Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-11 / 292. szám

E

TOLNA MEGYEI NÉPtf.ISAG

1955. december 11.

Mindenekelőtt tudatom, hogy eleget tettem a kérésnek: részt vettem Marseille-ben az Európai Papírzsák Termelők Szövetsége háromnapos értekezletén, amelyen ott volt néhány szekszárdi megfigyelő is. Az értekezlet témája ugyanis az volt, hogy a nehéz súlyú hulladékvödrök, az úgynevezett kukák helyett papírzsákokban kellene összegyűjteni a szemetet. Köztudomású, hogy a szemétszállítás Szekszárdon is kukákkal történik, és ezek a kukák ma már korszerűtlenek, ezért új, korszerűbb módszerek után kell kutatni. Ezért utaztak megfigyelők a Marseille-i kongresszusra is. A küldöttség vezetője — tizenhármán voltak, hogy ott a helyszínen azonnal dönteni is tudjanak — elmondotta: a jövő évben Szekszárdon már mindenki papírzsákban gyűjtheti a szemetet.

Jártam Üj-Guineában is. Itt találkoztam a valuta egy nagyon sajátos válfajával. Wawa Pogó, az egyik fejvadásztörzs főnöke éppen kerékpárt vásárolt, amikor felkerestem, ís mit gondol, mit adott a kerékpárért? Hatvan zsugorított és füstölt emberfejet. Ezek után ne csodálkozzon rajta, hogy nem csináltam vele interjút, mert ugye a kerékpár romlik, elavul, és ha újabb keréktárra lesz szüksége, esetleg az én fejem is fizetőeszközzé válhat...

Szó ami szó, repülőgépen és autón rohantam Belgiumba, pontosabban Brüsszelbe. Itt már vártak rám, sőt

nemcsak rám. Itt mindenkire várnak. Felirattal

várják az autósokat. Sőt bíztatják is őket, hogy csak minél előbb érjenek be Brüsszelbe. A felirat a következő: „Vegye igénybe a Vendem temetkezési vállalat szolgálatait. Nem muszáj fékeznie, mi mindenképpen várjuk".

Nem mentem be Brüsszelbe. Mert én nem vagyok egy anhalti herceg. Az angyalát, hát elmesélem, hogy mi is történt az anhalti herceggel. Agyvérzést kapott. A mecklen- burgi herceg nyomban elküldte hozzá a háziorvosát. Amikor az ort:os visszaérkezett, a mecklenburgi herceg nyomban faggatni kezdte: „Hall őfelsége?”. „Nem” — válaszolta az orvos. „Lát még?”. Az orvos megint nemmel válaszolt. „De beszélni csak tud?". Az orvos ismét tagadóiéig rázta a fejét. „De hiszen ez rettenetes!” — kiáltott fel a herceg. „Hiszen akkor őfelségének le kell mondania!”. „Óh, dehogy!” — felelte megnyugtatóan az orvos. „Uralkodásra még alkalmas!”.

A történet régi. Azóta már sok királyt elzavartak, herceg is egyre kevesebb lesz és mint hallom: otthon is rájön a dér a kiskirályokra.

Az orvosokról jut eszembe. Á napokban Párizsban együtt voltam a színházban egy régi öreg boncnok barátommal. Gyönyörű nő táncolt a színpadon. Az én kedves boncnok barátom szeme elé kapta a látcsövet és felsóhajtott: „Micsoda izmok! Ezeket szeretném most mindjárt a laboratóriumomban preparálni!”. '

Megvallom őszintén. Én egészen másra gondoltam.

Talán arra gondolt az én kedves boncnok barátom is, aminek a napokban szemtanúja voltam Olaszországban, pontosabban Pozzuoliban, Sophia Loren szülőhazájában, ahol a művésznő szülőházán emléktáblát helyeztek el. Az erre vonatkozó községi határozat többek között kimondja, hogy a művésznő: „.. .ezeréves népének klasszikus szépségét és lelkének nemességét összekötötte a legmagasabb művészettel...” És bizonyára ismerte Heltai Jenő egy kis kabaré-versikéjét is, melyben ez olvasható: „Legyen a tisztelt lelke másé, nekem elég a teste is”.

