Tolna Megyei Népújság, 1967. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-07 / 32. szám
fOT.VA MFGYFI NÉPÚJSÁG 1961. február * Délelőtt a bádogpultnál A 13-as labor,. • Falusi kocsma. Hivatalosan italbolt, de az emberek talán száz esztendő múlva is kocsmaként emlegetik. Jó központi helyen van Bölcskén, az autóbusz-megálló közelében. Hideg téli délelőtt. Kénytelenkelletlen bejön az utas, ha nem akar kékre fagyott lábbal felszállni az amúgy is hideg buszra. Idebent sincs valami meleg, inkább a leöblített féldecik adják a hőt. A kiocsmárosné, vagy mondjuk inkább italboltvezető- nek, vastag bekecsben áll a bádogpult mögött. Ha éppen senki sem jön, leül a kályha mellé. Gondolatban két részre osztom a kocsma vendégeit. Félcipősökre és csizmásokra. Mert nagy a különbség. A félcipősök ráérnek, némelyik már egy órája is ott ül az asztalnál. A csizmások sietnek. Beugranak, leöntik a fél pálinkát, aztán indulás tovább. A kályha körül két asztalnál is ülnek. Félcipősök. Apa fiával, valószínűleg a buszra várnak. Idegennek tűnnek, bár a férfi folyton beleszól a beszélgetésbe, amit a másik kettő folytat az italboltvezetővel. A hideg a téma. A hó, a fagy és a síkos utak. A falon sárga táblán felirat. Kötelező választék. Ilyesmi: kon- zervek, konzerv-készétel, infra- sültek, lángos, pogácsa, háromféle cukrászsütemény, két fajta folyóbpr, szikvíz, ásványvíz, forraltbor és tea. Ez a kötelező. Magyarán: ennek kellene lennie a kocsmában. Fröccsöt kérek. Az asszony nem kérdezi, milyet. Hiába is kérdezné, nem lehet válogatni. Az infrasülttel, a cukrászsüteménynyel már nem is próbálkozom. Csak felnéz az ember a pultra és hiábavaló minden kérdés. Vékony, szürke kabátos ember lép be, kislány totyog mellette. Három decit kér, tisztán. Issza. — Jó ez az áru. Mennyi lesz? — Héthúsz. — Hűha! De azért jó áru. A kislány csokoládéért nyafog, a férfi kotorász az apró között. Úgy számolja, kijön belőle még egyszer három. A kislány nem hagyja nyugton. — Cukor van? —* Van. Erős. — Az nem kell — mondja a kislány. — Akkor semmit se kapsz! A férfi újból számolni kezd, kijön-e a harmadik. Fiatalember jön, bőrkötényben, olyanban mint a szódások, meg a kovácsok szoktak. Féldecit kér, támasztja a pultot. Sofőrsapkás férfi nyitja az ajtót, vállán szíjjal összekötött bőrcsizma. — Eladó — mutatja körbe a csizmát. A bőrkötényes nézegeti. — Százast adok érte. — Majd ha hülye leszek! Most kaptam. Tiszta új. Abbamarad az üzletelés, isznak. Mielőtt indulnának, a sofőrsapkás még egyszer leemeli a csizmát. — Százast adok érte. — Viszlát! A bőrkötényes megvárja, míg behúzzák az ajtót, aztán megszólal. — Kár, hogy nem piás. Ha piás lett volna, megveszem tőle száz forintért. — Szereti? — kérdezi érdeklődéssel a kocsmárosné. — Ajaj. — mondja a bőrkötényes. — Mondom, ha piás, megveszem tőle. Alacsony férfi kalapban. Ö is csizmát visel. Nem siet. Elegáns csizmanadrág van rajta. — Sikerült? — kérdi a kocsmárosné. — Fenét! Már húsz ötvenért adják. — Persze. Ezek a pestiek mind megvették a disznót. Maga honnan jött? — Dunaföldvárról. Sofőregyenruhás férfi. Ráérhet. Letelepszik az egyik asztalhoz. A kocsmárosné jól ismeri. Tegezi. — Mostanában sokat töröm a fejem — így a férfi. — Aztán min? — Hát tudod, valami más munkát kellene keresni. — Unod? — Unom hát. Meg a pénz is. Nem mondom, megkeresem a kettő ötöt, van, hogy a hármat is. de ezért a munkáért