Tolna Megyei Népújság, 1966. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-06 / 263. szám
6 Andre Gide, VACV A FÜGGETLEN EMBER Németh László írja egyhelyütt, hogy az író: vállalkozás. André Gide csaknem példátlan feladatra vállalkozik: az autonóm embert akarja megteremteni a maga tökéletes, sérthetetlen függetlenségében, hogy aztán belevesse a küzdelembe. A kusza útvesztőbe, amit az emberi természet rejt, egyetlen kilinccsel nyit be; módszere, s e módszer nála egyúttal a rendszer alapmozzanata is, az őszinteség. Minden gondolatunk, minden érzésünk, a legelfutóbb s leküzdöttebb. mind egyformán és kötelező erővel a miénk; őszintének kell lennünk magunkkal szemben, s vállalnunk a félelmes közösséget énünk sokféle megmozdulásával. Megfosztva a külső világ, s minden kívülről nyert elv támaszától, az ember „meztelen” áll a feladat előtt, hogy önmagát élje. Gide embere a kizárólagossá lett alany. De ebben a szubjektumban nincs semmi állandóság, semmi egyöntetűség. Gondolatok kúsznak elő, készen vagy befejezetlenül, de sohasem egyedül; magukkal hozzák ellenképüket, az érzések egymásba nyúló, szerte f oszló hálózatát, melyben végletek szövődnek egymás mellett vagy egymáson át, folyton alakulva, s mégsem öltve soha szilárd formát. Gomoly a lélek nem vehetsz el belőle semmit, hogy meg ns csonkítanád, nem keresheted kristályosító pontjait, hogy meg ne merevítenéd, s meg ne hamisítanád természetes életét. Gide nem osztályozza a lélekmozdulá- sok kategóriáit, nincs lényegesebb, nincs belsőbb, mélyebb vagy uralkodó, hanem valamely, a felfogóképesség határain belül forgó iránytalanság, mely állandóan önmagát, egész összegét hangsúlyozza. Tehát anarchia sincs, mert nem értékel, hanem megállapít; nem mondja azt, hogy minden jó, hanem azt, hogy van; nem hirdet nihilizmust s nem idealizmust, mert nem ismer el és nem tagad semmi független ideát. Célja és állapota a teljes önrendelkezés. Gide írói munkája ennyiben tiszta pszichologizmus. S emberének, hogy ily zárkózott és gyakorló lélektudóssá válhassék, kétféle cselekvést kell végeznie. El kell szakadnia minden éltető és gátló közösségtől, mely a világhoz fűzi, s egyúttal folytonos kísérletekkel kell kutatnia saját énjének terjedelmét. Ezt a munkát mintegy keresztmetszetben mutatja be az Immoraliste (magyar címe Meztelen). Egy tudóst idegen akarat kivet a maga szinte öntudatlan életéből; a házasság ráébreszti a külön és valóságosan élő életek sokaságára a világban. („Így hát, akihez életemet fűztem, külön és valóságos életet él! Énnek az eszmének súlya több ízben felébresztett éjszaka.”) A maga külön valóságához pedig betegsége, a gyógyulás önzése vezeti el. Ekkor kezdődik a meztelen élet; a lábadozó nyers kéjjel korlátozza magát testi életére, aztán felszabadultan kutatja énjének határait, mozgási szabadságát: mi az mind, aminek átélésére képes, mily benyomásoknak tudja megérezni súlyát, gyarapító hatalmát. Elszakad mindentől, még saját külső érdekeitől is; midőn meglopják: „csak örömet érez”, — saját erdeje vadorzóival köt szövetséget, hogy lássa, mint hat önmagára. A végső eredmény a világ szükségtelensége, mert az ember ki tudja elégíteni önmagát, képes a teljes autonómiára. Az Immoraliste Gide első regénye, s egyszer már meg kellene állapítani, hogy sem mélységben, sem magasságban nem jutott tovább, csak horizontálisan mozgott. Viszont sok irányban és sokrétűen, mert korlátlan mozgásra szabadította fel magát, s bekóborolta a lélek számos területét. Valami okkult kíváncsiság vonja a nagy szellemek felé, de van érzéke a klasszicitás iránt is. így például a Goethe-i belső harmónia, a zárt önfejlesztés eszméje is felbukkan regényeiben; Nietzschétől inkább csak a fel- szabadulás nagy gesztusát tanulta, s nem haladási módját; Mon- taigne-nél az elfogulatlan önszemléletre láthatott példát, s erre módszert Freudnál, utóbb Proustnál. De legfontosabb találkozása Dosztojevszkij volt. A találkozás abban a lélekré- tegben