá­tott benne — s a rá jellemző robbanékonysággai siet az isme­retlen költőtárs üdvözlésére, ami egy életre szól; a drága barát halálának sebét Arany utolsó percéig hordta magában. * Mit adott, mit köszönhet neki irodalmunk? Voltaképp mindent. A Toldi, a Buda halála a nem­zeti eposzt jelenü, nemzedékek vágyának beteljesülését, mely koncepcióban és megoldásban a Zalán felett áll. Versei, elsősor­ban öregkori lírája nélkül elkép. zelhetetlen a modern magyar költészet, nyelvészeti dolgozatai ma is nélkülözhetetlenek, vers­tani tanulmányai, elsősorban a nemzeti versidomról szóló, ma is alapja minden verstani vizsgáló­dásnak, fordításai, a csodálatosan zengő Hamlet, a bravúros Arisz- tophanész a világirodalom nagy alkotásait irodalmunk szerves ré­szévé tette. Pedig emberileg mindvégig megőrzött magában valamit a szalon tai aljegyzőből: szerény Volt. visszahúzódó, szemérmes, aká állítólag a feleségéhez írt ján. ö írta az egyik legszebb vallomást a hazához, a Bolond tótók második énekében, s A walesi bárdok — keletkezése köz­ismert — félreérthetetlen válasz a gyilkos császárnak. Ezért til­takozott kétségbeesve, akkor is, amikor a kiegyezés alkalmával a legnagyobb kitüntetést, a Szent István rendet akarták neki adni: „Azt sem tudom — írja a kultusz­miniszternek —, mi következmé­nye lenne, ha én e fejedelmi leg­felsőbb kegyet magamtól elhárí­tanám, de úgy érzem, hogy hely­zetemben e következményt kel­lene választanom inkább”. Tom­pának pedig, amikor nem tud ki­térni: „Azt pedig rajtam ugyan meg nem látja senki”. Nem is látta. Fiókjába dobta, s ott ma­radt haláláig. t *'■ Amikor meghalt, százezrek kí­sérték utolsó útjára, az újságok napokig gyászkeretben jelentek meg. Az egész nemzet érezte, amit a ravatalnál Gyulai Pál, patakzó könnyek között mondott: „Óh, mennyi mindent vesztet­tünk benned, óh, mennyi mindent takar e koporsó!”. Sokat vesztet­tünk halálával, de mennyi min­dent hagyott ránk! Mert műve végérvényes és hibátlan, teljes egész. S úgy cseng ez a mű, mint a neve, mint a legnemesebb fém, az arany. CSÁNYI LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom