Tolna Megyei Népújság, 1967. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-26 / 49. szám
f AZ OLVASÓ | A Szombathelyen szerkesztett, kiadott és négy megye (Győr- Sopron, Vas, Veszprém, Zala) által finanszírozott Életünk című folyóirat (pontosabban antológia) most lép 5. évébe. Évente mintegy ötszáz oldalon jelenik meg, ízléses kivitelben, műmellékle- iekkel. Ha valakinek kezdetben gyanús lehetett az irodalom földrajzi töredékekre osztottsága, hamar -rájöhetett, hogy itt csak a gyűjtőforrás meghatározott, a cél: irodalmi mozgás létesítése. Az Életünknek pedig Szombathelyen hagyományai vannak. Harminc éve az írott Kő vállalkozott arra, hogy „saját udvarában” szólaltassa meg az írókat, nem provinciákra törve az irodalmat, fordítva: Budapest mellett minél több kiröpítő fészek legyen induló tehetségeknek és Dunántúl sajátos dolgait is beleszője az egyetemes irodalom egészébe. S ahogy akkor — a helyi erők mellett —, hangot kapott Kodo- lányi János, Sárközi György, Fé- ja Géza, Komlós Aladár, stb., vagy a képzőművészetben Oltványi Artinger Imre írt első ízben nagyobb tanulmányt a szombat- helyi származású Derkovits Gyuláról, Egry József, Ferenczi Noémi művészetéről, — az Életünk programja — más társadalmi viszonyok közt is — induló tehetségek és ott élő költők-írók ugródeszkája lenni, helyet kap a zsennyei művésztelep bemutatása, a Dunántúlon élő, vagy onnan . elszármazott költők, írók megszólaltatása: néhány rangos Illyés-, Weöres-vers, vagy Németh László tanulmánya: A magyar irodalom jövőjéről. De itt jelent meg Várkonyi Nándor néhány jelentős publikációja Habits, Kosztolányi, Szabó Dezső kp.pcso- lsíről. Angyal Endre írása a szomszéd szlavóniai, irodalomról. S ami igazán mai, izgalmas a lapban a saját tájról szóló híradás. Érdekes Csordás János: Egy népművelő naplója című írása, melyben elmondja, hogy csinált Mindenki színpadja keretében egy régi lakodalom emlékeiből „lakodalmas” játékot, amely még Jugoszláviában is sikert aratott. Elgondolkoztató Horváth Ottó, Szapudi András faluszociográfiai írása, vagy Csorna László riportja: Az olajról, melyben a zalai olajmezők dolgozóinak nehéz küzdelméről ír. Ezek az írások (idesorolnám még . Szíj Rezső cikkét: Szombathely városrekonstrukciójáról) és az állandó törzsgárda: Palkó István főszerkesztő, (néhány újszerű tanulmánya jelent meg a folyóiratban) Káldí János, Koncz István, Kulcsár János, Cserhát József, Takács István, Csányi László, Ordas Iván, Morvay Gyula, Pék Imre, stb. írásai teszik érdekessé és értékessé a folyóiratot. A kezdeti nehézségeken túl ,rya már módszeres a szerkesztés munkája és komoly, számon tartott fóruma az Életünk Nyugat-Dunántúl irodalmi életének. Még hadd jegyezzük ide, hogy a Jelenkor írógárdája is sűrűn szerepel az Életünk hasábjain, a legutolsó számban Várkonyi Nándor, Rajnai László egy- egy kritikai írással, Angyal Endre a vasi festők munkájáról ír. Tüskés Tibor pedig érdekes megfigyelést közöl: Kalauz külföldi utazáshoz címmel. íj * Tömörkény István születésének századik évfordulójára adta ki a Tömörkény-emlékkönyvet Szeged megyei jogú város és Csongrád megye Tanácsa. Csak dicsérni lehet a két közületi szervet, hogy Szeged legjelentősebb írójáról megjelentette ezt a rendkívül ízléses (képeket, dokumentumokat közlő) közel 500 oldalas kötetet. A könyv felöleli az író indulását (szülővárosa: Cegléd. Makó és as igazi munkahely: Szeged) A szocialista műrészét ÉS A STÍLUS SZABADSÁGA A Magyar Szocialista Munkálatban. A művészi magatartás en- párt legutóbbi kongresszusán a nek megfelelően azt jelenti, hogy művészetpolitika alapéi vei között minek érdekében akarjuk felfontos tételként szerepelt a stílű- használni a művészetet. Ezzel sok szabadsága. Felkapta ezt a szemben a stílus kategóriájával megfogalmazást a nyugati sajtó, azit