Tolna Megyei Népújság, 1967. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-26 / 49. szám
? JANUS PANNONIUS “1 anus Pannonius nevét már *' életében példátlan dicsőség övezte, s alakja utóbb valósággal legendássá nőtt. Ki volt ez az ember? Egy alig tizenhárom esztendős, szegénysorsú gyerek, kinek özvegy anyja szövés-fonással tartja fenn családját, nagybátyja (Vitéz János, vá- radi püspök) jóvoltából kikerül Ferrarába, az „újjászülető” (re- naissante) Európa egyik szellemi fókuszába, ahol a világhírű agg mester, Guarino iskolája tárja fel a bűvös új tudományok kapuit a világ minden tájáról sereglő múzsafiak előtt. S pár esztendő sem telik, ez a barbár gyerek már páratlan költői géniusz hírében ragyog; Angliából, Lengyelországból, Ciprus szigetéről jönnek bámulói. akik ismeretségét, barátságát, kegyét keresik, s ő verseiben a halhatatlanságot osztogatja a választottaknak. Még nincs húszéves, és királyok használják fel tehetségét eszközül céljaik megvalósításához, fejedelmek fogadtatásain ő az ünnepi szónok, s mint egyenrangú társ látogatja meg utazásain Itália szellemi és politikai hatalmasságait. Mikor huszonnégy éves korában visszatér Magyarországba, együtemben emelkedik fel az egyházi és világi méltóságok legmagasabb polcaira. Vitéz Jánossal ketten az ország kancellárjai, a fiatal s még hajlékony Mátyás az ő su- gallmaik szerint kormányoz; maga Janus a gazdag pécsi egyházmegye püspöke, bíráskodik, diplomáciai ügyeket intéz, követségeket vezet a pápához és az olasz fejedelmekhez az égetően fontos török háború ügyében. Majd az autokratává vált Mátyással szem- beszállva. Vitéz szövetségében új királyt akar adni az országnak, s végül betegen, meghason- lottan menekül összeesküvése következményei elől kincseivel Olaszország felé. hogy új életet kezdjen. Ekkor, mint bujdosót éri utol a halál a horvátországi Medve várában, harmincnyolc esztendős korában. T üneményes életpálya! De ■ szellemi jelentősége nagyobb. mint történelmi szerepe. Janus Pannonius az első magyar s egészen Zsámbokiig az egyetlen ízig-vérig humanista. A humanizmus kora újjászülető lelkesedéssel vetette magát az antik világ szellemi kincseire; amit ott talált, a tudomány és a költészet tetőfokának látszott, s készen, tárva állt mindenki előtt. Csak el kellett sajátítani, híven visszaadni, s máris elnyerte mindenki a múzsák koszorúját. Reprodukáló költészet és tudomány volt ez. nyíltan megvallott eszménye a mesterek alapos ismerete és pontos utánzása. Megtanulható volt, így hát nem is törekedhetett eredetiségre, s a költői dicsőséget a régi mintaképek lehető megközelítésében kereste. Az utánzó szellem következményeképp a külső hasonlóságot értékelte; a stílus eleganciája, a metrikai csiszoltság, a mitológiai kincsestár otthonos kezelése jelentették a kor szemében a művészet tökélyét. Ennek a szellemnek természetes folyománya volt az is, hogy bár hódolattal dicsőítette az antik költészet ősgéniuszait, a naív és hősies Homéroszit, vagy a verseit medvebocsokként formáló Vedgiliust, ez a nyersebb, teremtő indulattól fűtött alkotó művészet nem váll igazi ihletőjévé, hanem helyette a császárkori Róma, az irodalmi ezüstkor elmés, ideges lüktetésű, finom formájú deka- denseinek hagyománya szűrődött át a költők vénájába, s Martialis epigrammja, Claudianus epikai szerkesztése, Statius retorikája lett a kánon. X mi Janust e költészet mű- ^ velősében már legzsengébb kora óta úgyszólván társai fölé emelte: a latinnak, a nyelv lelkének élő bírása volt. S ha hozzátesszük, hogy csodaszerű emlékezőtehetsége és óriási olvasottsága mintegy állandóan ke- zeügyébe hozta úgyszólván az ókor egész költői tudáshalmazát, hogy pompás nyelvkincsét finom és virtuóz stílusérzék formálta kecsessé, megértjük azoknak ál- mélkodó elragadtatását, akiknek szemeláttára buggyant fel e bűvös költészet patakja A csodagyermekség a magyarázata ennek a sok ragyogása mellett is szomorú életsorsnak. Igaz, hogy a visszatérés a hazába megfosztotta a lelkes, ösztönző környezettől, a rögtön élvezett sikertől, de a csodagyermeki évek elmúlása az ifjonti költői láz kihűlését is magával hozta. Szellemi képességei bizonyára épen maradtak, s ha az ifjú ember sikervágya és tehetsége már előzőleg nem emelték volna oly kápráztató magasságba pályáját, a férfi máshogyan vagy másban találhatta volna meg az ihletei a képességeihez mért cselekvésre. A politikai tevékenység nem tudta kielégíteni, mint szintén nagy humanista műveltségű nagybátyját. Vitéz Jánost, sőt csak növelte az elégedetlenség érzését élete fédbemaradtsága miatt. Ha akarta, gyűjthetett volna maga köré ifjú és lelkes humanistákat, a nagyfényű pécsi staUum erre módot adott még a politikai és hadi események közt fölemésztődő magyar életben is, és rátermettekben sem volt hiány. Hiába illette keserű saemrehá nyással ezt a barbár világot, ahol Vergilius lantja elrekedne s megnémulna Cicero is, — vénája elapadásának erősebb okai belsők voltak. A testi és lelki betegség, a fiatalkori pogány környezetben szerzett hitetlenség mely az erkölcsi vigasztól fosztotta meg végül is tűrhetetlenné fokozták a vágyat, hogy életét újrakezdje, s hogy megmenthes se önmagába vetett hitét. Egyedül ez a kétsébeesett lelkiállapot magyarázza a Mátyás ellen szőtt meggondolatlan konspirációt, melybe aztán egész élete belebu kott. 3 anus nagy, de velejében véve be nem teljesült ígéret. Mégis el nem évülő értéke a magyar és az európai műveltségnek. Nem annyira azért mert szatíraköltészetében a kor divatjától függetlenül is elsőrangú és eredeti tehetségnek mutatkozik, hanem legkivált azért, mert általa az európai kultúra egy új, évszázadokra szóló felhull árazásának csúcsán, mindjárt az elsők és legnagyobbak közt egy magyar névvel találkozunk. S költészetének éppen jellemzően magyar vonásai azok, melyek a legelsők közt is az elsők egyikévé teszik. Várkonyi Nándor IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: VÁZLAT A sző meg a tett így marad örökké-virágzó. Érintésed halhatatlan énekeit továbbadja a táj, s a halvány-ég-kendős végtelen kirakosgatja nevedet csillagmozaikból. Hallgasd csak! Alkonyatkor a szél ezüstlevél-pengésű himnusza szól... 1 Odafönn narancshéj-felleg úszik: a kanyarós nap láz-cédulája.., Lásd, virágok — szemeid — nélkül fordul az év; lejemen az idő szám tövises koronája. Mayne Reid: Különös fogság Amerikai tartózkodásom sarán sok furcsa és érdekes emberrel találkoztam, de az öreg Zeb Stump- nál eredetibb figura nem akadt köztük, ö volt a Mississippi vidékének legkiválóbb vadásza. Kétszáz lábnyi távolságról is eltalálta röptében a madarakat. Szórakoztató történeteket mesélt vadászkalandjairól, csak önmagáról nem beszélt soha. Azt sem tudtam, hol lakik, van-e felesége és vajon milyen jövedelmi forrásai vannak, mert azt észrevettem, hogy mindig jócskán van pénze. Teltek-múltak a napok, s amikor úgy éreztem, hogy igazán jó barátságba keveredtünk, megkockáztattam a kérést: mutassa meg nekem az otthonát. Kissé elgondolkozott, majd röviden válaszolta. — Nos, jól van, gyere! Nekivágtunk, s órák hosszat tapostuk az ösvényeket az erdőn át. Végül Zeb megállt egy vastag törzsű fa előtt, s rámutatott: — Ez az otthonom, lépj be, uram! Nem hittem a fülemnek, hiszen semmit sem láttam magam előtt, csak a fát Azután észrevettem, hogy a nagy fába ajtót vágtak, s Zeb már nyitotta is. Kis szobába jutottunk a fa belsejében, s egy öregasszony fogadott bennünket. — örülök, hogy itthon vagy, Maggy — szólt Zeb a feleségének. — Bemutatom neked barátomat, Mayne Reid kapitányt. Kapitány, — a feleségem. Leültünk, Mrs. Stump kávét hozott, én pedig a szoba sarkában felhalmozott nyers állatbőrökre mutattam. — Eladja ezeket? — Méghozzá nagyon jó pénzért — felelte Zeb, nem minden büszkeség nélkül. — De hiszen sohasem megy be a városba — csodálkoztam. — Ez az öregasszony dolga. Amikor végigjárja a városi boltokat, úgy viselkedik ő maga is, mint egy minden hájjal megkent, ravasz kereskedő. El sem hinné, mennyire érti a dolgát — Elhiszem — mosolyogtam elismerően. — De most arra kérem, mesélje él nekem a legérdekesebb vadászkalandját — Elmondhatom, bár nagyon hosszú történet Nem akar még lefeküdni? — Szó sincs róla. Csak meséljen, szívesen hallgatom órákon át is. Lassan szürcsöltük a kávét, a bőrök illatával áthatott, kicsiny helyiségben, és Zeb hozzáfogott: • Egyszer, valamikor régen, kimentem az erdőbe, és egy álló napon át kergettem a vadat de eredménytelenül. Még csak egy mókus sem akadt puskavégre. Esteledett, s a gyomrom, meg az eszem egyaránt azt mondta, haza kellene már menni, de aztán mégis megtorpantam. Otthon ele- ség nélkül, pénz nélkül vár az asszony. Ki kell tartanom reggelig, holnapra tán visszatér hozzám a vadászszerencse. A Mississippi partvidékén jártam ekkor. Megláttam egy nagy fát, letáboroztam alatta, s amilyen fáradt voltam, két perc múlva már mély álomba zuhantam. Hajnali négy órakor ébredtem fél, hirtelen szívdobogással. A Nap még alacsonyan állt az égbolton, de a fejem fölött a levegőből iszonyú lárma hallatszott. Felnéztem, s azonnal értettem mindent A fán sasfiókok tanyáztak, s lám, a minap éppen felkeresett (és egészen különös vadásztörténet) egy angol úriember, aki sasfióko- kat akart vásárolni a londoni ál- latkertnek. íme, itt a nagy alkalom, hiszen az az angol biztosan jókora summát kínál. Két percen belül már fenn voltam a fa ágai között. De annyi szent, hogy a sasfiókokhoz közel férkőzni pokolian nehéz dolog. Az öregasszonyra gondoltam, meg az angolra és a pénzre, újra nekifeszültem hát a dolognak. Két fióka volt a fészekben, meg hús és hal, amit eleségül hordhattak oda a szülők. Már éppen elértem a peremet, és hozzáláttam, hogy felragadjam a két fiókát, amikor erős fájdalmat éreztem a tarkómban. Az anya-sas volt. Nagy küszködve leráztam magamról, de az felemelte a csőrét és újra be- lémvágott. Keménynek ígérkezett a küzdelem, s úgy gondoltam, jobb, ha egyelőre visszavonulok. Lejöttem hát a fa csúcsáról, de nem egészen a földre, hanem meghúzódtam az alsó, erősebb ágak egyikén. Kényelmesen odakuporodtam, azon töprengve, hogy nem mehetek üres kézzel haza az öregasszonyhoz: most kipihenem magam, s azután újra teszek egy próbát. Valószínűleg elalhattam, mert ami történt, nagyon váratlanul ért. Sivítás, vijjogás, ágak recsegése ébresztett, s a látvány, mely elém tárult, még a hangorkánnál is borzalmasabb volt. Köröskörül egymás után dőltek ki a fák, s az a hatalmas szálfa, amelyen én kucorogtam, az is meg-megingott. Megáradt a Mississippi! Ágról ágra lódulva próbáltam gyorsan földet érni, ámde ekkor már késő volt. A rohanó vízáradat elérte és körülölelte a fámat, amerre csak elláttam, jobbra, balra, előre, hátra, mindenütt a víz tükre csillogott. Mit tehettem volna? Úszni nem tudok, így hát maradtam egyhelyben. A fa ingott, rengett a tomboló habok fölött, de végül is ellenállt. Egész nap ott ültem az ágon, s integettem, kiabáltam az arra haladó csónakoknak, de hasztalanul. Estére belefáradtam az eredménytelen menekülési kísérletekbe. Mindennél erősebben rámtört az éhség. Eszembe jutott, hogy amikor fent jártam a sasfészeknél, húst és halat is láttam ott. Fel kell mennem ismét, s még ha rámtámad az anyasas, az is jobb az éhhalálnál. Kemény verekedés árán valóban sikerült némi élelmet szereznem a fészekből, s most, hogy az éhemet elvertem, a szomjúság kínzott könyörtelenül. Nincs annál nagyobb szenvedés mintha magad körül látod a vizet. Olyan közel van, hogy szinte csak ki kellene nyúlni érte, és mégsem érheted el. És ekkor jött a mentőötlet. Levetettem az ingemet, egy madzag végére kötöztem, s annál fogva leeresztettem, alá a folyóba. Néhány másodperc múlva kihalásztam, s a számba facsartam belőle az éltető vizet. Hat napot töltöttem így a fán. Minden reggel felkapaszkodtam a fa csúcsán lévő sasfészekbe, ahol kisebb-nagyobb harc árán elhoztam a magam húsadagját, és Vízhez is jutottam, az előbbi, sajátos módon. Ám, az éjszakák hűvösek voltak, és nyugtalanított, hogy az öregasszony aggódva vár rám. Ezért egyre komolyabban fontolgattam, hogyan is szabadulhatnék furcsa fogságomból? Megfigyeltem, hogy az utóbbi napokban a sasok már nem akartak megtámadni. Észrevették, hogy nem bántom a fiókáikat, s az eleségből is csak annyit viszek el, hogy bővében marad mindnyájuknak. Röviden szólva: lassanként bízni kezdtek bennem, így hát eljött az ideje, hogy végrehajtsam tervemet. Ez pedig a következő volt: jól tudtam, hogy a sasoknak erős szárnyuk van. Bizonyára nem bírnának velem együtt felszállni a felhők fölé, de jó messzire elvihetnek, mint afféle természetes ejtőernyő. És ha éppen a folyó közepe felé szállnak velem? Ez bizony veszélyes, de finom karmozdulatokkal majd igyekszem irányítani őket Nos, nem volt könnyű megfogni a két sast, de végül is sikerült, Egymáshoz kötöttem a lábukat, majd utoljára egy madzaggal a sajáit csuklómat is odaerősítettem. Azután hozzákészü- lődtem és ugrottam, egyenesen a folyóba. Már nem tudnám pontosan elmondani, hogyan történt a dolog, de annyi bizonyos, hogy a tervem bevált. A sasok szárnycsapkodása fékezte az esésem sebességét, s amikor így, loccsanás nélkül elértük a víz szintjét, lassan a part felé kormányoztam őket. Néhány percen belül szárazföldön voltam. — És aztán mi történt a sasokkal? Szabadon engedte őket? — Szó sincs róla — bizonygatta 7eb. — Eladtam őket az angolnak. Igaz, hogy sas fiókokat akart, de azért szívesen megvette az öreg sasokat is. — Zeb megállt egy pillanatra, majd nyomatékosan hozzátette: — Szép pénzt kaptam értük, az már szentigaz. Fordította: ZILAHI JUDIT (Mayne Reid angol regényíró 1818-ban született és 1883-ban halt meg. Egész életében sokat utazott, bárom kontinenst bejárt, esztendőket töltött többek között a mexikói indiánok világában. Kalandos útikönyveket, népszerű Ifjúsági regényeket írt. Leghíresebbek közülük: „Skalpvadászok”, „Ifjú világjárók”, „A fehér FŐLOVÁSZ PÁL: Emléksorok Holtaknál holtabb szenvedők között hurcoltak eltagadott táj felé. Tested csontig sebekbe öltözött, sorsod nem volt többé már senkié Neved, világod, ifjú napjaid tépett fonálként úsztak még veled. Anyád arcának villanásait vonaglón vitte az emlékezet. Vérrel, lázzal kivert utad fölött nyíltak, zárultak újabb földkörök; mögötted minden gáttá tornyosult. Láttad: az égsarkig futó lepel alól örökszavú csönd énekel, s füstölgő fényben véget ér az út. Opus nük”fe Törvény szüli, mint csillagot, lényeg feszíti részeit, egészét; járják megbonthatatlan áramok. S az ég alatt, ha minden összeomlik hulló roncsból új emberarcot épít.
