Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-11 / 292. szám
Leskó László: T\őLiőóir IN MEMÓRIÁM R. M. Tulajdonképpen nem határozta el, hogy megpróbál elmenekülni. Agya az ilyen elhatározásokat azonnal megvétózta volna. Lábai lökték előre, mintha titkos rugó feszült volna eddig bennük. Utólag sem tudta megmagyarázni, miért történt mindez. Talán az t ég kéktiszta színe miatt. Az első lépések után már elöntötte valami őrjítő érzés, amely hangot is adott, ott bugyborékolt a torkában, és majdnem felszínre tört egy olyan vinnyogás-sikoltásban, amilyent az üldözött vadállatok szoktak adni. fiatal nyiresen rohant keresztül, egy pillanatra eszébe villant: a szaunákban nyirseprűvel csapkodják egymás hátát az emberek. Békés kép volt,' a menekülő már régen álmodott békés képekkel. Lyukas bakancsa alattomosan megbúvó pocsolyákba toccsan. Rongyai résein hideg, józan levegő égette testét. Hallotta a' kiáltást és a bizonyosság konkrétan, szögletesen zuhant tudatába: felfedezték a szökést. Maga a tizedes indult az üldözésére, a ragyás őrvezetővel, meg a lepényképű közlegénnyel. Voltaképpen utálták egymást, de most az üldözött nyoma összekapcsolta őket, mint a vérebeket a vad szaga. Dühödt lihegéssel csörtettek előre. A lepényképp filozófus-fajta volt, azon töprengett, hogyan érezheti magát az üldözött. Fák úsztak el mellette. Egy-egy törzs, dudor tisztán kirajzolódott előtte. Ezek a foglyok görcsbe- merevedett arcára emlékeztették a menekülőt. Aztán egy sima arc bukkant fel. Fanni? — kérdezte. Rothadó páfrányok szaga csapott az orrába, megszédítette, tántorgott. Tojáshéj-vékony koponyájában lüktetett egy vastag ér, tudta, hogy előbb-utóbb meg pattan. Kívánta a pillanatot. Már többször rohant fának, mintha elétoppantak volna a ködből. Arckoponyája több helyen bezúzódott. Ágyékában sajgó érzések keltek. Végtagjai forrók és lucskosak voltak.* „Igen — motoszkált benne a gondolat —, inak, rostok, szövetek. Minden fáj. Egész valómban fájok”. Arccsontján feszült a hamu- szürke bőr, szemei forró golyóként ültek üregükben. Kellemetlen szag facsarta orrát, csak később jött rá, hogy saját szűkölő félelmének bűze. A nedv végigfolyt végtagjain, amerre teste szétágazott. Inge már egyesült bőrével, lucskos, párázá tapadásban. Ágak döftek szuronyhegyként feléje, már nem volt ereje, hogy kezével csápoljon és elhárítsa a hegyes gyilkokat. Az f áltató gondolat még égett benne: * nemcsak a maga életéért fut, hanem az Eletért magáért. Érezte, hogy hazug a gondolat, ha meghal, akkor is győz itt az emberi értelem, hiszen az nem lehet, hogy ezek a gyilkosok, az üldözői uralkodjanak testeken és agyakon! Nehéz volt a felismerést elfogadni. Azt szerette volna, ha üvöltő némaság marad utána, űr, amelyet nem lehet betölteni. Izomszakító tempót préselt ki magából. A földbe lett,volna jó fúródni, kézzel, lábbal, száz és száz ízelt végtaggal, görcsösen, harapva a kemény erdei talajt. Vagy egyenként leharapdálva kézfejeit, fogaival feltépni mellét, hogy bugyogjon fel a friss, habos vér: ime az én testem! íme az én vérem! Vegyétek, habzsoljátok! Ellenetek és értetek fe- keteagyúak, akik üldöztök! Mint tiszta dallam, csapott fel egyszerre benne a hang: — csitt, lelkemk tente baba, tente, aludj szívem szentje. Sajgóit a dallam helye, amely az előbb még ott motoszkált benne, mint belső- i részének egy darabja. „Igen, mama, emlékszem. Igen, te szoktad ezt dúdolni fölöttem”. Agyában mintha megpattant volna valami: szabályos monoton kopogást hallott, mint az időmértékes vers ritmusa. Vér folyt szemgödreiből. Már nem törölte le. Arcra bukott. Már nem akarat volt, ami előrevitte. Centimétereket haladt. „Bolond, ki földrerogyván...” — rémlett fel benne. ' Rég elfeledett emlékképek nyertek értelmet. Egy ház, amelynek ablakán bekönyököl az este, a mindenség, amelyben halkan csobbannak a homályos fényű csillagok. Keze égő nyers hús volt. Nem látta. Térdeiben szilánkokra törött a csont, a szilánkok kibökték a bőrt és törött nyílhegyként ágaskodtak kifelé. Hörgő, bugyborékoló, zavaros hangkáosz paskolása verte a fülét. „Embernek maradni minden körülmények között”. Ki mondta ezt? Valami fölényesen sziporkázó államférfi, vagy a sarki tejesnéni, aki egy ujjnyival mindig többet mért neki? Nem tudta. Csak azt tudta, hogy neki most fel kell állnia. Fel kell állnia az élete árán is! Egy növendékfába kapaszkodott. „Érdekes! Az uj- jaim egészen olyanok, minty a faágak!”. Hallotta a recsegést, ahogy az inak leszakadnak csontjairól és apró dudorokká gyúródnék combjain, alsó lábszárán. Most hagyta el torkát az első hang: állati üvöltés volt, hangszálszakító. De állt! Állt és köpött a köpcös kis filozófus kelt- tésztaszerű arcába. Véres húscafat'nyelvét köpte ki öklendez- ve. Azok némán álltak, csak lassan, minden biztonság nélkül emelkedett fel az egyik pisztolyt tartó kéz. Gyáva kiskutyavakkan- táshoz hasonló hangok tették ijedtté a csendet. Három golyó fúródott bele: az első még bizonytalanul a karjába, a második pont a szívébe, a harmadik a combjába. Vörös köd ereszkedett a szemére. Mintha újra hallotta volna a messzeúszó, biztonságot jelentő hangot: tente baba, tente, itt van már... A tizedes, falusi parasztgyerek, lehajolt melléje és hüvelykujjával kinyomta a szemeit. — Nézett — mondta. — Folyton nézett. Aztán nemsokára még hozzátette elgondolkozva: — Sohase hittem volna, hogy ilyen nehéz egy szemet kinyomni. Olyan hangon mondta ezt, mint otthon szokta mondani, ha este vörös volt az ég alja: — Reggelre szél lesz. Egyébként csend volt, ökör- nyálúsztató, gyantaillatú csend. Német költők JOHANNES R. BECHEg: Tavasz Műhely horgonyán vár a hajó. Langy-szél fuvalmán rezzen a tó. A padok festett zöldje ég. Itt lesz majd a nyár, mint tavaly, mint akkor, és mint mindenkor, és egyben: mint soha még. Csak te nyugszol túl minden zengő ormokon, ölében tart a lét. HEINZ HEYDECKE: Az öreg ember All botjára nehezedve, keze kérges, haja fakó. Példája int: nem a halál fáj, de lázit a tény: arasznyi volt életem, és szolgaságom végtelen. KURT STEINIGER: Pirkaclás Ezüst vízre hinti rezgeteg fény-haját, s innen suhan halkan a rétekre tovább. Ott még kicsit időz: csendesen tétováz, látom a homályból mint tépi el magát. Szél Látható a láthatatlan szél a röpke levélkén, mely szárnyként csapong. Hallható a drótok zenéjén, s a magas tetőkön csipogó madarak mámorán. Erezhető, ha ajtó nyikorog s szoknya libben pajzánul villantva testet mezítlen. De tehetetlen a szél a lélek mélyén: az kint, ez bent zenéL Fordította: Palkó István SZIL? GÉZA: Tolnai táj AZ OLVASÓ * Azt mondták Francis Jammes- ról, hogy csak szeretni lehet, vagy nem ismerni. Ez a sok vers valami ősi, halk-neszű zenét csobogva folydogál, mint a kis patak a fűbe rejtett messze réten. Ilyen egyszerű az élet képe a költő szemében. Igaz, hogy csak szeretni lehet, mert ő sem tesz egyebet; megelégszik avval, hogy él, élni pedig annyit jelent, mint szeretni. Nem forr ki soha medréből, nem formálja magát, tehát nem akar formálni másokat sem. Francis Jammes költészete egyszerűen, de a szó egész tevékeny erejével: van. Hol vannak az iskolák vitái? A patak nem állít fel szabályokat a vízi erők hasznosabb kiaknázására, hanem egyesül avval a törvénnyel, mely őt a rétre szülte. Magával viszi a felhők képét, a belehajló nád ringását, a maga suttogását. Nem optimista, sem pesszimista. Ugyanis fontolóra kell vennii hogy az élet nem ismeri a filológusok és az esztéták osztályozó szenvedélyét, hanem csupán önmagukban lezárt tényeket teremt. Az élet él, folyton újítja sajátmagát, s ezáltal tényszerű, nem elvi, optimizmust testesít meg. A tett optimizmusa van meg a fában, mely tavasszal kihajt, a kristályban, mely hibátlanul törekszik elrendezni molekuláit, a fecskében, mely szeptemberben Afrikába megy. Kaszáltak a napmelegben, melyben ringott a fű s a szegény kutya kötelességből ugatott. Asr élet élt. Egyik paraszt súlyos szavakat intézett egy koldusasszonyhoz, aki babot lopott. Itt válik a tény optimizmusává szemnek módja nyílik, hogy ki- az a költészet, mely nem azért sarjadjon. Jammes poézise olyan jön létre, hogy optimista legyen távo]sá ban van az eivszerisített — léven ez helyes es tanulságos, . ... , ,, — hanem azért, mert módja izmusoktól, mint a vxzeses az dl- nyílj, hogy megszülessék. Mint a tala hajtott géptől. Azt teszem, ami jólesik és untat meggondolom, hogy miért. Csak így elringatózom, mint a mentaszár a habokban. A titok az, ennek a költészetnek titka, hogy Jammes látni tud. Nem az eszével lát, hanem pillantása magában, s közvetlenül fogja fel a dolgok jelentését. Megleshetetlen mozdulattal vonja el a világ képéről az álarcot, melyet mindent öntudatosító értelmünk sző rá önkéntelenül. Ha megnevezi a dolgokat — és csak a dolgokat —, annyit jelent, hogy közelebb áll hozzájuk, s hogy egyazon aktusban látja meg bennük a tárgyat és bonyolult jelentéseit. Ilymódon a felsorolás, más szóval: a kifejezés a 'fogalom elemi értelmében, megalkotássá lesz, vagyis független ténnyé, mint maga a tárgy, megteremtése pedig tetté. E tényteremtő költészet műveléséhez nem kell egyéb, mint, hogy megfelejtkezzünk öntudatunk világalkotó munkájáról, s közvetlenül a dolgok világalkotó kapcsolataiba helyezkedjünk át. így Francis Jammes-nek nem, kell keresnie a szavakat, s ha a harmatról ír, már puszta magatartása megteszi, hogy szava harmatos lesz. A világegyetem benn- rejlő (immanens) költészetéből egy pehelynyi ráröppen „a lapátra és a pár harisnyára”, mert, hiszen ezekről is kell beszélni. Az egész roppant világ itt van öt érzékünk közelében. S a reggeli virágágyakról szakasztott sorokban, a lombrebbentő kis fuvál- makban, a vizek, füvek, madarak szavában feléled a mindenség örök idillje. VÁRKONYI NÁNDOR LOVÁSZ PÁL: Hangya A lét apró arányt adott nekem, Legfőbb irányítóm az értelem, de munkában, erkölcsben nagy kemény sorsom miatt nem vagyok; lázadoknevem mellett szép dicséret ragyog, világomban kis tetteim nagyok s évezredek példálóznak velem, s a cél varázsa serkent szüntelen. TBlrendeltetésemet ismerem, s tudom: a büszke ember semmi más, mint önmagába omló óriás. Rá visszahull a bosszúló ököl? bennem áldozat fénye tündököl, ' s beteljesíti tiszta lényegem. NYIKOLAJ TYIHONOV: ŐSZ Széles tarló, most is, mint sok száz éve, . ősszel borongós, dísztelen, sivár, S a fenyvesek komor-zöld sűrűsége Mögötte mint a csönd őrzője álL Fölötte ólmos felhő mélyen száll át S képétől szürkék ősi vadvizek, A néptelen tarlón fekete szárnyát A holló is halkan libbenti meg. De nézd: ott csillogó vas nyúl magasba, Földön, dűlő úton árnyéka leng: Magasfeszültségű áram huzalja . Emlékeztet, hogy mily kor a mienk. Radó György fordítósa Nyikolaj Tyihonov 1S96. december 3-án született Szentpétervá- rott. Szülővárosának, a mai Leningrádnak sok hősi küzdelmét örökítette meg müveiben, versben és prózában. De nemcsak írásaival szolgálja eszményeit, hanem aktív szereplője a szovjet közéletnek £s, különösen a békemozgalomnak. A Béke-világtanács tagja.
