Tolna Megyei Népújság, 1966. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-13 / 268. szám
6 Fekete Gyula: Jon Jever; Naplómból Évről évre nemesedünk. Finomodik a lelkünk, érlelődnek, kiforrnak, letisztulnak az érzéseink, szárnyakat kapnak, megemelkednek a gondolataink — egészben véve nemesedünk tehát, és megindító, hogy milyen erőltetett ütemben. Védjük a természetet, az állatot, a virágot, a fát, az erdőt, a forrást, a barlangot, a parkot, a műemléket, a városképet. Védjük továbbá az embert is, bár ezidáig azt nem any- nyira személy és terület szerint, mint a gemenci erdő vaddisznait; inkább csak elvileg védjük. Szeretnék én Magyarországon kormorán lenni — azaz népiesebb nevén: kárókatona. Vagy nemeskócsag. Vagy kanalasgém. Halásznék a Kisbalatonon horgászjegy nélkül és az emberek számára tilalmas időben is zavartalanul ; költenék-költenék-köl- tögetnék zavartalanul; pihennék, amennyit nagyon muszáj és dolgoznék, amennyit csak jólesik, zavartalanul, mert — mint ritka madárnak —, nem csupán életem és testi épségem védené az állam, hanem háborítatlan nyugalmam is. De hát nem lehet Magyarországon mindenki ritka madár. Az ember nem ritkaság, nem szorul tehát védelemre. Ámbár, alighogy ezt leírom, rögtön gyanakvásom támad: mintha a kétségtelen ritkaságot sem védenénk mi, ha már egyszer ember formája van. A gyerekekre gondolok. Erre a hazai márkájú ritkaságra; mint azt bizonyára tudják, a gyerek hét esztendő óta világviszonylatban Magyarországon a legritkább. Ideje volna hát erre a ritkaságra is kiterjeszteni a társadalom védelmét és gondoskodását. Ez persze bajjal jár; hatályon kívül kellene helyeznünk jó néhány magyar szabadalmat Amilyen például a parkosított játszótér, ahol a gyerekeknek hovatovább illedelmesen, karba tett kézzel kell ülniük, nehogy a parkot sérelem érje. De van ilyen sajátos „találmányunk” más is. Például sokszor eltűnődtem azon, hogy a Balaton déli partja valószínűleg a világ legjobb földrajzi, éghajlati, természeti adottságokkal rendelkező és bizonyára a legnagyobb természetes gyerekstrandja. Selymes víz, bársonyos homok, több száz méter mélyen a tóba nyúló, sekély és veszélytelen partsáv. Ha kihasználnánk ezeket az adottságokat, és valahol kiépítenénk egy gonddal-szeretettel, hozzáértéssel megtervezett, méreteiben is impozáns gyerekstrandot — afféle liliputi vízi-világvárost —, a szükséges szállodákkal, táborhelyekkel, ellátnánk szakképzett személyzettel, s minden elképzelhető, ide alkalmas játékkal, akár a történelem összes hajótípusainak törpe-másolataival is, világhírű nemzetközi gyerek-nyaralóhellyé tehetnénk pár év alatt. Nem mondom tovább, mit jelentene ez valutában is, meg idegenforgalomban is. Mondhatnám pedig tovább, hiszen eleget tűnődtem rajta. De egyelőre hagyjuk az ábrándokat; láttam ugyanis egy nem tudom, menynyire érvényes távlati tervet, amely a déli Balaton-part rendezésére készült Több száz milliós, talán milliárdos beruházást igényel, feltöltjük majd a tó iszapjával a déli partszegélyt és közvetlenül a part mentén — séta- autótutat építünk rajta. Szükséges-e megindokolnom, hogyan tenné tönkre a világ legnagyobb és legkellemesebb természetes gyerekstrandját a vízparton végigcikázó, zajos, poros, motorgázos, gyerekekre és autósokra egyaránt életveszélyes autóút? Jól van, tudom, az elődeink is megtették a magukét. Már ma is kevés az olyan partsáv a Balatonnál. ahol a nagyvárosi zajból menekülő tízezrek viszonylagos nyugalmat és még kellemesnek mondható természetes környezetet találnak, ahol nem csattng- mennydörög negyedóránként a tó legértékesebb részén, közvetlenül a partján a vonat, nem ontják a széngázt a mozdonyok, nem re- pasztik a levegőt sűrűn egymás nyomában száguldó autók — ha nem teszünk valamit a gépcentrikus, technomániás tervek ellen, ennék a kevés, nyugalmasabb helyinek az évei is meg vannak számlálva. Bámulatos, amilyen leleményesek vagyunk abban, hogyan üldözhetjük ki minden fellelhető zugból — költséget nem kímélve — a természet közelségére, a tiszta levegőre, a csendre, a felüdülésre vágyó embert. Egy újságíró például azon kesereg, miért nincs a Balatonon annyi motorcsónak, mint a