történt, melyet eladdig Dosztojevszkij legsajátabb birodalmának tekintettünk. Ahova az öntudgt lámpása nem hat: a szenvedélyek, indulatok, ösztönök lé- lekalatti harcainak világában, melynek az akaraton túl eldőlt vitái igazgatnak bennünket. Gide is lemerül e homályos mélységekbe, átadja magát annak, amit mind nála, mind Dosztojevszkijnél érzelmi anarchiának neveztek, holott egyiküknél sem az. Dosztojevszkij szemében minden út jó, mely végül Krisztushoz vezet, míg Gide a kérdést, persze, már az erkölcstől függetlenül állítja fel, s a választ — francia lévén — az öntudatosí- tásban találja meg, s mentő tanúul az „action gratuite”-re, az ok és cél nélküli cselekvésre hivatkozik. Ám ezáltal egyszeriben messze vetődik az orosz misztikustól. Hiába feszíti szét a francia regény klasszikus, „kartéziánus” formarendjét (Les caves du Vatican és főként Les faux mon- noyeurs), akaratlanul is felülkerekedik az anarchián, épp azáltal, hogy egy nagyobb egységet, az én teljes komplexusát szabja keretül. Az ép erkölcsi érzék ezen természetesen felháborodik, de Gide immoralitása nem kihívó és — a művész vesztére legyen mondva — nem ragályos: befelé irányul, csak a maga személyére korlátozódik. Tulajdonképpen az emberi egyén egyik alapvető kérdését veti föl: van-e joga önmagához? Kétségkívül nagy erőfeszítésre volt szükség, hogy a magára határolt ember alakját megalkossa, de kérdés, művészileg sikerült-e? „Hogy Gide regényei igazán nagy regények-e, nem biztos — írja Szerb Antal. — Nagyon is cerebrális művek, alkotójuknak voltaképp sosem sikerült áttörnie az élethez, és ahol sikerült, ott az életnek valami beteg, kiközösített formájára talált’. Gide szerint azonban a művészet is „gratuit”, azaz önmagáért való, októl és céltól független. Az ő problémája tehát elsősorban művészi kellett, hogy legyen, mihelyt az erkölcsi alappal szakított, s csak aztán lélektani. A teljesen „független” ember csakis műtárgy lehet, el kell különíteni és üveg alá tenni, mert mihelyt cselekedni kezd, cselekvése hatásai, következményei révén függővé válik, s számtalan rossznak okozójává társaira nézve. Higgadtan beszélni róla csak úgy lehet, ha pusztán esztétikai, szemszögből nézzük. Ugyanis ennek a szabadság-mitológiának mozdító ösztöne kissé gyanús. Vajon nem éppen a maga alkotta korlátok választják-e el az embert az állattól, s e korlátok ledöntésének útja nem az emberi állat felé vezet-e? Áz eredmények feltétlenül erre vallanak. Egészen szükség- szerűnek látszik, hogy a „gratuit” az ok- és céltalan cselekvés „vad- orzásban", _ gyilkosságban, ferde hajlamok gyakorlatában merüljön ki, lévén ezeknek ellenkezője mind par excellence etikus, — korlátozott és fegyelmezett, azaz „függő” cselekedet. VÁRKONYI NÁNDOR SZILY GÉZA: Részlet a tolnai tanácsház részére készülő freskóból DARAZS ENDRE; November Zászlónk lobog, bár eső nehezíti, mint anyánkat. Ki konokul, bízón várt és lám, nagy emlék A szél, ahogyan a tér négy sarkából nyomult, mint Tüntető tömeg, mely munkát s kenyeret követelt S nem irgalmat az erősnek jogán. ünnepünkhöz ez méltó: a sok szürke felhő, mely Akár vállkendős anyánk, kibomlott hajjal, Felszabadultan rohan a szélben s a széllel a Hegységek torlaszán át, óceánok fásultságán Keresztül fellázítva az alázatos pusztát, az önmagába fordult mezőket, a magányos csúcsokat.,, Fegyveres november! Zömök vas-alakod Mellett kései villámok füttyögnek el, mint kósza Lövedékek s ahol jársz, kell ott a téli szigor, hogy A fagy a férget ölje, de edződjék az erős és Felkészülten várja mindenkor a tavaszt! A közelmúltban jelent meg magyar kiadásban Gide: Pénzhamisítók című regénye. Földes Péter: Moszkvai barikádon Futótűzként terjedt el Moszkvában, hogy Petrográdon a nép felkelt az ellenforradalommal cimboráié Ideiglenes Kormány ellen. Csupán annyi, hogy felkelt — ennél többet senki sem tudott. A hatóságok azt állították, hogy Petrográddal minden összeköttetés megszakadt. Ezen a napon — a pravoszláv naptár szerint — 1917. október 25-t írtak. Október 26-án kiderült, hogy nem az összeköttetésben van a hiba; azért nem ismerhetik meg a pétervári eseményeket, mert a moszkvai telefonközpontot és táv- irdát a junkerek tartják a kezükben. Október 27-én a junkerek a Kremlben lefegyverezték az arzenált őrző forradalmi katonákat, azután gépfegyver elé állították és csaknem egy szálig lekaszálták őket. Erre október 28- án reggel Moszkva valamennyi gyára beszüntette a munkát A moszkvai repülőgépgyár műhelyeiből sem szűrődtek ki a megszokott sdvítások, dobogó, dohogó, csikorgó hangok. A gyárudvar "volt zajos. Az üzem valamennyi munkása ott szívta a mahorkát az udvaron. A fiatalabbak felháborodottan vitatták az eseményeket, az öregek nagy •Részlet a szerző Hotel Drezda cimfi könyvéből. elszántságról tanúskodó sercinté- sekkel szurkálták a havat... Az oldalkapunál egy beszöge- lésben kis csoport álldogált a többitől félrevonulva, öltözékük is más volt, mint a többié. Hevesebben is topogtak a friss havon. Felhajtott gallérral fedezték a szél elől szomorkás fiatal arcukat; valósággal elbújtak a 'gallérjuk mögött. Borongásán néztek a ritkán szitáló hó tüllfüggönyén át az udvar forgatagába. Meg az égre tekintgettek. A hófellegek oly alacsonyan lógtak a város felett, hogy úgy tetszett, a gyárkémények dárdái lyukasztották ki őket. Az udvar tömkelegéből egy szé- les vállú fiatalember igyekezett feléjük. Ugyanolyan kifestett csukaszürke katonaköpenyt viselt, mint a Ms csoport tagjai. — Fiúk, képzeljétek! Forradalmi katonák ma hajnalban elfoglalták a Szimonovszfeij -lőszerraktárt. A gyári vörösgárda is elküldött már lőszerért. Azok félig hátat fordítottak neki, mert a szél irányából közeledett. Csak ketten-hárman siettek eléje, hogy minél előbb hallgassák híreit. Kiss Lajos hadifogoly, autószerelő, aggodalommal tekintett bajtórsaina. — Hé, nem értitek? Moszkvában is M fog törni a felkelés! — Á, ugyan — dünnyögte a csoportból valaki. Huszonketten dolgoztak a gyárban budapestiek. Ebben az októberben kire a második, kire a harmadik orosz tél köszöntött. Aki már átvészelt egy itteni telet, azon könnyen fogott a hadifogoly-betegség. Olyankor szokott kezdődni, amikor az őszi páráktól elszürkül az ég. Lappangva keríti hatalmába a hadifoglyot. A szó elakadt a torkán, zavarossá válik a tekintete. Félelem ömlik el zsigereiben. És amikor hullani kezd a hó könnyeket facsa- róan tör fél a kegyetlen téltől való iszonyattal együt a hazavágyás. az önmaga szénása. Nem tud másra gondolni, csak hazai emlékeire, otthoni képekre, illatokra, ízekre és úgy érzi, számára mindez örökre elveszett, nincs értelme többé az életnek. Ha egy csoportban több különösen érzékeny ember akad, azok szélsőséges hangulata az egész közösséget hatalmába ejti. A huszonkét fiatal pesti munkásból csak hárman vették' körül Kiss Lajost, összenéztek. Kétségtelenül ütött az óra..., és az ő csoportjuk, a „pestiek”, amely a nyáron a gyár bolsevikjainak lelkes támogatója volt, most a tettek idején az egész világnak hátat fordít. Elvesztette a hitét. Beteg. Elhúzódik... Az egyik fájdalmas magyar mégis odavetette Kiss Lajosnak: — Lőszer, az van, süsd meg - ’ Fegyver nincs, amibe beletöltsed, a junkerek tegnap elvették az arzenált. El van hibítva minden. A gyár főkapuján teherautók gördültek be. Matrózok integettek, vörös szalag virított a sapkájukon. Matrózok? Moszkvában ritkán láttak matrózt, a városnak akkor még nem volt a tengerrel összeköttetése. — Hűha, talán kronstadtiak! — Óriási izgalom fogta el a munkásokat. — Petrográdról jöttök, testvérek? Csak nem éppen Petrográdról?! — Menekültek — sóhajtott az egyik magyar. — Lám, ott is már mindennek vége van. — Igen, Petrográdról! — válaszolta a magyarokhoz legközelebb álló szónok. Egy hang sem hallatszott most a gyárudvaron, csak nehéz lélegzetek reszelték a jeges levegőt. — Petrográdon győzött a proletárforradalom! — jelentette be ünnepélyesen a matróz, — A
