Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-18 / 298. szám
/ Megyek az utcán, az egyik kirakatból fehér szakállú, krumpliorrú Mikulás bólogat ki rám. Elérzékenyedem: itt a havas, fenyőszagú, szép december, jön a Mikulás, csingilingi, ajándékokkal megrakott szánkón, a szánkót szarvasok húzzák, csingilingi. De szép! Eszembe jutnak a régi Mikulások, amikor apám bakancsát tettem ki az ablakba, hogy sok szaloncukor férjen bele. Csingilingi, majd ■ veszek Mikulásra a feleségemnek kesztyűt és egy tábla csokit, a fiamnak pedig könyvet és édességet, almát, mogyorót a nővérem gyerekeinek. .. Te jó ég! Decemberben karácsony is van... Milyen szép hónap ez a december, kicsit sok benne az ünnep, de azért ez a legszebb hónap! Karácsony: gyertyaszag, csillogó díszek, angyalhaj a nyakban, izgalom, bájgli, angyalhaj a lapocka körül, ajándékok, csókolózás, töltött káposzta, vendégjó,rás, angyalhaj a zokniban. .. Mit veszek karácsonyra? A feleségemnek veszek egy cipói, a gyereknek sók-sok játékot, az anyámnak Kukta gyorsfűzőt, apámnak nyakkendőt. Várjunk csak! Mikor is kapok fizetést? Másodikén. Az annyi, mint másodikén, csingilingi, de szép hónap a december! össze kell majd írnom, kiknek kell ajándékot vennem: Emma néninek kell, haja bácsinak kell, Bözse néninek kell... S karácsony után jön a szilveszter. Te- jóisten! Szilveszterkor kirúgunk a hámból: eszünk, iszunk, dalolunk, csühajja, hajnalban korhely- levest eszünk, ihajja. Mikor is kapok én fizetést? Másodikén, ihajja, csühajja. Komolyan mondom, nincs szebb hónap, mint a december. Én nyugodt vagyok, ki fogok jönni a pénzből: a feleségem Mikulásra kesztyűt kap, karácsonyra cjpőt, a gyerek játékot, könyvet, édességet, a sógorom kap egy szarvast, az Emma néni szánkót, haja bácsi angyalhajat zokniban. Pardon, rosszul mondtam: Mikulásra kap a feleségem töltött káposztát, karácsonyra nyakkendőt, a fiam kap játékot és fenyő- szagot, Emma néni havat, Béla bácsi Mikulást, haja bácsi kap ihajját Mikulásra, csuhajját kap karácsonyra, szilveszterkor pedig locsolni megyünk, mert idén a húsvét is decemberben lesz, csingilingi. Húsvétra kap tő- élem a feleségem egy karácsonyfát, karácsonyra élő nyulat és Emma nénit, szilveszterre pedig egy szánkás szarvast. Kt fogsz jönni a pénzből, csak ne idegeskedj! Ki idegeskedik? En? Szó sincs róla. En imádom a decembert, ez a legszebb hónap az évben, ilyenkor nyílnak az orgonák. Szeretnék dec. hó éjszakáján letépni minden orgonát... Nem, nem tévedtem. Az idén május is decemberben lesz, február is. április is, július is. Az egész év decemberben lesz. Decemberben lesz a feleségem nevenapja és születésnapja, a fiam nevenapja és születésnapja, a megismerkedésünk évfordulója, a házassági évfordulónk, apám házassági évfordulója, a nagybácsikám házassági évfordulója... Az idén minden decemberben lesz. Mégsem vagyok nyugtalan. A feleségemnek veszek Mikulásra egy tál korhelylevest, a fiamnak krumpliorrú, fehér szakállú nyuszit, a sógoromnak májusi or'gonát lopok karácsonyra... De szép hónap a december, csingilingi. .. MIKES GYÖRGY Fekete Gyula: Szigor, kemény fellépés Gyanakszom, hogy nem valami nagy elismeréssel viseltetünk a zsebtolvajok iránt. Pedig,' nekik rólunk igen megtisztelő véleményük van: az emberek nagy-nagy többsége jó szándékú, tisztességes, becsületes. „Hiszen ha nem lennének azok, akkor nem volna érdemes gazembernek lenni. Ahol mindenki tolvaj, ott — először is — a rosszhiszemű, gyanakvó társaságban kevés az alkalom a lopásra, annál nagyobb gond viszont kinek-fcinek a saját zsebére vigyázni”. Ee máskülönben is rossz üzlet ez._ A könnyű prédára áhítozó, dológtalan zsiványok közt hamar elfogy a lopnivaló. Bármilyen furcsa, mégis az az igazság, hogy a gazemberek a nagy többség becsületére alapozzák élősdiségüket. Bűnözők, botrányhősök, naplopók, de még az önzés szelidebb fajtáinak a művelői is - számítanak az emberi tisztességre; ahhoz, hogy kitartott lehessen valaki, mindenekelőtt olyan balekokra van szüksége, akik eltartják. Hajdanán, amikor még kisebb közösségekben éltek az emberek, valóban egyszerűbb volt, akkor nem burkolózhattak ismeretlenségbe és nem könnyen tűnhettek el szem elől a zsiványok meg az élősdiek. Ma egy huligánbandával szemben, amely például felforgatja a padokat és leveri az utcalámpákat, mit tehet egy-két járókelő? Vajon egyértelműen gyávaság, ha elkerüli őket és csendben marad? Vagy nézzük a közösségellenes magatartás , szelidebb formáit. Sorban állnak a jegypénztárnál, Be is hunyja előre a szemét, de anyja észreveszi ezt, és elfordul tőle. A sóhajt is visszanyeli: — Eh, megverte ezt már az isten eléggé ...! Aztán felemelt kezét csalt meglendíti. fenyegetőn: — Kotródj be innen, mihaszna kőiké! Pisti ettől jobban megijed, nem érti, miért maradt el a pofon. A kimosott ruha nemsokára a magasba lóg. Ketten mennek bevásárolni. A hentesnél sokan állnak, mert holnap vasárnap. Dévényiné gyür- kőzik, nagy fejcsóválásokkal méltatlankodik, egyszer-egyszer öez- szecsapja a tenyerét, s „hallatlan” meg „no de ilyet!” fel- fohászkodások közben szépen előrébb sodródik, észrevétlenül megelőzve a kevésbé élelmes sorbán- állót. Ez a fondorlatos praktika annyira elfoglalja, hogy fel se figyel, amint Pisti, felismervén a helyzetet, meglép mellőle. Szemben a fodrászüzlet. — Tessék megengedni, hogy egy forintért telefonáljak. Most már tudja, tegnap megtanulta, hogy egy forint a telefonálás. Az Állami Áruházát hívják fel először. De ott nem dolgozik Dévényi László. Aztán a Kokszmű következik. S akkor már felfigyel a különös telefonálásra két másik fodrászsegéd is. Egyiknek sincs éppen vendége, és a pénztárossal meg egy indulni készülő hölggyel körülveszik Pistit, aki ettől sem pislog erősebben, hanem hol oldalvást, hol pedig felfelé járatja a tekintetét most is. Azt a fehér semmit: a plafont szántja szemével, s közben ismétli, mint tegnap, vagy tán máskor azelőtt is már: — Édesapámmal kell beszélnem. — És minek most? — kérdik tőle itt is. — Hogy jöjjön haza. S uj rázza, szinte ritmikus erőszakkal : ...hogy jöjjön haza ...hogy jöjjön haza! Anyja még ziláltabb, mint tegnap, amikor bevillámlik. — Már megint a telefon! — és most is azonnal csattan a pofon. Itt azonban sokan vannak, Pisti tehát sírni mer. Az éppen indulni akaró hölgy közéjük nyúl, akar is mondani valamit, de Dévényiné szinte elsöpri. Mert kinek mi köze az ő fiához! ö tudja, hogyan kell az ilyet nevelni! Csavargó, az apja vére folyik benne, de kiveri a fejéből a hazudozást, a tekergést, ki az istentelen kőikéből! A többiek közül csak az egyik segéd jut szóhoz — ő is csak azért, mert olyan valószínűtlenül vékonyka és kicsi termetű, hogy Dévényiné éppen a merészségétől csuklik el egy szemrebbenésnyi- re. — De így megütni egy gyereket, amikor-. Tovább nem jut, mert közben az asszony már magához tért: — ...Amikor? Amikor mi az istenség?!!! — ...amikor, amikor... — nyel egyet a kicsike borbély — amikor hiszen csak az apjával akar beszélni!... — Az apjával, mi?! A másik segéd is bátor már: — Az apjával hát! Sz olyan nagy baj? Az óriás asszony akkorát csap a pénztárpultra, hogy a virágosváza ugrik egyet