Tolna Megyei Népújság, 1966. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-11 / 266. szám
4 TOLNÁ MEGYEI NEPÜJSÄG I960, november ií. — Margit néném, jövök már, hozom a friss tejet! — ezekkel a szavakkal nyitott be reggelente a rogyadozó nádas ház ajtaján Zádori Istvánné, a szomszédasz- szony. Gyorsan összerámolt és a zsugorodott kezű, nagybeteg asszonynak ágyhoz vitte a friss tejet. A főtt ebéddel is így volt nap mint nap. Margit néni, Nagy Györgyné asszonyi ravaszsággal elmismásolta sokszor az azonnali ebédelést. — Nem vagyok ám éhes, csak keveset eszem. Ne várd meg Mariskám az edényt — ezzel hárította el a segítőt, majd eltette az ételt az akkor még munkaképes férjnek. Egy esztendőn át rendezgette, főtt étellel ellátta a szekszárdi Szőlőhegyen Zádori Istvánné nő- titkát Nagy Györgynét. Miután a beteg asszony férje is ágynak esett, vele is törődött. Ha gyümölcsöt hoztak a háztáji szőlőből, mindig gondoltak rájuk is. Férje is mondta neki nem egyszer, hogy szalajtson át a szomszédba egy kézi kosár krumplit, néhány tojást. összefogtak az asszonyok, kimeszelték Nagyék házát. Időnként az úttörők is összetakarítottak, elvégezték a ház körüli kisebb munkákat, Zádoriné járt el Nagy nénivel az orvoshoz, ő volt a mentőben kísérője, mikor a városi rendelőintézetbe mentek vizsgálatra. Amikor idén januárban hozzákezdtek a szociális otthon intézéséhez, Gyuri bácsi még el-eljárogatott napszámba, elvégezte másoknál a kisebb javításokat is. Erőltette, mert se ingatlanuk, se nyugdíjuk, szükségük volt a pénzre. Gyerekük soha nem volt, sorsuk, betegségük ráutalta a jó emberek segítségére. MARCII NÉNI ELINDUL Mentőautó jelent meg augusztus 27-én a szőlőhegyen. Megjöttek Margit néniért, hogy elvigyék Tengelicre, a szociális otthonba. Nehéz búcsút vett a jó házasságban élő két öreg egymástól. Nagy György maga meséli, hogy akkor is segített a szomszédasszony. — Margitom. Nem tudok még levélre sem adni neked, nincs pénzem — panaszolta könnyes szemmel Gyuri bácsi. Hát nem hazaszaladt Zádoriné egy húszasért? Még arra is adott, hogy az öreg nyújtsa át. Sorra érkeznek azóta Tenge- licről a köszönő levelek. Mosolyogva mondják, hogy Margit néni hogyan ügyeskedik. Még most is a férjéért aggódik. Kegyes csalással írja, hogy csak az urát engedik be hozzá, lelkűkre köti, mondják meg neki; ha teheti, ő menjen látogatóba. Várja, lesi, mikor kerülhet oda az azóta szintén beteg, tehetetlen embere. Egyezkedik a gondnokkal, ígérje meg, hogy odafogadják és közös szobát kapnak. VÁRAKOZÁSBAN Bérelt ház a Szőlőhegy 150. szám alatti, tulajdonosa Ócsény- ben lakik, ősz óta Gyuri bácsi, a bérlő már lakbért sem tud fizetni. Eladogatja a maradék holmit, a törülközőket, az abroszokat. Hiába, férfiember nem tud úgy gazdálkodni a háziköltséggel, pedig már nem iszik, mint korábban. Lakatlannak látszik a ház, még a járdát is felverte a gaz. Kilincs helyett madzaggal „működik” az ajtó. Huzat nélküli ágyneműben fekszik Nagy György. Legalább hetvenötnek látszik, pedig fiatalabb, megviselte a korábban elfogyasztott sok ital és most a betegség. (Akkor még bírta valamennyire magát, mikor a felesége otthonba kerülését kezdték intézni.) Tavasztól oda az egészsége. Nyög. Mondja, hogyha próbál felkelni, majd kiszakad a belső része. Beadta a leleteket a tanácshoz, várja a beutalót az otthonba. — Harmincegy éves házasok vagyunk — mondja. — Együtt leszünk ám, egy szobában. Vár, nagyon vár a feleségem. Jó