Tolna Megyei Népújság, 1966. június (16. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-03 / 130. szám
4 TOJNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1966. június 3, EMBEREK — ESETEK A magyarországi asszonyok- nak híre van külföldön. Szorgalmasak, t háziasak. Nem véletlen, hogy'a Tolnából Nyugatra vetődött németek közül gyakran jönnek vissza látogatóba olyan szándékkal, hogy innen visznek magukkal feleséget. Több ilyen házasság meg is köttetett már. De van a dolognak egy másik oldala is. Az itteni lányok közt sokan valósággal lesik, várják, hogy mikor érkezik meg a nyugati '„lovag", fényes autóval, nősülési szándékkal. Mert úgy vélik, hogy a fényes autó egyben mesebeli életet is jelent. Az persze más kérdés, hogy utána végül is'' kénytelenek rádöbbenni a valóságra: ott sem minden tejfel. De legtöbben már előbb is póruljárnak. Az egyik bonyhádi leány — nem akarunk indiszkréciót elkövetni, ezért nem írjuk ki nevét —, ugyancsak ilyen terveket szövögetett magában. Leérettségizett, csinos is volt, úgy vélte, hogy ezzel meg is alapozhatja „karrierjét”. Sőt, a „lovag” is megérkezett, fényes autón. Errefelé nagy az idegen- forgalom nem megy újságszámba az autós külföldi fiatalember, s az egyikkel csakhamar összeismerkedett. A külföldi lovag meghívta kirándulásra autójával, hogy megbeszélhessék a jövőt... A kislány igent mondott, persze nem m.erte mindezt közölni szüleivel, hanem azt mondta, hogy egyhetes szakmai továbbképzésre küldik a munkahelyéről. A „kis kirándulásból” ugyanis egyhetes balatoni út lett. Ezt az egy hetet ne részletezzük, a lényeg az, hogy a „lovag” utána bejelentette, hogy neki sietni •kell vissza Nyugat-Nérrtetországba, mert jelentkeznie kell a munkahelyén, de maga után viteti majd a lányt. Talán mondani sem kell, hogy a lány hoppon maradt, az esetről viszont mindenki tud a községben, s ez bizony nem a legjobb ajánlólevél az itthoni férfiak szemében, akik valóban számításba jöhetnének, mint élettárs. A megye másik sarkából az egyik kislány érettségi után ki.......................................................................... = m ent Nyugat-Németországba, ro- konlátogatóba, ami rendjén is van. De kint maradt hosszabb időre — egy évig —, azzal a titkolt reménnyel, hogy majd csak akad valami jó parti, s férjhez megy. Akadt is szórakoztató partner, de házasság egyikből sem lett. A lány egy év után végül is hazajött. Ráadásul kénytelen volt rádöbbenni, hogy meglehetősen elhidegültek tőle itthoni ismerősei, nem keresik úgy társaságát, mint azelőtt. * TMorágyon Binder bácsit felIT1 szólította a tanács, hogy bontsa le a részére juttatott épületet, mert az annyira rossz állapotban van, hogy még baleset is származhat belőle. Különben sem lakja senki, és a faluképet is rontja. Binder bácsi' ezt az épületet a régi házáért kapta juttatásként a kitelepítéskor. Ezt válaszolta a tanácselnöknek: — Hogy gondolja ezt,, mit szólna hozzá a tulajdonosa? A volt tulajdonosára gondolt, akit a háború után kitelepítettek Nyugat-Németországba. Németkér községben — az egyik német család alkudott egy házra, amelynek a volt tulajdonosát ugyancsak kitelepítették Nyugat-Németországba. Mielőtt azonban megvette volna, levelet írt a volt tulajdonosnak, hogy