Genfi-tavon? Megérdemelné, hogy hazai gyártmányú, durrogó Sirály-motorok gépágyúzajával és benzinbűzével övezve töltsön el két hetet, a szabadságából. Nincs menekvés? (Derűs vasárnap reggeleken százezer városi ember fölkerekedik, hogy a környező erdőkben -hegyekben keressen egy csendes zugot. Ámde tízezer viszi a táskarádióját, s a táskarádióinak az az átka, hogy megszokottá vált napjainkban, még a modernebb vonalú és a legflcülföldibb táskarádió tulajdonosára sem figyel föl most már senki, ha csak ,nem a legerősebbre csavarja a gombot. Természetesen a legerősebbre csavarja, és elkeseredett hangpárbajt folytat a magnókkal, a gitárokkal, s a villamosított hétvégi házak érctorkú hangszóróival...) Higgyék el, nem kérek én a magamfajtáknak több nyugalmat, több csendet, több levegőt, csak egy_egy napra, annyit, amennyit a gemenci erdő vaddisznóinak egész évre biztosít az állami védnökség. És dehogyis akarok természetvédelmi területeinkről egyetlen rossz szót is ejteni. Csupán megkockáztatom a kérdést: nem volna-e helyén való néhány „embervédelmi területet” is kije- löinünk? fvUtWMi.TW f; tBENYEI JÓZSEF: ANYAARC Aki megszült annak a neve is legyen áldott 'olyan ő mint a pipacsok rengő búzavirágok, ^ ■olyan ő mint a hold mikor udvara nagyra nő szájában álmomban sejtett nóták nőnek. Az ő öle szelídebb mint a fehér anyagalambok, az ő hangja hívogatóbb, mint öreg öblös harangtA az ő keze melegség örökös kútfeje, puha késxlo, az ő szeme életrekeltő csillag újrateremtő. Az én anyám mint hajnali harmat a Napban clhcrvad elenyészik hűtlenül és tartózhatatlan lábait sebes patakok lapos kövei mossák ujjait égbe tartják a fakadó fenyőágacskák. Az én anyám sohase távozik, sohase megy *1 tőlen* arcomra véste szobrát, ki se szakadhat belőlem olyan erősen őrzöm ahogy gyönge erőm kibírja anyámnak csak szívem arcom lehet a sírja. Nem igaz, hogy őt a földnek mélye átöleli, nem fog ő folyókba füvekbe hegyekbe átömleni, mozdulataim börtöne tartja őt zárva őrökké arcomtól el nem tépheti semmise többé. Bennem 6 úgy él tovább, mintha kristályba metszik szívemből futó erek ölelik s el nem eresztik ami jelet itt hagyok a földön az mind az övé áldozatként és példaként tűzöm magunkat a kor KŐZET 'Elkallódnak egymáshoz írt leveleink vagy a szekrényben megporosodnak többé nem olvassa senki őket legfeljebb az erősek bölcsességével a lányunk a** ** A hű barát visszatér Milyen furcsa: a kutya megérzi, ha vesztére törnek. — Te, ne nézz rám! Az ördögbe is, fordulj meg... — Az ember puskatussal sújt a kutyára. Az ütés lecsúszik, a kutya fel- üvölt, félig elfordul, sötétbarna szigorú szemeit azonban nem veszi le róla. — Menj innen! — kiált rá. Az állat tekintete mereven követi az ember mozdulatait. Az ember szidja önmagát: nem tudja szétverni hűséges barátja koponyáját És az is ingerli, hogy lélekben gyenge, tehetetlen. Igaz, ezt senki sem ismeri be szívesen, még akkor sem, ha teljesen egyedül van. Ismét üt. Most nagyot csattan az ütés. A kutya szemei, azok a gesztenyebarna szigorú szemei megbabonázottan függnek az emberen. Nem, nem megy, semmi sem segít Helyére teszi a fegyvert, várhat még néhány órát, esetleg holnapig is. Már tegnap megpróbálta agyonlőni Maggit. De a mutatóujja a ravaszon nem engedelmeskedett Pedig tudta, előbb- utóbb meg kell tennie. Ez az életet jelenti neki magának és azoknak a kutyáknak, amelyek még nem hulltak ki a fogatból. Senki sem bír ki hét napnál többet élelem nélkül. A hetedik napot töltötte már a hálózsákban. Időről időre el- szenderedett. Kellemes érzés volt álomba merülni, megfeledkezni a korgó gyomorról, de annál borzasztóbb volt újra tudomásul venni, bogy az éhség nem csillapodott Folyton csak az élelemhiányon gondolkodott, és a kutyákon, melyek napróL, napra, óráról órára gyengülnek. Lassan odáig jutnak, hogy nem tudják megtenni azt a néhány mérföldet az állomásig. Addig kell tenni valamit sürgősen, míg ez be nem következik. Fel kell áldoznia ezt a gerincest Bár nappal volt, mikor kinyitotta az ajtót, hogy a még megmaradt deszkadarabokat behozza, tombolt a hóvihar, két méterre sem lehetett látni... Feldarabolta a léceket és a tűzre dobta. Ahogy lassan melegedett, Maggi mind