lenne minél előbb ott lenni — motyogja, majd ültében kikeresi az asztal limlomjai közül a legutolsó levelet. — Olvassa csak! — nyújtja. „Egyik hét múlik a másik után. Ki tudom-e várni, amíg te is idejöhetsz?” — kérdezi a tenge- lici szociális otthonból küldött levél írója. EGYEDÜL. DE MÉCSEM MAGÁNYOSAN Ki tudja, mit hoz az alkony? Egyedül maradt két gyerektelen öreg, de mégsem hordozzák magányosan testi-lelki bajaikat. Támogatásuk nem szorítkozik ünnepi alkalmakra. Látványosság nélkül, csendben, észrevét1 énül mindenben segítségükre voltak a jó szomszédok. — Mondja, mi indította a támogatásra? — intézem a szokványos kérdést Zádorinéhoz. Csodálkozva rámmered, majd így felel: — Hát csak nem hagyom magukra őket? — Természetesnek tartja, amit tett. Állami szerveink, a tanácsok is segítenek. Több alkalommal segélyezték őket. Jártak helyszíni szemlén, tudják, hogy mások jóságára vannak utalva Nagy ék. Intézgetik az öreg szociális otthonba kerülését. Elismerik, hogy végtére is nem mehet a végtelenségig a szomszédasszony önfeláldozó segítése. Bízunk abban, hogy az elválasztott, két beteg öreg mielőbb találkozik Tengelicen, az ellátásukat biztosító szociális otthonban. * Az emberek jók. Ezt példázzák a szőlőhegyi segítőtársak, akik nemes cselekedeteik során maguk is jobbá váltak. Az elesett, idős emberek felemelésével talán önmagunknak is tartozunk. SOMI BENJAMINNÉ iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiu ÉLETŰK ALKONYÁN... Búcsúznak a pestiek legöregebb szállodájuktól A lebontásra kerüld Duna-szálló Búcsúznak a pestiek a főváros legrégibb szállodájától: az év utolsó napján bezárja, kapuját az egykori Bristol, a mai Duna-szálló. Érdekes története van a régi szállodának. Lévai bárónak volt a kastélya, a báró a múlt század 80-as éveiben bérbe adta az akkor még kétemeletes házat Illits Józsefnek, egy temesvári szállodás család tagjának. A kastélyt átalakították, hallját udvarának, szalonját a főúri istállónak helyén építették meg. A Bristol nevet kapta, a szomszédos Carltonnal folyosó kötötte össze. ^ 1927-ben új bérlő vette át a szállót, közte és a bérbeadó közt pereskedésre került sor. A vállalkozás 1930-ban csődbe ment, s ebben alighanem ludasak voltak az ügyvédek is. mert épp az egyik ügyvéd tulajdonába került a szálló — ügyvédi költség fejében. Újabb szomorú esemény az épület történetében: 1944. március 19-én a Budapestre bevonuló német katonaság elfoglalta. Az ostrom alatt a szomszédos Carlton elpusztult, a Bristol is részben kiégett. 1945. őszén két vendégszobával nyílt meg újból... Az év utolsó öt napját a hivatalos búcsúzásnak szánják. Ekkor az éttermi árakból 30 százalékos árengedményt adnak, december 31-én pedig nemzetközi szilveszterestet rendeznek. Személyzete három nyelven írt és kinyomtatott füzetet nyújt át a törzsvendégeknek: „Viszontlátásra az új Duna-szállóban, 1969. december 31-én”. (—as.) IGAZ TÖRTÉNET A MtJLT SZAZADBÓL MHIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIii'HlllllHllllllllBIIHHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHHIIIIIIIl — 70 — MUNKÁBAN A HUSÁNG Az ördögfajzatra rontunk mi máma, A husángunk zuhog, a bicska szúr. Csatázunk éjjel-nappal mindhiába: * A Domnelly-család marad az úr. (Régi dal) 1874 őszén egy fiatalember meghódította Jennyt. A Donneíly-lány akkoriban töltötte be tizenkilencedik életévét. St. Thomasban járt rokonainál, amikor megismerkedett jövendőbelijével. Egy