legalább hatot kellene fizetni. — 'Ehe. Aztán hallom, hogy a fiad is vezeti már az autót. — Agyon is ütném, ha nem értene hozzá. Manapság ez már az általános műveltséghez kell. Úgy hozzátartozik kérem, mint a gimnázium, meg a zenetanulás. A többiek bólogatnak, a so- főrruhás folytatja. — Mert már a második világháborúban a németek közül majdnem mindenki tudott vezetni. — Meg a szovjeteknél is, — veti közbe egy férfi, akit a kocsmárosné, nem tudni mi okból. Csokinak szólít. — Igen, — mondja beleegye- zően a sofőrruhás. Hatalmas termetű, középkorú férfi, ahogy belép, számolgatja a pénzét. — Szimfóniát kérek. — Nincs. A férfi megfordul, elteszi az aprót. Úgy megy ki az ajtón, mint akit megsértettek. Hárman, négyen sört keresnek. Az italboltvezető egyfolytában a sörösöket szidja, akiknek ma kellett volna megérkezni. Nem jöttek. Méltatlankodik, hogy milyen vállalat lehet az, ahol még télen se tudják biztosítani az ellátást A bőrkötényes elszopogatta a féldecit, kifelé indul. Az ajtóból visszafordul: — Meddig tartanak nyitva? — Kettőig. — Visszajövök. Egy asszony pálinkát kér, szűknyakú, egydecis üvegbe. Sok kifolyik belőle, nagy a tölcsér nyílása. A maga kára, — mondja a kocsmárosné. •2 — Nem nekem lesz — mentetjj get őzik az asszony, de siralmas = képpel vizsgálgatja, mennyi folyt E mellé. 5 Befut az autóbusz, a félcipő- i-sök közül néhányan felállnak. — Uj vendégek nyitják be az aj- 5 tót. 5. Egy tágas teremben találtam magam, amelyben különleges ed- zőberendezós fogadott Az egész olyan volt, mint valami felfüggesztett, mérlegszerű — csak természetesen sokkal nagyobb — alkalmatosság, amely hatalmas, forgatható gyűrűk közepén kapott helyet. A „mérleg” lapjára szíjaztak, majd megpörgették a szerkezetet. Előzőleg azonban még „ki is táráztak”. Kiszámították, mennyi ellensúlyt kell adni, hogy „elveszítsem” földi kilóimnak egyhatodát — vagyis hogy súlyom Hold-szerű legyen. Az én esetemben ez olyan tizenöt kiló- nyi „élősúlyt” jelentett — ennyit nyomnék a Holdon. Amikor a procedura véget ért, ismét elhangzott a parancsszó: — Kezdjük! Az első lépés mindjárt félresikerült — úgy látszik, túlságosan nagy energiát fektettem bele. Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyedén szökellek a magasba, szinte repülök, majd szánalmas kapálózás után a rajttól néhány méternyire érek földet. Instruktorom, Leonyid Pavlo- vics azt ajánlja, kerüljem a hirtelen mozdulatokat, úgy köny- nyebb lesz. Jöhet tehát a következő feladat: fel kell lépnem egy Hold-rögre — azaz. a szerkezetre épített lócára. A lóca itt van, két méternyire tőlem, szinte karnyújtásnyira, de mégsem sikerül fellépnem rá. Akár akarom, akár nem, alighogy meglendítem a lábam, már túl is repültem a lócán, éppen csak lábujjheggyel tudom érinteni. Második, harmadik nekirugaszkodásra sem megy jobban a dolog. De azért nem hagyom abba. amíg végre célt nem érek. A következő feladat: fellépni a hosszú lábú asztalra. A földön ehhez nekifutásra lenne szükség, itt, a „Holdon” egyetlen mozdulattal az asztal lapján termek. Azt hiszem, ha egy két és fél méteres palánkot kellene átugranom, az is olyan könnyen menne, hogy amellett még Va- lerij Brumel világrekordja is eltörpülne. Azt hiszem, — de amikor kipróbálom, már nem megy a dolog. Nekifutnék, de nem sikerül. Erőteljesen lököm magam a lábammal, de földi értelemben „elesek”. Úgy érzem, mintha hirtelenében