és a földre veti magát. A kisasszony utána kap, s ezzel leveri a tinta tartót is. Na, ettől már dühösen nekibátorodnak mind, talán a kezüket is felkapnák Dévényinére, aki épp ezért hordótermete teljes fenyegetésével mozdul egy nagy lépést feléjük: — Az apja meghalt! — Ugye... lám... — hümmögnek ezek visszahúzódozva. A hölgy pedig a pénztárnál: — Szegény gyerek... Dévényiné a kosarát is lecsapja: — Meghalt! Kiment, itt hagyott minket! A fene tudja, hová hordta magát! Hát ennek a kő- löknek úgy kell ezt tudni, hogy meghalt! Felfordult! Mert azt kellett volna agyonütni, azt, a gazembert! De ennek az átkozottnak tövestől tépem ki a fejéből a csavargást! Megint a kicsi segéd jut először szóhoz — s nem lehet tudni, miért gondolja most ezt: — De hiszen ez a gyermek eszelős. Rá kell csak nézni. Orvoshoz vinné verés helyett! — Micsoda?! Jézusmáriám, még hogy eszelős?! Ez eszelős?! Nagyszerű! Csak éppen én nem bolondulhatok meg ugye?! Itt maradni a kötökkel, az adóssággal, a semmivel, értik: .a semmivel! Aztán röhögni lehet rajtam, mi? Meg oktatni, mint a jámborokat, s még csak meg se vesszen az ember! Hanem ez, a végén még ez lehet eszelős! S az imént vásárolt marhapacalt lecsapja elébük a földre, hogy véresen-vizes*»» fröccsenve ki terül a papírból — Itt van! Zabáiják meg maguk! És zabáltassák meg vele is! Még nagyobb viharral tör ki az ajtón, mint ahogy berontott. Mély és tanácstalan a csend utána: a távozni készülő hölgy a kilincset fogja, a pénztároskisasszony s a nagyobb segéd egymást nézi; Pisti meg a telefontárcsát akarja vaktában próbálgatni dé nem meri még elkezdeni, addig inkább felfelé kering a szeme; — a kicsi borbély viszont olyan durván káromkodik, el se lehet hinni, hogy ő volt. A másik segéd megvonja a vállát. — Alighanem ismerem ezt az asszonyt. Azelőtt, régen, bejárt, ide. Derék, szelíd teremtés volt akkor, nem ilyen. Pisti hangosan pörgetni kezdi a telefon tárcsáját. a pultnál, a buszmegállónál. Valaki mindig kerül, aki sunyítva, ilyen-olyan trükkel előretolakszik. Megszállják a vonatot az utasok. Hányán foglalnak helyet soha nem érkező ismerőseiknek, hogy kényelmesebben ülhessenek — vagy éppen fekhessenek — az első roham után. Üdülőhely. Az emberek vágynak a nyugalomra, a csendre. Minden szomszédságban akad egy-két nyitott ablak, amelyből naphosszat bömböl valamilyen hangszóró. Láttam olyan víkendházat, amelynek a teraszára megafont szerelt a leleményes tulajdonos. Kevés az olyan pult, ahol nem tűrnek el ügyeskedőket meg protekciósokat, az olyan lépcsőház, amelyet nem firkálnak össze, az olyan szemétgyűjtő, amelyet nem szórtak körül szeméttel. Más garázdaságról, egyebekről most ne beszéljünk. Gondolom, arra sem érdemes sok szót vesztegetni, hogy a társadalom kullancsai annál inkább elszaporodnak, s annál szemtelenebbek, minél gyengébb velük szemben az ellenállás, minél inkább tapasztalják az elgyávulást, a közönyt, az ostoba türelmet. Tudom a receptet, és mindnyájan tudjuk: ne menjünk el szó nélkül az ilyen jelenségek mellett, ne tűrjük el stb. Valami azonban hiányozhat ebből a receptből, ha ilyen hatástalan.' Megpróbálom felderíteni, mi hiányzik. Ismerek például egy közhírű zsivónyt. A környékbeliek mind Az a baj — mondta valaki^ akinek ezt a dolgot szóbahoztam, — hogy nem vagyunk eléggé humanisták. Az ókori, középkori társadalmak mennyivel emberségesebbek voltak! A munkakerülőt egyszerűen felkötötték, a tolvajnak, az útonállónak, haramiának levágták a kezét, kiszúrták a szemét, kerékbe törték, karóba húzták őket. Nem vitatom — mondotta —, hogy akit