gazdag kereskedő és földbirtokos fiának tetszett''meg. A dolog úgy történt, hogy a szerény, félénk, kék szemű Jenny rokonainak kíséretében ellátogatott a kereskedőék házába. Ott hamar összemelegedett a fiúval, s elhatározták, hogy összeházasodnak. A Donnelly-család sem ellenkezett, így aztán jövő év nyarán megtartották az esküvőt is. St. Thomasban éltek, négy gyermekük lett, köztiszteletben álltak, mindenki szerette, becsülte őket. Egyebet nem mondhatunk Jennyről. Több szó alig esik róla mesénkben. Később a Globus című lap csak annyit írt róla, hogy részt vett apjának és báty- jainak temetésén, s vele volt férje is meg kisgyermeke, s erősen könnyezett. Itt még elmondhatjuk, hogy a bosszúállók a Donnellyékat any- nyira összeszurkálták, hogy négyüket egy ko— 71 — porsóban helyezték el. A temetésen Jenny megjegyezte: — John volt a legkedvesebb fivérem. Johnt egyébként tévedésből ölték meg. Több mint negyven golyó érte testét, s arccal a hóba bukva lehelte ki lelkét. A golyók nem neki voltak szánva, hanem a sánta ördögnek, William- nak. John Flamnigan 1875. augusztus 30-án reggel hat óra tájban lépett be az istállóba, s mint már elmeséltük, felfedezte a szörnyű tettet. A látvány majdhogynem megőrjítette. Kocsizörgést hallott és hátrafordult. John Purtle kétkerekű taligája futott be az udvarba. Amint megpillantotta, Flannigan felordított: — A gonosz Donnellyék látogatták meg az éjszaka. Addig nem nyugszom, amíg elevenen meg nem nyúzom őket. Purtle leugrott a kocsiról, berohant az istállóba. és tágra nyílt szemmel bámulta a kínlódó, futkosó lovakat. John Flannigan berontott irodájába, előkereste puskáját, zsebébe lőszert tett. Az utóbbi hónapokban a Donnellyék miatt állandóan puskát vitt minden útjára. Átkozódva kiengedte a lovakat az udvarba, vállához emelte a fegyvert és célzott. Egyenként leterítette a szerencsétlen párákat. Ez persze nem ment olyan könnyen, mert a lovak eszeveszetten futkostak. Fél órájába telt, míg elvégezte a hóhérmunkát. Utána leült egy pádra, nagyot fújt és halkan megjegyezte: — Lelövöldözöm az egész családot. Egy Donnelly sem ússza meg szárazon. Miután látta mi történt, John Purtle felugrott 9 taligájára, s elindult a faluba, hogy az ébredező lakókkal közölje a szörnyű hírt. Előbb végigment a főutcán, majd pedig betért a mellékutcákba is. Hadonászott és kiáltozott: — Emberek, menjetek Flannigan istállójába, és lássátok mi történt. Egymás után nyíltak az ablakok, az emberek a kíváncsiságtól sarkallva elindultak hazulról, úgyhogy rövid idő múltán a Flannigam-istálló előtt már nagyobb csoport verődött össze. Né- hányan bementek az udvarba, hogy meghallják a részleteket. Alig egy óra leforgása alatt az egész helység tudtá. hogy mit követtek el a gonosz család tagjai. Senki sem kételkedett abban, hogy ez a Donnellyék műve volt. — Le kell velük számolni! — hangzott mindenfelől. A férfiak szitkozódtak, ökölbe szorították kezüket. Mindenki érezte, hogy a pohár betelt, a Donnellyék ezúttal elvetették a sulykot. Az asz- szonyok hangosan kommentálták az eseményt, a gyerekek pedig ide-oda futkostak. A tömeg mintha csak arra várt volna, hogy valaki az élére álljon, és a Donnellyék ellen vezesse. Végre megjelent John Flannigan. Nehezen lélegzett, arcára verejték csurgott, ruháját egészen bevérezte. Puskája még füstölgött. Lassan megtöltötte puskáját,' ezzel is a tömeg tudtára adva, hogy mi a szándéka. Michael Mollony hangosan megjegyezte:
