Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-20 / 299. szám

W66. decern Ser 28, /— aim [mi rrur fT I ~ -I*—"*) 111 . l'T' ■ |-| j9ls»| Tulm TKCGyeI WÜJ8Ä0 5 Együtt az alapítástól öreg ház az udvaron. Falait füst lepi, a magas ajtókon kicsi üvegablak, részegeit, régi zár. Sötétolaj padlódeszkák, sározott mennyezet, amelyiken a nyári nagyjavítás előtt becsorgott az eső. Ebben az öreg épületben dol­goznak Pakson, a Tolna megyei Kövendi Sándor Cipész Ktsz 18. számú fiókjának dolgozói. Köz­kedvelt néven ez a „Tutyi-üzem”. A magas ablakokon bekukkant­va, fütyörésző, jókedvű munká­sokat látni. Az asszonyok is du­dorásznak, s mintha a gépek ke­rekei is gyorsabban forognának ebben a vidámságban. Pedig a környezet nem szívderítő, ezt a házat fél évszázada építették, a füstös falakat az üdezöld növé­nyek csak díszítik, sivárságát nem enyhítik. A dolgozók más szociális körülményekhez szok­tak ma, mint amilyeneket az üzem lehetőségei kínálnak. A posztómunka, a festés, gépi kötés nem kíméli a kezet, itt pedig még egy zuhanyozó sincs, ahol az olaj foltokat lemoshatnák. Mégis, mindezek ellenére, egy fontos adatot tudtam meg az üzemről: Aki idejön, legtöbbször csak a nyugdíjkorhatárt elérve hagyja itt a ktsz-t. Az itt dolgozó negyvennégy emberből a kéthar­mad: 30, már az alapítástól itt dolgozik, öt évig álltak a régen magánkézben lévő üzem gépei, amikor négy ember, közös ötle­téből ismét megindult a „tutyi- termelés”. Az újjáalakulás éve: 1954 \ — Nézzük csak, kik a legrégib­bek! — töpreng homlokráncol­va Wéhmann Ferenc, az üzem egyik felelős műszaki vezetője. Sorolja is a neveket: — Szabados, de ő már nyugdíj­ba ment, Kindl, Éberling, Cson­ka. azt hiszem, nem felejtettem ki sénkit. Várjunk csak: a Fritz Péter— g — A műszakbeosztás szerint kivel beszélhetek ezek közül? — Ma én helyettesítem a má­sik művezetőt, Fritz Pétert Ö most Szekszárdon, a KISZÖV- nél elnöki továbbképző tanfolya­mon van. Éberling János dél- utános, Csonka Ferenc, a meó- sunk ugyancsak, de Kindl Jánost itt találja, a síkkötőgépnél... — Mielőtt megismerném, az üzemet szeretném látni. Csak a raktár ablakából kukucskáltam be. Menet közben talán mindent megtudhatok az indulási körül­ményekről is. — Négy kötőgéppel kezeltünk. Vettünk úgy kétszázötven, két­száznyolcvan kilónyi fcgialat. Ahogy rendbehoztuk a többi gé­pet, úgy jöttek vissza a fonóink is, és nem telt bele egy hónap, már a saját fonalunkból készül­tek a tutyik. A legelső helyiségben, ahová bemegyünk, erős birkagyapjú- szag. Itt gyűlik halomba különbö­ző üzemek posztó- és gyapjú­hulladéka. Keveri, tépi, egységbe rázza egy hatalmas gép. Hideg van, por és mindenen átható il­lat. De a sokféle hulladékból egységesre kevert alapanyag már szépen tornyozódik a sarokban. — Látja! — emel egy csomót a markába Wéhmann Ferenc. Itt még meg tudnám mondani, me­lyik hulladék honnan való? Any- nyira nem tépi össze a farkaso- ló. A fonodában már bajosabb lenne ugyanez... Vékony tüskék a kártológépen. Száll a szösz, monoton forgással surfodnak a kerekek. Nyúlik, si­mul, egymáshoz lapul a fonal- szál. — Ezt volt a legnehezebb rend­behozni, meg a fonógépet. Rozs­dás, piszkos, hasznavehetetlen volt. Az előfonógépről hiányoz­tak a hajtószíjak, a fonógépből fogaskerekek, alkatrészek. Min­dent szétszedni, átvizsgálni, tisz­títani, olajozni, ha kell kicserél­ni, Öt évig rozsdásodtak, nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy milyen állapotban lehettek... Négy ember és negyvennégy Megyünk a gépek között, kö­szönésünk alig hallik a csattogás­tól, zúgástól. Senki nem áll le egy percre sem. Ha megkérdez­nénk, ki jött ide először dolgoz­ni, nehéz dolgunk lenne. Aki öt éve dolgozik itt, az is magáénak érzi az üzemet. Az idősebbek kö­zül nem tudtam olyannal beszél­getni, aki ne azzal kezdte volna a mondatát: „Jóformán itt nőt­tem fel”. „Tizenöt éves korom óta itt dolgozom.’’ A jelenlegi gyár a régi üzem helyén áll. Ezek a törzsgárdata- gok dolgoztak akkor is amikor magánkézben volt az üzem. Négy ember fogott össze, amikor újból megindultak, de jött hamarosan a többi is. Mit csináltak addig az öt évig, amíg álltak a gépek? Ki merre dolgozott? Az útikalauzom Wéhmann Ferenc válaszol: — Aki. kapott munkát, itt dol­gozott. De szétszéledtek, ki mer­re látott. Kindl János Dunaújvá­rosból jött vissza a hírre, hogy megalakítjuk a ktsz-t. Én toltam talicskát is, és dolgoztam min­dent, amit tudtam. Élni kellett, kenyeret keresni a családnak. Fejezők. Áll a felirat az ajtón, ahová megérkeztünk. A megkö­tött tutyikat kettévágják, {»ere­met, azaz fejet horgolnak rá. Asszonyok dolgoznak a szürkés­színű, hajszálegyforma, még me­leg zoknihoz hasonló tutyikkal. A következő állomás a festés, és ványolás. Fekete lében úsznak a papucsok, kalapácsok súlykol- ják őket egyre kisebbre. Itt is hideg van, de a festő kimeleged­ve dolgozik. Itthon jobb egy fél kenyér, mint idegenben egész Sütik is, azaz szárogafják a megfestett tutyikat. A szárítót kí­vülről fűtik, jó minőségű szénnel. Számozott kaptafákon a lábbelik. Megnézzük még a talp és sarok­szabó gépet, az asszonyokat, akik' a kész sarkot szegelik, körül­nyírják a talpat, és lefestik a szegélyt, ha nem egyforma atalp- és a bélésszín. — Az egyszínű talp a jobb. Ezt festeni kell, több a munka és ké­nyesebb — panaszolják. De asztalukon gyűlnek a szí- neg, szép, kényelmes tutyik. Sö­tétzöld, mélykék, fekete. Innen már a csomagolóba kerül. Mivel útunk végére érkeztünk, megke­resem Kindl Jánost, aki a síkkö­tőgépen dolgozik, s maga is egy az alapító tagokból. Szikár, sö­tét szemű ember. Olyan fogakkal, amelyekkel a vasat is ketté­haraphatná. Régen fonó volt és még régebben, ő is, mint az üzem jelenlegi műszakvezetője, Wéhmann Ferenc, kifutóként kez­dett. — Tizenöt éves voltam, most negyvenöt. Egy hétig dolgoztunk egy tutyi áráért. A napi kereset­ből kenyérre telt, szalonnára már nem. Három pengő ötven. ennyit kaptam egy héten... — Dunaújvárosban mit csi­nált, amíg állt az üzem? — Raktuk a vasércet, szívla­páttal. Szépen kerestem, de el is ment a fele a különélésre. Jobb itthon egy fél kenyér, mint ide­genben az egész. — Fél? Mennyit keres? —r Úgy mondtam, mint egy ré­gi szólást. Jól keresnek itt is, kü­lönösen most, hogy több a meg­rendelésünk. Havi kétezerre is felmegy. — Sokáig dolgozott a fonógé­pen? — Amíg meg nem betegedtem. Tbc-vel feküdtem 1960-ban. De kikezeltek, és itt semmi bajom. Akármelyik gépre kerülnék, bár­melyiken eldolgoznék. Elvégzem még az asszonyok munkáját is, de itt majdnem mindenki ért mindenhez. ■— Univerzális üzem? — Univerzális emberek... A lét­szám miatt sűrűn kell cserélni mindenkit. Úgy gazdálkodjunk a munkaerőnkkel, hogy mindenki megállja a helyét más posztján is, ha az megbetegedne. Negy­vennégyen vagyunk, számítanunk kell a másikra. — Amióta dolgozik, változtak a tutyifazonok? — Színesebbeket, díszesebbe­ket is gyártottunk volna, de nem kell a kereskedelemnek. A feke­tét veszik a legszívesebben. Pe­dig két évvel ezelőtt kísérletez­tünk a bojtos tutyi vai... A tutyi maradt, az üzem változik A régi üzem, amelyet minden­ki már sajátjának érez, lassan át­adja a helyét az újnak. Mindenki várja, hogy új épüljön, de ezt a kopott épületet is szeretik, szé­pítik. Vajon nehéz lesz-e meg­válni tőle, hiszen ennyi idő alatt megszokták úgy, hogy a gondo­lat is fájó lehet Sorra kérdek mindenkit Babay Bélánétól, a raktár szeretett Jucikájától kezd­ve. — Sajnos, én már nem érem meg, hogy új helyre kerülünk, jövőre nyugdíjba megyek. Pedig a mostani lakásunkhoz nagyon közel lesz az új épület, ha ked­vem támad, csak átugrok. Az asszonyok, akik a sarkat szegelik, már tervezgetnek: — Ügy tudjuk, villanymotor hajtja majd a gépeket a Diesel helyett. Nagyobb lesz a csend és világosabb a munkaterem. — Várják, hogy odakerülje­nek? — Már alig hisszük, annyira szeretnénk. . — Nem sajnálják majd a régi üzemet? — A jót mindig könnyebb meg­szokni. .. Nosztalgiára semmi ok, ha az emberek egészségesebb környe­zetbe kerülnek. Ha az új üzem­ben is úgy szeretik egymást az emberek, mint a régiben, a csendes villanymotorzúgást vidám fütyörészés nyomja majd el... MOLDOVÁN IBOLYA Tégla kisméretű IV. o. mi­nőségben 171,— Ft/1000 da­rabonkénti árban, valamint IV. o. kettős méretű üreges tégla 359,— Ft/1000 dara­bonkénti árban kapható a hidasi téglagyárban. A meg­vásárolt tégla elszállítandó december 31-ig. (181) Művelődési házat avattak Nagykónyiban Piros betűs ünneppé avatta Nagykónyiban december 17-ét a nagy esemény, az újonnan épült művelődési ház átadása. Az ün­nepség délután 5 órakor kezdő­dött, de az uctákon, a művelő­dési ház környékén már a kora délutáni órákban ünneplőruhás emberek nyüzsögtek, várták a vidékről meghívott vendégeket. A művelődési ház nagyterme zsúfolásig megtelt ünneplő kö­zönséggel. Az elnökségben helyet foglalt Vidóczd László, a járási tanács vb-elnöke, Bábel Dezső, a járási pártbizottság munkatársa, Borbás István, a megyei tanács tervosztályának vezetője, a helyi párt- és tanácsvezetők, s azok a társadalmi munkások, akik az át­lagosnál többet tettek azért, hogy a község új kulturális létesít­ménye felépüljön. Az elnöki megnyitó után Kosz- ter Józsefné, a járási tanács mű­velődésügyi osztályának vezetője mondott ünnepi beszédet Meleg szavakkal méltatta a község la­kosságának nagyszerű összefogá­sát — A nagykónyi községi mű­velődési ház másfél millió forint költséggel épült. A lakosság ré­széről végzett társadalmi munka értéke meghaladja a százezer fo­rintot — mondta az előadó. A község lakossága nevében Löki Ferencné, a tanács vb-elnöke vette át az új művelődési házat, majd Bábel Dezső elvtárs fel­olvasta a párt járási végrehajtó bizottságának Nagykónyi község lakosságához intézett levelét, amelyben elismerését fejezte ki a szép munkáért. Az ünnepség kultúrműsorral folytatódott. Az óvodások, iskolá­sok, a KISZ-asek és a tamási gimnazisták adtak színvonalas műsort, majd a helyi cigány- kultúrcsoport táncokkal mutatko­zott be az újonnan avatott mű­velődési ház színpadán. A nagy nap örömére bált tartottak és kivilágos-virradatig ropták a táncot, fiatalok, idősebbek, az új nagykónyi művelődési házban.' Avatt \f vasa vaap Nagy volt a forgalom vasárnap délelőtt a szekszárdi üzletekben. Karácsony előtt egy héttel sokan — szekszárdiak, vidékiek egy­aránt — vették meg az ünnepre szánt ajándékot. Felvételünk a divatáruüzletben készült. Foto: Bakó JeraS • • Öregek napja Decsen December 18-án tartották De­csen, a művelődési ház összes termeiben a már hagyományossá vált öregek ünnepét És, hogy ez a nap emlékezetes legyen a köz­ség 373 öregje számára, arról a társadalmi szervek és intézmé­nyek gondoskodtak. A művelő­dési ház udvarán nyolc kondér- ban főzték a falu leghíresebb szakácsnői a finom borjúpörköl­tet és a húslevest. Már szomba­ton megsütötték az öregek szá­mára a kerek kalácsot, s minden vendég számára az asztalon volt egy fél liter bor. És, hogy a jó ebéd minden ked­ves vendég asztalára idejében ke­rüljön, arról a nőtanács, a Vö­röskereszt, a KISZ és a tűzoltók több mint 60 tagja gondoskodott, A beteg öregek sem maradtak ki a gondoskodásból, mert húsz út­törő pajtás 56 gyengélkedő öreg lakására vitte el az ebédet. Valentin János, az Alkotmány Tsz elnöke a tanács, a párt- és a tömegszervezetek nevében kö­szöntötte az öregeket, majd a két óvoda kicsinyei sárközi ruhába öltözve üdvözlő versikét mondtak a déd- és nagyszülőknek, majd tánccal szórakoztatták őket. Tol­nai Magdolna úttörő pajtás virág­csokorral köszöntötte a község legöregebbjét, a jelenlévő, 88 éves Radovics Péter bácsit. Ez­után Faragó András énekművész az frnsz népi zenekarának kísé­retében állt a mikrofon elé és magyar nótákkal pengette meg a lelkek mélyére zárt emlékek húrjait. Ezután Kapási Júlia és Kovács Sára úttörők két szóla- mú énekköszöntője, majd az út­törő lányok népi tánca késztette tapsra a hálás közönséget. A KISZ nevében Szommer János KISZ-titkár kívánt boldog öreg­kort, egy virágcsokor átadásának kíséretében. A műsor után kezdődött sz ebéd. És. hogy a hangulat ez­után se lankadjon, az ebéd alatt és után Faragó András és a kí­sérő zenekar a legszebb magyar nótákkal szórakoztatta kedves öregjeinket, So+kó János levele»®

Next

/
Oldalképek
Tartalom