jégre tettek volna: minél gyorsabban szedem a lábam. annál nehezebb megőrizni az egyensúlyomat. Ä kudarc után rövid pihenőt tartok, mielőtt újra kezdeném a Hold-sétát. Most már apró lépésekkel próbálkozom, oldalazva, így biztonságosabb. Akármilyen különösen hangzik is — a Holdon a gyalogos sebessége aligha lesz több 1,5 km óránál: vagyis húsz lépés percenkint. Égi veszélyek A fantasztikus regények íróinak tehát nincs igazuk, mert a Holdon az embernek korántsem lesz könnyebb dolga, mint a Földön, hiszen — mint láttuk — még az egyszerű helyváltoztatás is nehéz tudomány ott, pedig a Hold-j árónak nyilvánvalóan még dolgoznia is kell majd. A laikus elképzelésekkel ellentétben, valószínűleg sokkal több veszély leselkedik a Holdon az emberre* mint azt ma gondolnánk. Hogy mást ne mondjak, egy erőteljesebb szökkenés eredményeként például lábunk helyett — fejjel érhetünk talajt, elveszíthetjük egyensúlyunkat valamelyik Holdkráter szélén, s pillanatok alatt a mélybe csusszanhatunk. Szerencsére van még idő a megfelelő előkészületekre, edzésekre. A Hold meghódítása fokozatosan megy majd végbe. Előbb az automaták következnek. Azok lesznek az úttörők. S bár még földi halandó nem tette lábát a Holdra, a tudósok már megtanulták, hogyan kell a Hold gravitációját földi körülmények között imitálni. Mégpedig nem is csak pillanatokra, rövid időre, mint a súlytalanságot, hanem gyakorlatilag tetszés szerinti hu- zamossággal: akár egy órára, akár egy napra, hétre vagy éppen hónapra. Az enyémhez hasonló földi Hold-séták nyilván megfelelő nyomot hagynak a tudósok kutatási programjában. De most hadd beszéljek inkább arról, mi volí az én összbenyomásom erről a sétáról. Először is: egyáltalán nem éreztem magamat különösebben szabadon. Nem azért, mert a mérlegszerű szerkezet, amelyre felcsatoltak, zavart a mozgásban. Ez olyan apróság, amire az ember a „Holdon”, ugyebár, oda sem figyel. Csakhogy éppen maga ez a „Hold” szolgált néhány kényelmetlenséggel. Ezek azonban átmenetiek. Minél több ilyen átmeneti nehézségét és kényelmetlenségét tudjuk a jövendő „Hold-életünknek”, már itt, a Földön kiszámítani, kitapasztalni és kikísérletezni, annál felkészültebben fogjuk majd fogadni és legyűrni ezeket a Holdon. Az első lépéseket tehát — itt, a Földön tesszük meg a Holdra. Mihail Rebrov ■q «pnARMH. fl 4MU|l KflíWH FEJEZETEK VPÓNAV 7>AL NAPLÓJÁBÓL ...................................... D. Kónya József (Vége) — 121 — Ezalatt, míg embereim Karlstednben jártak, Klobusariccsal sem maradtunk tétlenül, hanem megindítottuk Ausztriában a józan keresztény polgárság, valamint a parasztság között egy antiszemita és antibolsevista propagandát. Ezzel segítségüket is ki akartuk kérni ezen gazember zsidók feladására, akik tulajdonképpen magyar honpolgárok, vagy ott helyben való meglincse- lésére. Ezen célból felkerestük elsősorban Schobert, a bécsi ver d őrség akkori fejét, akinek egy igen erős és megbízható karhatalom állott ren- de’kezésére. másrészt politikailag is legközelebb állott a keresztényszocialistákhoz. Schobemek velünk, magyarokkal szemben tanúsított támogató magatartása kitűnt már a bankgassei pénzek elrablásából kifolyólag is. ötét többször felkerestem, és négyszemközt egész bizalmasan feltártam Magyarország helyzetét, valamint az Ausztriába menekült kommunistákra vonatkozó terveimet illetőleg is. Ű megértőleg fogadta bejelentéseimet, azonban