nincs-e kifogása ellene? Hasonló eseteket más községekben is meséltek. Figyelemre méltó dolgok találhatók ezek mögött. Egyrészt kétségtelenül a maradi- ság. Legtöbb német család a kitelepítés óta házat vett magának régi falujában, vagy másutt, ami nagyon is természetes. (Nem beszélve most a sok házépítőről). De úgy látszik, akad azonban még olyan ember is, aki nem vette észre, hogy időközben eltelt húsz esztendő és a megtörtént dolgokat nem lehet semmissé tenni. Vagy inkább annak a néhány visszatérő rokonnak a látogatása dominál, akinek első dolga a régi falujában felkeresni, szemrevételezni a házat, amelyből kitelepítették őket? * T ongyel községből Nyugat- Németországban járt valaki látogatóban. Hazajövet így dicsekedett: — Nagyszerű volt. Képzeljétek, egész idő alatt kastélyban laktam, mert kastélyban lakik a testvérem, nem ám akárhol. A kastély uránál szolgált és hűségéért megengedték neki, hogy öregségére is ott maradjon. Kinevették. így válaszoltak neki: — Mi nem lakunk ugyan kastélyban, de legalább azzal dicsekedhetünk, hogy nem cselédsorban öregedtünk meg. De azért a mi lakásunkat is megnézheti bárki. Egyébként az illető, aki a kastélyban lakó testvérével dicsekedett, nemrég épített pompás házat magának, amiben különb lakása van, mint sok ódon kastélyban. De erről úgy látszik megfeledkezett. * Vsmét egy bonyhádi törté- M net. Ennek azt a címet is adhatnánk: „Amin egész Bony- hád nevet.. Az egyik német ember rokon- látogatóban volt Nyugat-Német- országban. Ott az égvilágon mindent meg akart vetetni magának ajándékba rokonaival, akik már kezdték sokallni a dolgot. Az utcán sétálva az egyik kirakathoz értek, s a bonyhádi rokon meglátott ott egy távcsövet. Meglökte kísérőit: — De jó lenne ez a fiamnak! Csillagásznak készül. Vegyétek meg! Erre a rokonok dühbe gurultak. Nem akarták ugyan megsérteni a vendéget, de azonnal írták haza, Bonyhádra egy levelet, amiben megírták viselkedését. Mire a vendég visszaérkezeti, már egész Bonyhád rajta nevetett. Az illető neve elé azóta mindig odateszik ezt a jelzőt: „Koldusgazdag”. BODA FERENC A kesztyűgyár dombóvári üzeme szabászati átképzést indít. Jelentkezni az üzem személyzeti előadójánál lehet, 30 éves korig — a környékből is ha a közlekedés lehetősége a két műszakos üzemeltetést szolgaijai (25) Könyvtár a filmen Évente több millió könyvet adnak ki a világon, a rendszeresen megjelenő folyóiratok száma is több százezer, Egy-egy könyvtár évi könyvszaporulata több tízezer. E rengeteg anyag tárolása temérdek helyet igényel, mert nemcsak a könyvek száma nagy, gyakran a méreteik .is tekintélyesek. Különösen a régi, évszázados művek között akadnak óriások is: egy 1830-ban készült anatómiai atlasz magassága 190 cm, szélessége 80 cm. Igaz viszont, hogy akad olyan miniatürkönyv is. amelynek magassága csak 16 mm, szélessége pedig 6 mm-es és csak mikroszkóppal olvasható, Ha körülnézünk egy könyvtárban, az egymás után sorakozó termekben polcot és polcot látunk mindenütt. Külön helyiségeket igényel a könyvek nyilvántartása is. A nagy könyvtárak nem lehetnek meg klímaberendezések nélkül, különben a papír anyaga vegyileg átalakul; a papír öregedését saját könyveinken is megfigyelhetjük. Az 50 éves könyv, újság már besárgul és törékennyé válik. De a könyvet különféle penészek, képeztek, s egy postagalambbal juttatták ki. Az üzeneteket mikroszkóppal olvasták el. Ma a mikrokópiákat éghetetlen finomszemcsés filmre fényképezik! kb. hússzoros kicsinyítéssel. A gép automatikusan méri az expozíciós, időt, exponál és továbbítja a filmet. Automatikus az előhívás is, a gép tartja a vegyszerek állandó hőmérsékletét, s végigviszi a filmet az előhívón, fixálón és mosótartályokon; a negatívokról pedig a folyamatos filmmásoló készíti a pozitív képeket. A felvételezés ilyen automatizálása természetesen igen rövid idő alatt nagy mennyiségű mikrokópia elkészítését teszi lehetővé. A filmeket csak régebben tárolták tekercsekben, ez a kikeresést nehézkessé tette. Ezért ma inkább csíkokra vágják, s így helyezik a tartókba! Kiderült, hogy a mi'krokópiák készítése gazdaságos, célszerű akkor is, ha nem filmre veszik fél a felvételeket, hanem az ún. mifcro- kártyákra, melyek kb, a katalóguscédulák nagyságának felelnek meg, Ezekre kb, 1:40 arányú k$« Az elkészített filmeket katalogizálják a mikrofilmtárban (MTI-foto — Vigovszki Ferenc felvétele.! baktériumok, rovarok és rágcsálók is megtámadják, amelyek ellen védekezni kell. Ezt a sok gon. dot mind megoldaná, ha a könyvek anyaga, a papír nem volna olyan kényes. Kísérleteznek is új anyagokkal, De ha sikerülne is a könyvek anyagának tartósságát biztosítani, akkor is gond marad a tárolás egyre növekvő helyigénye. A könyvtárak gondjainak megoldását sokan a mikrokópiók készítésében látják. A mikrokópiák, mikrofotografi- ák készítése nem új találmány, új azonban a könyvtárak számára történő felhasználásuk és készítésük módja. Már 1870-ben, Párizs ostroma idején alkalmazták a mikrokópiát: a körülzárt városból 31x53 mm nagyságú vékony filmre több ezer táviratot ráfénycsinyítéssel mintegy 120 könyvoldal fényképezhető. Kézenfekvők a mikrokópiák előnyei; anyaguk nem olyan kényes, mint a könyvpapír, nem kívánnak különleges ápolást, nem öregednek, nem támadják meg a rovarok, baktériumok. Kiküszöbölhető a tűzveszélyesség is. És nagyon fontos még, hogy rendkívül kis helyen elhelyezhetők, egy íróasztalfiókban akár • egy egész könyvtár is tárolható. E mikrokönyvtárak csak olvasó, géppel használhatók. Ezek a parányi oldalakat, a szabad szemmel olvashatatlan betűket felnagyítják és kivetítik. Csak be kell helyezni a gépbe a mikrofilmtekercset, mikrokártyát, a gép gombnyomásra „továbbít”, , D. E, mini iiiiituii mim mi im un mimiiiiiiiMiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii mii mii mii mi ii unt — 109 — — Nem volna célszerűbb néhány hétig még szerepelni engedni ezt a Bessyt? — kérdezte a hadnagy. — közben megfigyelhetjük, kikkel tart még kapcsolatot. — Nem. Mert a főpatkány megorrolja és megugrik! Én ma este a főpatkányra vetem magam! Ha minden jól megy, éjfélkor a hálómban lesz! — Csak óvatosan, kapitány úr! Minden hájjal megkent gazemberekkel van dolgunk! — Ma minden kockázatot szívesen vállalok, West! Még ma végezni akarok az egész bandával! — Értettem; kapitány úr! West távozott.. Crawford pedig a rendőrségre telefonált. Megtudta, hogy üzenetet kapott Londonból. Kérte, olvassák be a telefonba. Négy orakor pedig már a Sherwood Avenue-n járt. , Az