például karóba húztak, annak ez a művelet határozottan kényelmetlen volt — ezer és tízezer becsületes ember viszont megszabadult egy haramiától. Mi az igazi humanizmus, ha nem ez: a tisztességes emberek védelme?... Ö sem úgy gondolta persze, hogy vezessük be az említett büntetésnemeket, csak — némi szarkazmussal — az elrettentő szigorúság mellett érvelt így. Elrettentő szigorúság? Máris itt az újabb bökkenő. A nép mindig elbánt a közösség nyilvánvaló ellenségeivel, ha tetten érte mondjuk a gyújtogatót. A történelmet ismerő kultúrember idegenkedik általában az elrettentő büntetésektől. Idegenkedik most akkor is, ha a társadalom megrögzött ellenségeit illetné a büntetés — a munkakerülés, az ellenkező értelmet kapott virtuskodás, a leplezetlen élősdi hajlamok megrögzöttjeit. Világos az ellentmondás. Ahhoz, hogy mindenfajta társadalomellenes magatartásnak, tevékenységnek gátat szabjunk, ahhoz nagyobb szigorúságra volna ismerik, és tudják róla, hogy amit szükség. Az elrettentő szigor alőrizetlénül meglát, azt előbb- utóbb a magáévá teszi. Régi ismerőse a rendőrségnek és a bíróságnak is, hiszen egyszer-egyszer megtörténik, hogy rajtakapják. Nemrégiben is tetten érték, igaz, leütötte a tettenérőt, de így sem úszta meg szárazon: hatszáz forintra büntette a járásbíróság. — Más példa, egy újsághír. Egy fiatalember a menyasszonyát megtámadó huligánt let.erítette. Az ütés nagyra sikerült, és a bíró- "áa felelősségre vonta a kemény- öklű vőlegényt. — S végül egyet a legközönségesebb, mindennapos példákból. Az államvasutak szabályzata szigorúan tiltja a vonaton a hsngoskodást. a botrányos viselkedést, a jogtalan belvfonta- 1ást. Tapasztalták már, tio«v effé- '.AMrt megbüntettek valakit? Ezek ut*n teljesen világos: kevés az állampolgároktól szigort, határozott, kemény fellépést elvárni az olyan ügyekben, amelyekben az arra hivatott néhány állami szerv és hatósági személy is közönyös, vagy elnéző. Próbáljuk csak ki, mennyivel bátrabban lép fel a társadalom minkalmazásától óvakj&dnak egyesek, mert rosszak az emlékeik és nemcsak az olvasmányaik alapján. Bevallom ezek után, hogy nem egészen szándék nélkül kevertem össze ennyi együvé nem illő dolgot, a jogtalan helyfoglalástól & karóbahúzásig. Hiszen — egyebekről nem szólva —■ éppen e® teszi bonyolulttá az ügyet, hogy a közösségellenes magatartásnak, viselkedésnek ilyen széles a skálája, és a társadalom önvédelmének is sokrétűek a változatai. De itt épp arra akartam felhívni a figyelmet, ami a szélsőséges esetekben is azonos elem, s mindent összevetve még inkább bizonyos vagyok benne, hogy a® együttélés normáit áthágó kellemetlenkedések jóval nagyobbik része létre sem jönne, ha az illetékes hatóság és az állampolgárok összehangolt, keményebb ellenállásába ütköznének a kellemetlenkedők. Ami pedig ezen túl már a Mindenfajta kullancsaival szemben az eseteket illeti, azt hiszem, csak- egyszerű állampolgár, ha a kö- ugyan emberségesebb volna a na- zösségnek nemcsak a rokonszen- gyobb szigor. Ez ma nem sértené vét, de egyre növekvő szigorát is — hívebben kifejezné inkább —» maga mögött tudja. a közvélemény igazságérzetét MISZLAI GYÖRGY: Vadgesztenyék Süntüskés burkaikban ébredeznek, mint kiscsibék a tojáshéj megett, Nyitják falát a szűk börtönrekesznek, s megrezzentik a vékony ághegyet S lehullanak tompa, lágy puffanással. Barnán gurulnak a földön tova. S csókolóznak aranyló napsugárral, ha rájuk ömlik égi mosolya. Szarvasünők Iakmároznak belőle, csemegéjük a frissen hullt falat. És táncolnak az októberi őszbe a lombjukvesztő, öreg fák alatt...