közelebb kúszott hozzá. Leszorította fülét, farkát csóválta. Ilyenkor az állat élelmet kér, kedvességet. Avagy életéért könyörög. Megveregette a fejét, — Szegényke... Maggi azonban most nem ugrott hozzá szolgálatkészen, mint szokta. Fejét térdére tette és újra szemeibe nézett, lentről felfelé. A lobogó tűz sárgás fénye betöltötte a kis kunyhót, megvilágította a falat. Félretaszította a kutyát. — Menj innen. Nincs más lehetőség. Nekünk most nem kell olyan állat, amelyik szeret gondolkozni. Most a nyers erő számít. A te intelligenciád jelen esetben abszolút nulla. A gyengébbnek el kell pusztulnia, hogy a többiek élhessenek. Maggi, szegény... Elaludt. Este a kutyák ébresztették fel. Egyikük ugyanis ka- pirgálás közben valami csontdarabot talált, s a többiek éhségüvöltésbe kezdtek. Felült, de nem mászott ki a hálózsákból. Dühösen rájukmordult, nyomban elhallgattak. Meggyújtotta a kanócot Egy darabig maga elé meredt Jón Jever népszerű norvég író. Műveit lefordították többek közön — Nem, ez így nem mehet tovább. Eddig is túl sokat töprengtem. Minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb. Kinyúlt a fegyverért, s reszkető ujjal meghúzta a ravaszt. A fülsiketítő dörgés után megdermedt néhány percre, a kanóc pislákoló lángjába bámult, majd magához húzta az áldozatot, — Pali! Óh, Pali! A fogat legostobább, de legerősebb tagja hevert előtte kimúltam. Maggit szokatlan helyen találta, a prices alatt, a többiek közé bújva. Eddig mindig magányosan aludt, távol a többiektől. Amikor fülénél fogva kiráncigál- ta onnan, a kutya kiszabadította magát és újra a prices alá bújt. — Átkozott! — sziszegte. — Túljártál az eszemen. Tudtad, hogy sorra kerülsz, ha ott maradsz a helyeden. No, persze. Úgy látszik a te intelligenciád még itt a világ végén, ebben a rohadt viskóban is számít valamit. — Szegény Pali! Jó barát voltál. Evés után újra nekilendültek. Egy mérföld után elhagyta ereje, ledőlt pihenni. ^ Mintha oda lett volna kötözve a jeges talajhoz. Nagy kínok közepette, de mégis talpra állt. Pár lépés után megbotlott valamiben, újra eldőlt. Most már nem is akart, felállni. Úgy érezte, megszabadult a kínoktól. A nappali fény tompult, s elnyúlt testét beborították a kövér hópelyhek. Már arra sem volt ereje, hogy érezze a veszélyt... A kutyák elindultak a szánnal. Ezt abból gondolta, hogy Maggi kétségbeesetten védekezett nem akart menni a többiekkel. Ugatott, szűkölt, de azok többen magukkal vitték. _ Lassan teljesen besötétedeti, Az est homálya elnyelt mindent. Érzi, valaki a hátát bökdösi, Félszemmel felpillant, — Maggi! A kutya karmolja, ruháját tépi. Újra behúnyja a szemét. Nem is gondol rá: rövid idő alatt megfagyhat. Az eb újra ráveti me- gát. még elszántatokban rángatja. S hogy megzavarta jóleső, kába nyugalmát, düh önti el, meg akarja fogni, kúszni kezd utána. A mozgás kiveri belőle a bá- gyadtságot, de ereje annyira elhagyta, hogy tehetetlen dühében sírná kezd. — Na megállj! — kiáltja. — Megállj!... Meddig folytatódott a játék? Lehet, hogy néhány kilométeren át, de lehet az is, csak pár száz méteren keresztül. Ö csak arra' emlékezett, hogy nekiütközött valaminek. A szánnák. Itt várakoztak a többiek is. Négykézláb mászott he a kunyhóba. Kis idő múlva, a kellemes melegben egészen jól érezte magát. Illatos kávé gőzölgött előtte. — Maggi — mondta sejtelmes, leikéből kibuggyanó hálával az ember. — Valami kóvályog a fejemben. Tegnap történt ez, hetekkel ezelőtt vagy csak álmodtam? No, mindegy. Jó, hogy helyet cseréltél Pallal. Jó, hogy okosabb voltál nálam, jó, hogy becsaptál, nagyon jó! Elérzékenyülve intett a kutya felé. — Gyere ide, pajtás! Maggi morgott valami válasz- félét és elkeseredetten rágott tovább egy csomtdarabot. de mozdulataink egymáshoz hasonlítanak cselekedeteink ritmusában őrizzük egymást olyan makacsul mint az őskori kőzet emlékeit az óriás állatoknak Afrikai faszobor az 1800-as évek közepéről a budapesti Néprajzi Múzeumban Foto: Bakó Jenő. angol, orosz, lengyel, német nyelvre. Számos regénye, hangjátéka jelent meg, de legnagyobb sikereit eddig ooveUáivaJ, elbeszéléseivel aratta. — Jól van no, jól — mondta az ember és megsimogatta. KOVÁI IVÁN jord.