kijelentette előre, hogy tőle ne várjak nyílt és határozott támogatást, mert neki is a jelenlegi politikai viszonyok között tojástáncot kell járni, hogy megtarthassa azon helyét, amelyen mostan áll, azonban, amennyire lehet, szemet fog hányni, és nem fogja észrevenni a dolgokat mindaddig, amíg kényszerülve nem lesz azokat észrevenni. Egyúttal meg is köszönte azon adatokat, amelyeket neki beszolgáltattam a kommunistáknak Becsben való szervezkedésére vonatkozóan, mert ezekkel azután az osztrák keresztényszocialistáknak is — 122 — értékes szolgálatot tettem, amennyiben olyan fontos adatokat szolgáltattam kezükre, melyeket az ő kémjeik nem tudtak felderíteni. Schobert még békeidőkből ismertem, amikor a bécsi rendőrségnél jártam egy ellopott lovamnak a kinyomozását illetőleg. Ö jelenleg nemcsak egy 6000 főből álló rendőrkarhatalomnak volt a parancsnoka, hanem politikailag is ő állt egy bizonyos kerasztényszocialista táborral, a bécsi szociáldemokratákkal szemben, ö mindenesetre akkor az erősebb frakciót képezte, és ha színt vall velünk, magyar szabadcsapatokkal, azután az Ausztriában levő túlnyomóan konzervatív gondodkodásúakkal — bátran kenyértörésre vihette volna Ausztria sorsát, mélyet azután csak lavírozással tudott ideig-óráig a felszínen tartani. Ezen útra velünk jött Klobusarics 14 éves fia, azután a „Wiener Journal” dr. Liebél nevű egyik szerkesztője is. Ezen kocsi, amelyben ültünk, vadonatúj volt, mert tulajdonosa nemrég vette. És vele igen gyorsan haladtunk az aránylag elég jó karban levő, Linz felé vezető ország— 123 — úton. Nagy sajnálatunkra azonban Hoffert, a papot nem találtuk otthon, csupán az egyszerű, szerény paraszt szüleit, akik mindennel elláttak Ezen derék, j óravaló emberek megvendégeltek jó almaborral is, és ott akartak tartami, amíg fiúk Bécsből visszajön. Másutt is elvégzendő sürgős dolgaink miatt azonban ezt nem tehettük, azért el is búcsúztunk a kedves háziaktól, és útba ejtettük a közel -fekvő bencés monostort, ahol a rendfőnöknél látogatást tettünk, és akit szintén bíztattunk az antibolsevista propaganda megindítására stb. Ebben az igen szép, öreg épületben a szerzetesek nemigen nélkülöztek, miután itt is jól tartottak, mert volt nekik miből. Már sötétedett, amikor hazafelé indultunk, de sietnünk is kellett, mert Peter Hoffert Bécs- ben el akartuk érni... 71. köt. 231—233. old. KARLSTEIN A szovjet direktórium tagjainak őrizetére vonatkozó hírek után-, melyeket Karlsteinben kaptam, a következőkre határoztam el „magamat: ha megkapom a szükséges pénzt-(mely összegek főleg egyes embereknek a megvételét célozták volna) és a megfelelő kocsikat, tervemet okvetlenül kérész kiviszem. Azonban mindenekelőtt személyesen szándékoztam azon a vidéken terepszemlét tartani. Klobusarics — akivel szándékomat közöltem — máris felajánlotta időközben megjavított kocsiját, melynek osztrák száma lévén, ezért feltűnést nem is kelthetett. Sőt, késznek nyilatkozott engemet ezen utamon el is kísérni. A már jelzett propaganda megindítása miatt Klobusariccsai elrándultam Felső-Ausztriába — Raab községbe, amely jóval Linz felett feküdt. Ezen községben lakott az ún. Bauerbund vezetője, Peter Hoffer plébános, akit rá akartunk venni, hogy indítson egy ABC- (Antibolsevista Comité) szervezkedést Ausztriában, amellyel egyúttal indítványozza Kun B<Mó*k lecsukatását és Magyarországnak való kiadatásukat.