osztrák házvezetőnő megszokott baratsag- talansággal vezette be a szalonba, ahol Becker doktornő ült egy fotelben és olvasott. De Otto sehol sem volt. — A sógora, doktornő? — kérdezte Crawford, miután üdvözölte az özvegyet. — Mindjárt itt lesz — felelte Carolina. — Úgy gondoltam, jobb ha az emeleti szobában vár, míg maga megérkezik. Nem akartam, hogy valaki idegen meglássa. Tudja, bármikor betoppanhat valamelyik betegem. Crawford bólintott. — Képzelje, doktornő, megfogtuk az éjszakai gyilkost — szólalt meg kis szünet után. — Gratulálok, ez igazán nagyon hamar ment!... És ki a gyilkos? — 110 — — James.:. James Brown, a White Club mixere. — Tulajdonképpen mi a maga foglalkozása? — Mielőtt elutaznék, mindent elmondok magának. Otto Becker lépett be. Bemutatkozott és leült az asztalhoz. Nem lehetett több 35 évesnél. Vastag rövidlátószemüveget viselt. Mozdulatai idegesek voltak. Vékony, sovány alakján lötyögött a ruha. Sápadt, besett arcával beteges ember látszatát keltette. — Beszélni óhajtott velem — kezdte erősen idegenes kiejtéssel. — Igen — bólintott Crawford. — Miért maradt a városban? — Mi mást tehettem volna? Hová mehetnék? — Nem értem a kérdését, mr. Crawford — szólt közbe Becker doktornő. —1 Nálam biztonságban van és gondoskodni is tudok róla. Elvégre rokonok vagyunk. — Nem azért maradt itt — mondta Crawford. — Mr. Becker ezt nagyon jól tudja. De ha ő nem akarja megmondani, szívesen segítek. Mr. Becker tehát azért maradt itt, vállalva a kockázatot, hogy felfedezik és letartóztatják az idegenek számára kötelező bejelentkezés elmulasztása miatt, mert van itt valaki, akit meg akart figyelni, akin rajta akarta tartani a szemét. Otto összerezzent. — De Ottó, te erről nem szóltál nekem egy szót sem! — nézett a doktornő a sógorára meglepetten. — Nem mondhattam el, Carolina, hidd el — — 111 — és Otto ádámcsutkája fel-leugrált a sűrű nyeléstől. — Nem mondhattam el senkinek. — Csakugyan — fordult ismét Crawfordhoz, — egyszer a Charters Műveknél futólag láttam az arcát valakinek. Sötét este volt. Később a városban ismét felbukkant előttem ez az arc, de megint- csak szürkületkor. Ismerősnek tűnt az arc. Nagyon fontos volt számomra megbizonyosodni afelől, hogy csakugyan az-e, akire gondolok. — Arról akart megbizonyosodni, hogy sebhely húzódik-e a bal arcán? — kérdezte Crawford. Becker amúgyis sápadt arca most hamuszürkévé vált. — Igen... — motyogta Otto kétségbeesett arccal. — De ön, uram, honnan tudja, hogy én kire gondolok? — Onnan — felelte Crawford és Becker szeme közé nézett, — ahonnan azt is tudom, hogy maga nem az Anschluss előtt emigrált, hanem jóval utána szökött meg Bécsből. Mint régi szoci a Gestapóra került. Egy sebhelyes arcú tiszt vallatta. Bécsből a megszállt Belgiumba deportálták. Egy antwerpeni vegyigyárba került. On- nan szöktette át magát Angliába a Vörös Segély nevű nemzetközi szervezet. Amikor itt Gretleyben megpillantotta a sebhelyes arcút, észrevette, hogy az is felismerte magát. Rögtön rádöbbent, milyen veszély származhat ebből magára nézve, ezért látta jobbnak eltűnni a színről, még mielőtt a sebhelyes arcú elteszi láb alól, nehogy elárulhassa. Gyári felmondása szintén kapóra jött magának. — Ez igaz, Otto? — kérdezte az orvosnő. »