jelöljük, hogy a művészet kitöbb lap kiemelt helyen ismertet- fejezőeszközei közül mit választó Kádár János és Szirmai Isi- tunk az alapvető magatartás kíván erre vonatkozó megjegyzé- fejezése érdekében, seit, de nálunk is sokan gondolták, hogy itt most módosítottuk \ művészi magatartás alap- a marxista esztétika alapelvedt, ve,tő szerepét nemcsak a marxisvagy legalábbis „engedményt” ta esztétika hangsúlyozta. Babits tettünk. Abból indultak ki, hogy Mihály írta például Karinthy a marxista művészetfelfogás nem Frigyes halála alkalmából meglehet közömbös a stílusokkal jelent nekrológjában, hogy min- szemben, hogy elvileg és eltökél- den nagy írói mű voltaképpen tón ragaszkodunk a realizmus eSF jellemző, új magatartást fo- stílusához és legfeljebb időlege- galmaz meg az élettel szemben, sen, átmenetileg hagyunk helyet S ezit a tételt. Karinthy példáján — a szocialista művészeten belül bizonyítja, ^ ő ugyanis valóban — más stílusoknak. nemcsak új hangot jelentett a . , ,, ... ,, ,. , . magyar irodalomban, de egy új, Mi tehát itt a valódi helyzet? addig mé ki nem fejezett maga- Valoban visszavonásról vagy elvi tartást az élettel haiállal, grsadalommal, társadalmi haladás- sal, a háborúval, békével, szóval zatlan alapelveinek új, jobb meg-’ az emberi élet nagy kérdéseivel diákkor, a fiatalság és a férfikor éveit. A Visszhang részben a kortársak nyilatkozatait, kritikáit olvashatjuk az egyes Tömörkény-kötetekről: lgnotustól kezdve Kuncz Aladár, Pogány Béla (a két utóbbi írás a legkeményebb kritika Tömörkény meg nem értett korai művészetéről) Pikier Gyula, Schöpflin Aladár, Lengyel Menyhért, Móra Ferenc, Juhász Gyula írásáig. Az Emlékezés rész már a halott Tömörkény hódolatát zengi, melyben olyan nevek lírai szavait találjuk, mint Ady, Krúdy, Móricz Zsigmond, Kosztolányi . , stb. A tanulmányok közt Sík Sándor, Schöpflin Aladár, Keresztény Dezső és mások boncolják Tömörkény sajátos, egyedülvaló művészetét. Érdekes része a kötetnek a Tiszteletadás: Borsos Miklós, Dé- ry Tibor, Dutka Ákos, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter és számos jelentős alakja a mai magyar szellemi életnek emlékezik a nagy író alakjára és művészetére. Ortutay Gyula (aki doktori értekezését is Tömörkényről írta) Előszó című írásában szenvedélyesen szól a Tömörkény körül kialakult „félreértésről és lebecsülésről” (a szerkesztők helyet adtak ezeknek az írásoknak is) és megállapítja, hogy Tömörkény kialakuló művészete (még népi- sége is előfutam a Puszták népe dokumentációjához és Tamási Áron művészetéhez) olyan nevekéit állított maga mellé, mint Nagy Lajos, Krúdy, Kosztolányi, Móricz Zsigmond. Ady Endre pedig a szegedi Tömörkény-ünnepségen, 1917. szeptember 30-án (ez volt a beteg Ady utolsó nyilvános felolvasása) elmondta: „az a nagyon bölcs és művész, afti Tprn^Ttr kény volt, a szívemé volt”. Diószegi András kitűnő bevezető tanulmánya a XIX. skazad klasszikus nemzedékével: Vajdával, Mikszáthtal azonosítja Tömörkényt. Móra Ferenc pedig: a XX. század forradalmi írói között „a próza Petőfijének” nevezte Tömörkényt. Minden bizonnyal a nép iránti szeretete, ihletettsége, hűsége híd volt á XX. század „népi irodalmához”. BÁRDOS1 NÉMETH JÁNOS fogalmazásáról? kaDcso.latban. Ez a magatartás a Nem kell késlekednünk a vá- művészi mű lényege. lasszal: az utóbbiról. A marxista esztétika alapslvei változatlanok, 1®az Persze, hagy eSy bizonyos s így változatlan művészetpoliti- magatartás kedvez egy bizonyos kánk is. A szocialista művészet- stílusnak. A magatartás és a síiről változatlanul valljuk, hogy a. ua összefüggése azonban mégsem művész realista magatartását kell mltetJen. élet minden dimen- tükröznie, olyan magatartást te- zfeban végtelen, a művész szá- hát, amely a művészetet nem ön- :™ara "teriát gyakorlatilag kimerít- célnak tekinti, hanem