Szóval errefelé azt tartják: jó, ha valakinek van lelke, de ha pénze is van mellé, az nem rossz. A pénzt itt imádják, siratják, égetik... Igen, égetik és közben siratják. Londonban láttam egy filmet. Tragikus film volt. Ez abból is látszott, hogy már a film elején elkezdett a közönség szipogni, a végén pedig mindenki sírt, kivéve engem, mert engem az ilyesmi nem tud meghatni, én egy szocialista embertípus vagyok. Hogy mit láttam a filmen? A film azt mutatta be, hogyan égetik el a forgalomból kivont bankjegyeket. És mit gondol, kik égettékt azok, akik el akarták lopni annak idején — a fegyencek. Hát nem megható?!

Egy másik megható esetről is beszámolhatok. Azt mondta nekem egy ismerősöm: „Johannes, gyere Berlinbe, olyant látsz majd ott, amilyenről még nem is hallottál!”. Hát erre kíváncsi voltam. Még hogy én. Vitéz Johannes Hári olyant látok, amilyenről nem hallottam? Ezt nem hiszem el. Szó, ami s;:ó, Berlinbe utaztam. És olyan láttam, amilyent még nem is hallottam. Paul Staecker százéves létére megunta az özvegységet és ismét megnősült. Elvette saját megözvegyült menyét. Ha nem tévedek, most a volt menye anyósa lett snj&í magának.

Ezzel búcsúzom. Tisztelettelt

„Nem hiszem, amit írtok..."

Irta: Lusztig Imre

Levelet kaptam Rózsi nővéremből. Ez nem újság, mert hírt ad magáról legalább egyszer egy hónapban. Az újság az, hogy levelében többek között ezt írja: „Olvasom az Amerikai Magyar Szót. Sok jó és szép olvasnivaló van benne, de nem hiszem, amit írtok... Legalábbis nem minden esetben. Nem hiszem el például azt, hogy 300 betegre egy ápolónő jut.”

Nem írnék lapunkban Rózsi nővérem e megjegyzéséről, ha ez csupán az ő véleménye volna. A napokban beszéltem egy olvasónkkal, aki nemrég tért vissza magyarországi látogatásából. Említette, hogy otthonléte alatt barátai, rokonai és ismerősei kérdezték tőle> „Ugye nem igaz, hogy olyan nagy tüntetések, harcok folynak a négernegyedekben? Ugye ez inkább csak afféle propaganda?”

Magam is tapasztaltam, amikor elbeszélgettem a csepeli munkásokkal; nem hitték el, hogy félmillió egyén él közsegélyen New York városában. Ök is úgy vélték, hogy az csak propaganda.

Általában helyes megfigyelés az, hogy magyar honfitársaink hajlandók elhinni mindazt, ami jó az Egyesült Államokban, 3e mindent kétségbe vonnak, ami az érem másik oldalát mutatja.

Csak az igazságot írjuk

Rózsi nővéremnek válaszomban

kihangsúlyoztam, hogy lapunk szigorúan ragaszkodik ahhoz az alapelvhez, hogy csak az igazságot közöljük. Időnként azonban önkéntelenül is becsúszik egy- egy igazságtól eltérő cikk,- de ez a kivételek közé tartozik.

Idézünk a New York Times- ból:

Azt a hírt például, mely arról számolt be, hogy 300 betegre jut egy ápolónő, a New York Times hírneves polgári napilapból vettük át. Ez az újság a nagy kapitalisták legosztálytudatosabb szócsöve és nincs érdekében, hogy ilyen hírt alap nélkül leközöljön.

Az ország és talán a világ e legnagyobb napilapja október 25-i vezércikkében olvastuk:

„Éveken át tartó közömbösség után, a város lakossága kezdi felismerni a városi kórházakban uralkodó szégyenletes helyzetet.”

„Nem újság, hogy ezekben a kórházakban nincs elég orvos, ápoló és egyéb személyzet, hogy hiány van orvosi műszerekben és gyógyszerekben. Az újság az, hogy ezekre a tényekre a lakosság is ráeszmélt.”

Hit mond a „Bellevue" hivatalos lapja?

A Bellevue New York városának legnagyobb kórháza. Itt „gondozzák” azokat, akik nem tudják a privát kórházak magas költségeit megfizetni. A kórház újságot ad ki, amelyben a következőket olvassuk:

„Mi már régóta ismertük az intézetünkben uralkodó hajmeresztő (horribile) állapotokat, de eddig senki sem törődött velük. Mindenki szemet húnyt az elrettentő valóság előtt. Most, amikor a közönség tudatára ébredt a valóságos helyzetnek, talán történik valami a helyzet megváltoztatására.”

így ír a Bellevue kórház hivatalos lapja.

Hi a valóság?

Rockefeller kormányzó bizottságot nevezett ki a New York-i városi kórházak helyzetének kivizsgálására. A vizsgáló bizottság elnöke, Norman F. Lent szenátor, a vizsgálat befejeztével mondotta:

„Nem hiszem, hogy jelentésünk hűen visszatükrözi azokat az elképesztően borzalmas viszonyokat, melyeket a szegény betegeknek kell elviselniök a városi kórházakban.”

Kedves Rózsi nővérem! Kedves magyar honfitársak! E szavakat nem én, az Amerikai Magyar Szó szerkesztője mondta, hanem a New York Times tudósítója számolt be a kórházakban fennálló helyzetről. Nem én, hanem a New York-i törvényhozó testület felsőházának, a szenátusnak egy taigja tett jelentést.

Nem mondhatjuk, hogy túloznak. ' Ha nem írják meg a teljes igazságot, az csak azért van, mert nem akarják a nyers valóságot minden takargatás szépítés nélkül a világ elé tárni.

Személyes tapasztalatok

Egy régi, jó barátom Parkin- son-kórban szenved már évek óta. Felesége a napokban a következőket mondta el:

„Férjem már évek óta beteg és én ápolom, otthon. Időről időre vizsgálatra viszem a „HIP” (Health Insurance Policy) orvoshoz. Orvosságot adnak neki, de mondják, hogy nem lehet rajta segíteni.

A napokban észrevettem, hogy felduzzadt a hasa. Beszélni nem tud, de valahogyan tudomásomra hozta, hogy nem képes vizelni. Kihívtam a HIP-orvost, aki mondta, hogy férjemnek adjak meleg fürdőt és másnap hívjam fel az ügyeletes orvost. Az orvos utasítását teljesítettem, de másnap reggel férjemnek már nagy fájdalmai, voltak. Mikor az orvosnak elmondtam, hogy férjem milyen állapotban van, utasított, hogy vigyem azonnal a legközelebbi kórházba, amit meg is tettem. Ott órák hosszat kellett vámunk, míg jött az orvos. Megvizsgálták és azt mondták, hogy 50 dollárt kell azonnal lefizetni és felhatalmazást kell aláírni egy szükséges műtétre. Felháborodtam, mikor ezt hallottam. Először is, a Medicare-tör- vény előírása szerint csak 40 dollárra jogosult a kórház. Másodszor ki és mikor határozta el_ hogy férjemnek műtétre van szüksége? Felhívtam a HIP-orvost és ő azt mondta, hogy ne írjak alá semmit, hanem vigyem egy másik kórházba. Taxit hívtam és férjemet egy másik kórházba vittem. A közös kórteremben helyezték el, hatvanad magával. Az orvosok megállapították, hogy műtétet kell végrehajtani rajt*.

Korán reggel volt a műtét és én a földszinti váróteremben vártam az orvos jelentését. Azt mondották, tíz óra felé majd értesítenek, hogyan sikerült a műtét. Vártam. Tíz óra, II óra, déli 12 óra. Már azt hittem, rossz hír vár rám, azért nem mondják, mi történt. Az ápolónő mondta, hogy férjem már néhány órája ott van. Az operáció sikerült, de önkívületben van. Senkit nem ismer meg és állandóan ki akar ugrani az ágyból.

Világos volt, hogy férjem állapota megkívánta, hogy a következő három napon ápolónő le gyen mellette. Lementem az irodába és kértem, hogy küldjenek ápolónőt férjemhez. Azt mondták, hogy a három.napi ápolónőszolgálat 159 dollárba kerül, amit előre le kell fizetni. Lefizettem az összeget. Az első ápolónő a nyolc óraj műszakra munkába állt, de az idő leteltével nem volt, aki felváltsa. Éppen akkor ott voltam a kórházban és az irodában megkérdeztem, hol van az ápolónő? Azt felelték, sajnálják, de nincs. Tiltakoztam. Mondták, hogy visz- szakapom a pénzt. Erre én azt mondtam, hogy nekem most nem pénzre, hanem ápolónőre van szükségem. Sajnálatukat fejezték ki. Dühömben és felháborodásomban nem tudtam mitévő legyek. Végre mondtam, adják visz- sza a pénzt, hogy tudjak máshonnan ápolónőt szerezni. A tisztviselő kijelentette, sajnálja, de csak utalványt adhatnak és két-három hftbe telik, amíg az utalványra kifizetik az összeget.

Vérnyomásom ismét magasra szökkent. Mehetek most kölcsönt kérni barátoktól, ismerősöktől és azután ápolónőt keresni! Mint az őrült, rohantam ide-oda, míg végre sikerült mindkét problémát megoldani. Most, amikor ezt elmondom, már egy hét telt el, de a 159 dollárból visszajáró 139 dollárt még ma sem kaptam kézhez.

A férjemen végzett műtét sikerrel járt és tíz nappal később hazaengedték. Jártni nem tudott. Tisztán tartása, etetése stb. megkívánta az ápolónő szolgálatát.

A „Medicare” törvény értelmében a kórházból elbocsátott beteg százszori ápolói látogatásra jogosult. Kértem az orvosunkat, hogy rendeljen ki bejáró ápolónőt. Az orvos így felelt: „Kedves asszonyom, ebben a kórházban tíz ápolónőt tartanak ilyen. beosztásra. Ez a tíz ápolónő a kórház tíz legnevesebb orvosának betegei után néz. A többi beteg részére nincs ápolónő”. így működik hát a „Medicare” törvény1 Jól hangzik papíron, de amikor kivitelezésre kerül a sor, már más a kérdés. Nem tudom mitévő legyek. Férjemet otthon kezelni és ápolni nem tudom. Saját költségemen privát ápolónőt kell keresnem.

Férjemnek intézetben a helye

A privát ápolónő sok pénzbe .kerül és megtakarított pénzem fogytán van. Valamilyen intézetbe kellene férjemet elhelyezni. Meglátogattam egy intézetet a gyógyíthatatlan betegek részére. Megmutatták a kórtermet. Ágy, ágy mellett összezsúfolva, a betegek nagy része féllábbal a sírban. Szívbajosak, bénák, Parkin- son-kórosok, végelgyengülésben szenvedők egymás mellett. Az ágyaknál nincs csengő, mellyel hívhatnák az ápolónőt. Kérdésünkre azt felelték: mindenkinek kiabálni kell, ha segítségre szorul. A beteget felveszik, ha van üresedés és ha nincs pénze, akkor a nyugdíjának felét és, életbiztosítási kötvényét az intézménynek kell átadni. Aki ebbe a környezetbe kerül, annak nem sok idő kell, hogy utolsó útjára kísérjék.

Fél-privát kezelés

El lehet helyezni a beteget ebben az intézetben négyszemélyes szobákban is, ez azonban napi 22 dollárba kerül. Minden orvosi vizsgálat, röntgenkép, orvosság, külön költséggel jár. Privát szoba is van, napi 32 dollárért. Itt is minden egyéb szolgálatért külön felszámítanak.

Mit mondjak még? Férjem otthon van. Az ápolónő ott van mindennap és én fizetem. Pénzem fogytán van. Férjem egészségi állapota csak rosszabbra változhat. Nem tudom, mitévő legyek?

Eddig tart ismerősöm rémtörténete. Az ő esete nem kivételes. Ehhez hasonló és még ennél is borzasztóbb esetek mindennapos események itt, New Yorkban és az ország minden városában. Ez az igazság, még akkor is, ha ez nem hangzik kellemesen fülünknek. Az amerikai magyarok érzik a saját bőrükön, hogy ez az igazság. Itt az ideje, hogy az óhazai magyarok is belássák: nem minden arany, ami fénylik Amerikában.

Három Amerika van. A gazdagok, a bőségben dúskálók Amerikája; a nyomorban élők, a nélkülözők, a nyomortanyák lakóinak Amerikája és azok Amerikája, akik a kettő között, hol viszonylagos jólétben, hol viszonylagos nélkülözések közepette élnek.

Meg kell ismerni e háromféle Amerikát, ha teljes, tárgyilagos képet óhajtunk kapni az ország 200 millió lakosának életéről.

(Amerikai Magyar Szó)

/