a nép, az hetetlen. Egyazon alapvető magaemberek ügyének, amely a mű- tartáson belül számtalan indokolt végzettel nem csupán ,iáját fái- ®s elfogadható rész-magatartás dalmát, s örömét akarja eí- helyezkedhet el, egyazon művészi dalolni”, hanem fel. akarja tárni magatartást sokféle stílus szol- a bennünket körülvevő, velünk Sálhat. kapcsolatos világ törvényeit, s A helyes képet az meg> reszt akar venni pozitív iranvu h sokan mást értettek . atelakit^ában A szocialista mű- m a valóság feltáráséveszet . ilyen értelemben mfedi.g ra'-és megváltoztatására irányuló szocialista reahzmust is; jelent, magatartást, hanem olyan stí- Arniből az következik, hogy ,a lust, amely a valóságot« valóság S'ZŐCÍálistá realizmus nem stílus, közvetlenül szemlélhető síkjával hanem művészi magatartás. A azonosítja. Valóban, a művészeti két fogalomban közös az, hogy irodalom egy részében így, — mindkettő valamilyenfajta választást, kiválasztást jelent, de a így a nyugati esztétikában is magatartás az életre, a stílus használják a realizmus szót. Azt pedig a művészetre vonatkozóan, a művet nevezik realistának, Amikor magatartásról beszélünk, amelyben nem fordulnak elő fan- azt jelöljük vele, hogy milyen vi- tasztikus lények. és események, szonyt vállalunk az elettel szem- , , . ’ ben, hogy hogyan lépünk fel az aho1 mindl§ megmaradunk a ta- élet adott jelenségeivel kapcso- pasztalati valóság szintjén. Jól A hó megroskadt, elolvadt: elő- bújt a levél. A tavalyi levél. Már a tavalyi! Szeptemberben, amikor hullott, azt mondtuk: őszi levél. Októberben már száraz volt, zörgött, bíborban égett — egy nyár tüze égette —, akkor is csak azt mondtuk: haldokló levél. Novemberben, mikor már párába, ködbe vonta az ősz a földeket, s a kertekből füst kanyargóit, mert a kertészek egybehordták a leveleket, égették, máglyákat raktak belőle, akkor sem mondtuk, hogy tavalyi levél, a tavalyi levél füstje... Még akkor is az idei volt, az idei avar. Most a hó alól ismét előtűnt és már többé nem idei. Égetni sem lehet, a tűz nem fogja, a kertész tavasszal gödröt ás neki, eltemeti. Korhadó, jó, kesernyés illata van, színe is meghalt, nem lázas, nem sápadt többé, egy lett a felázott erdővel, a földdel. De benne nyit majd — s már nincs messze az idő! — az idei első hóvirág... Decemberben kezdődik: az év utolsó napja előtt hullnak, halnak a levelek, telefonszámob, üzenetek. Ez a telefonszám — a krakkói Hotel Polónia 36-os szobájáé —■ például csak a múlt héten lett tavalyivá. Az ott szereplő magyar revű egyik művészinője mesélte. Éjjel egy órakor felcsengeti szobáját a telefonközpont. „Harminchatos mellék? Koppenhága keresi!”. — Engem? Ez lehetetlen! — Harminchatos? — Az. — Akkor kapcsolom Koppenhágát! És angolul jelentkezik a férfihang, több ezer kilométeren át: „Gondolsz rám?”. Tavalyi levél — De ez tévedés — száll visz- sza Koppenhágába a válasz. „De Heléna, miért tréfálsz?’'. — Én Edit vagyok, Budapestről! — Hát nem Krakkó? Nem a 36-os mellék?. — Éjjel, egy volt, fárasztó előadás után voltunk —1 mesélte Edit —, mit mondhattam volna mást, s bizonyára ez is az igazság: „Uram, az Ön száma nem jó, az már tavalyi!”. őrzök egy levelet, Kairóból hozta egy nőnek a posta a na* pókban: tavalyi levélgyűjteményemhez csatolom. Még a tavalyi január elsején — szokás ez —, az egyik nagy világlap körkérdést tett fel a Föld különböző nagyvárosaiban élő lakókhoz: Mit vár az új esztendőtől? Nem' is a válasz ragadta meg nőismerősömet, akitől a levelet kaptam, hanem az egyik válaszoló neve. Heddinsalah abd el Káraf. Mint egy vers, magasba szálló hinta első íve, lendülete: Heddin-salah-abd-el-Kara£. Nem csodálatos? Muzsika és kelet és ezeregyéjszaka. Ki lehet, milyen lehet ez az ember? Majd egy esztendeig dédelgette ismerősöm ezt a nevet, ha magára maradt, bánat érte, csak elsuttogta: Heddinsalah abd el Ka- raf... S most álmát szembesíteni akarta a valósággal: felkutatta Karafjának címét, s levelet írt néki, kérést: írjon magáról, mert neve után szívébe fogadta. Őrzöm a Kairóból érkezett ezeregyéjszaka mesehősének levelét. Az illető úr a Subra- negyedben lakik, 54 éves, köny* velő a Lapaoe-cégnél, 5 gyermeke, van, 160 cm magas és bizony 76 kiló. „.. .hajam ritkás, már csak halántékom fölött tudom fésülni. A pestieket sokszor üdvözli, a kisasszony őszinte hódolója: Heddinsalah abd el Karai”. KŐBÁNYAI GYÖRGY tudjuk azonban, hogy az igazi valóság sokkal szélesebb ennél. Lényeg: a művésznek azonban minden esetben úgy kell bemutatnia a jelenséget, hogy benne megláthassuk a lényeget is. Ez aktív beavatkozást igényel a valóság felületébe, s itt a stílusoknak egészen széles skálája lehetséges. Picasso Guernicája, amely víziószerű látomásban mutatja be a fasiszták által szétbombázott városka képét, realista magatartást tükröz, stílusában azonban nem valószerű, a valóság elemeiből építkezik ugyan, de ábrázolásmódjában eltér a köznapi valóság felületétől. A stílus ugyanakkor önmagában nem bizonyíték egy alkotásnak, sem értéke, sem mondanivalójának haladó jellege mellett, ugyanabban a stílusban értékes, kevésbé értékes és értéktelen, haladó, konvencionális és reakciós mondanivalójú művek is születtek már. A marxista esztétikában az utóbbi években nemzetközi méretekben vita bontakozott ki, többek között éppen a realizmus kérdéséről. Nem mondhatjuk ugyan, hogy ez a vita már nyugvópontra jutott, a fejlődés tendenciái azonban már kirajzolódtak. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a vita résztvevői, tehát általában a marxista esztéták nem fogadják el a realista magatartás és a közvetlenül valósághű ábrázolás azonosítását. Igaz, hogy a megoldást többféle irányban is keresik: vagy ki akarják tágítani a realizmust a magatartás irányába, esetleg még azon túl — „parttalan realizmus” —, vagy le akarják szűkíteni a stílusra. Ez a terminológiai kérdés azonban mégsem a dolog lényege. A lényeg az, hogy a szocialista művészet programját, s programot kifejező elvet senki sem azonosítja a stílussal. A marxista esztétika tehát nem időleges politikából, nem „taktikai húzásból” vallja a művészet teljes stílusbeli szabadságát, hanem elvi okokból. A stílusok többfélesége ugyanis éppen a fejlődés segítője. A társadalom fejlődése nem halad afelé, hogy elmosson ember és ember között minden személyes, ízlésbeli stb. különbséget, ellenkezőleg, a szocialista társadalom egyenlősége a személyiség szabad fejlődésével együtt alkot egységet. Nem azért nem kívánunk tehát magunknak uniformizált, egyetlen stílusban jelentkező művészetet, mert ,/nem jött még el az ideje”, hanem mert • egyrészt: az emberek sokféle igényét kikeli elégíteni, másrészt — s ez a legfontosabb — művészi stílusok küzdelme, egymással való harca, egymás mellett való létezése elevenné teszi a fejlődést és biztosítja a művészet még erőteljesebb kibontakozását. Ennek a fejlődésnek természetesen a mi felfogásunk szerint van egy alapvető iránya, s azt szoktuk megfogalmazni a szocialista realizmus kifejezésében; Olyan művészet, amely stílusát annak érdekében alakítja ki, hogy közelebb kerüljön a valóság lényegéhez, és nem annak érdekében, hogy eltávolodjon tőle. Ezért egészíti ki a stílusok szabadságának elvét a kritika szabadságáé. Nem a „tévedhetetlen” bírálaté, hanem a vélemények és álláspontok harcáé. S amely nem elsősorban annak eldöntésére irányul, hogy „ki a realista”, hanem arra, hogy mi hát az igazság. Mert ha a művészet akkor realista, ha a művészetnél is jobban érdekli az élet, akikor ugyanezt mondhatjuk a kritikáról is. Ami mindkettőből kiemelkedik, az az élet igazsága. Nem a művészeté, mert az csak az életet szolgaijai VITÁNYI IVÁN
