Tolna Megyei Népújság, 1966. június (16. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-19 / 144. szám
MIGUEL ANGEL ASTURIAS: Hitvallás a „Bolivar” című költeményből Hiszek a szabadságban, Amerika anyánkban és fiában, Bolivárban, mi urunkban, aki született Venezuelában, megkínoztatott a spanyol uralom alatt, vereséget szenvedett és halálos kínokat állt ki Chimborazo hegyén, a szivárvánnyal alászálla poklokra, s kezével érintve az öröklétet, iile istennek jobbjára. Ne ítéljünk Bolivar fölött az ítélet napja előtt, mert hiszünk az emberek közösségében, kiknek a nép oszt úrvacsorát, mert csak a nép válthatja meg az embereket, Pusztító, halálos harcot hirdetünk az elnyomók ellen, hiszünk a hősök feltámadásában és azoknak örök életében, akik miként te, szabadítónk. nem halnak meg és csukott szemmel is őrséget állnak. (Boldog Balázs fordítása) Emigrációban élő, nemzetközi Lenin-békedíj- jal kitüntetett, guatemalai költő. PÄLOS ROZITA: Mosoly Letette szandálját a szél az ablak előtt s a függönyön át a szobába lépett, hol rózsaszín melegben ült a gyermek. Mosolya, mint a legszebb titok tolmácsa sugárzott. Körülötte mágikus virágok suhantak faltól falig, oda és vissza. Nem vette észre őket, mert álmodott. Kende Sándor: Gyermeki gyász Az életnél sokkal jobban szeretjük mi a halált. Gyermekkorunkban tegeződünk vele. Később tiszteljük, hogy vénségünkre megbarátkozzunk hívásával. Az életet hurcoljuk, ahogy koldus tartja a kalapját alamizsnáért. .. .Emlékszem: hét-nyolc éves lehettem, vonaton utaztam az édesanyámmal. Csaknem egész úton az ablaknál álltam és kihajoltam a szélbe, az elfutó táj után. Majd belefáradtam ebbe is, és visszatelepedtem anyám mellé. Szemben magas fiatalember ült, világos nyári ruhában, s a karján fekete gyászszalagot viselt. Ügy néztem rá, mint egy felsőbb lényre. Nem tudtam elfordítani tekintetemet a fekete kar- szalagról. Megmagyarázhatatlan vágyat éreztem, hogy én is viselhessek olyant. Tudtam-e jelentését? Nem fontos. — Csak azt 'láttam, hogy annak az embernek olyasvalamije van. ami másnak nincsen. Ha új jelvényt tűztem a gomblyukamba: akkor éreztem magam ilyen, mindenki mástól különbözőnek, akire bizonyosan másként is néznek az emberek. Így vágytam egy olyan fekete jelre. De anyámnak nem mertem szólni, s amikor le kellett szánnunk, engem alig lehetett a fülkéből a peronra vonszolni. * Fél év múlva, egyik este az apámhoz vezettek. Tudtam, hogy súlyos beteg. Amíg jobban volt, a kertben feküdt, s ha virágot szakítottam és elébe vittem: felkelt, majd botjával hadonászva, nevetve kergetett a virágágy körül, s nem engedett magához közel, hogy meg ne fertőzzön. Akkor este nem volt ereje ahhoz, hogy kergessen. Azt mondta: — Fiam, légy jó anyádhoz. — Én azonban semmi különöset nem értettem a szavából. Igen: jónak kell lennem, mindenki mindig ilyesmit mond. Ifcásnap korábban ébredtem. Sírtak a házban. Öcsém egy-két éves volt, ő még aludt. És megmondták, hogy apa éjjel meghalt. Nem értettem. Ma tudom, menynyire nem értettem akkor, S még sokáig nera értegem. , __ A temetésen persze én is sírtam, pedig külön erre az alkalomra készült, tiszta fekete inget viseltem. A gyászmisén is ez volt rajtam és bármilyen keservesen szipogtam is: erre a fekete ruhára közben nagyon büszke voltam. Mert nyár volt, s mindenki fehér és tarka, könnyű vászonruhában járt, de ilyen fekete inge bizony senki másnak nem volt! Úgy éreztem, mindenki engem néz. Sőt: másképpen néz rám, mint a többiekre. Bizonyára több tisztelettel. Büszke is voltam, s ahogy sírtam: — felemelt fejjel mentem az emberek között. Vélt tiszteletük nagy jó érzéssel töltött el. Talán körül is néztem egyszer-egyszer. Otthon nem akartam levetni a fekete inget. Majdnem kikaptam ezért. Csak akkor hagytam magam levetkőztetni, miután megígérték, hogy a ruhámra máris fekete karszalagot varrnak. * Sokáig nem értettem még, hogy nincs apám. A fekete szalagot egyhamar nyűgnek éreztem, mint azóta megannyi fekete kincsét az el nem múló, verekvő világnak. Már a kamaszkorból is kinőttem, iskoláimat elvégeztem és ismerkedtem éppen a magunk erejéből való tapraállás vergődő művészetével. Egy ilyen este, amikor sehogyse tudtam beletörődni abba, hogy az aznap menthetetlenül elmúlott, sétára hívtam a barátomat. Ö azt válaszolta, hogy apjával kell vacsoráznia és nem jöhet. Magam indultam tehát az esti sétára, őgyelegve, terv nélkül. Az első utcakereszteződésnél azonban eszembe botlott, hogy: — most ugyan merre? — Hogy egyedül vagyok! Hogy a barátom se jöhet, mert az apja... — Igen, az apja... — És az én apám?... Akkor egyszerre megtántorod- tam és a sarki gázlámpába kellett fogódznom, ahogy megértettem, hogy nincs apám. Nincs, nincs és nincs! Hiába minden: nincs! Ha sírok, ha könyörgök: nincs, nincs! Hosszú évek után ekkor értettem meg ezt. Végérvényesen megértettem. Emlékszem,;: Szakonyi Károly: * Falusi orvos — „Sört kérek! — szólt a pincérnőnek az orvos. — Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska. A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kint esett az eső, az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyborékolását az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának köszönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába. — Sört szoktam inni ilyenkor — magyarázta az orvos, rákönyökölt az asztalkára, a gyenge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas, barna férfi volt, kék tréningruhában. Cigarettát kereseti a zsebében, a gyűrött csomagból kivett egyet, akkor kapott észbe, hogy meg se kínált. Nevetett, az arcát gyűrködte. Most is nála volt a hasas orvosi táska, mondta már, hogy annyira megszokta, mindig szükség lehet n^, soha nem hagyja otthon. — Ilyenkor, estefelé — magyarázta — sört iszom, egy-két üveggel. Ez a jutalmam. A magam szabta jutalom az egész napért. Nem sok, ugye? A fiatal pincérnő hozta az italt, koccintottunk a konyakkai. — Egyik nap a másik után — nézett rám. —, az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédeléstől is felkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik. . Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek... Most néztem meg az előbb a fiamat. Mandulagyulladás, .. Szereti a sört? Ittunk a sörből is, jó nideg volt. Két férfi jptt a presszóba, csuromvizesen, kalapjukról csurgóit az esőié. Rumot kértek. — Hohó! — kiáltott erős hangján a doktor, — hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot! Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost. — Ö, a fenébe! — szitkozódott tréfásan —, nem tudtam, hogy itt vagy, doktor úr! — Figyellek — mondta az orvos —, figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megreperálni a májad... — Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egy-két hónapig még, legalább... A két férfi valamit súsmogott a pincérnővel,; a lány kacagott..: Citromgerezdnyi hold ragyog: züm-züm az utca éneke. Egy férfi lépked s gondjai felette szállnak vijjogón. Cipője kopog, hogy kopog. Vagy szíve veri ritmusát nyugodt ütemben, míg az ég rányitja csillagos szemét? E szem fényes, szégyentelen. Az éj: szerkesztett fegyelem. 2. Akár a zárka négy fala, — házakkal határolt a tér. Nincs ajtaja, ablaka sincs, csak mennyezete Végtelen. S hogy lehetne bezárva hát az életfogytiglan ítélt, ki ily zárkában tölti le apjától nemzett napjait? Nem a falak vonzzák szemét. Leplét veti le fent az Eg. — Ismerem őket — mondta a doktor. — A májukat, a vérnyomásukat, a szívüket... Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. Munka, munka, munka... Befejeztem az egyetemet, körül se nézhettem, máris a kezemben volt a kinevezés. — Irány falura! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt. Itt álltak örvös nélkül. Micsoda idők voltak azok! Képzelheti: szemernyi gyakoriatomi sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom. Különösen amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. De meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e a mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattam, kopogtattam a betegeket, s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor?. .. Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az adjunktushoz, a professzorhoz. Magamnak kellett kiizzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szakkönyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként. — A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem rossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a „meccset”! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő, esténként a munkától, meg az idegfeszültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. „Lemondok”. „Jézusom, miket beszélsz?” — ijedezett ilyenkor. „Lemondok, mást nem tehetek. .. Elmegyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom”. Az asszonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem akarok sokat beszélni erről, pedig egyszer elmondhatnám, mire képes egy asszony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját. Éjszakákon át együtt vettük át a kóreseteket, dolgoztunk, törtük magunkat... Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt. — Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosokból milyen kiváló sebészeket csinált a kényszer. Én is „med. univ”. lettem, pedig belgyógyász a szakmám Nehogy azt higgye, hogy mindez a „szent missió” jegyében történt, Szép lenne így feltüntetni, dehát igaz, ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót belehajították a mélyvízbe, vagy megfullad, vagy jó sprinter lesz belőle... Na, igyunk. Mártuska, hozzon még két üveg sört. Tintaszín-csendes éj-folyó habján szememet úsztatom. Különös folyó. Víztelen. Partját nem látta neki még. S tükrén millió mécsvirág keringőzése sustorog, mert fény-szavuk is többet ér, mint a süket-néma halál. Földünkre velünk költözött és életünkkel hömpölyög. 4. Ne vidd el most csont-némaság, szívem békéjét el ne vidd, Kolumbusz-hittel figyelem, mint keringenek itt életek. Némelyik fénye villanás csak, pályánkon épp átfutó. Más ismeretlen ott kering több ember-élet-évnyire. Bolygók vagyunk s egyben a nap: vonzás-taszítás-kapcsolat, — Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg... Nevetett, jót húzott a sörből. — Irtózatosan levett a lábamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot „Mi ütött beléd — azt mondja —, nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” — Aztán végre egy napot adott. Egyet — Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja, milyen volt régen a falusi nép? Orvosra, hát arra aztán egy vasat se! De most, hogy ingyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagymavágás közben elmetszette az ujját. — Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon, meg a másik faluban. Helyettesíteni is kell, hol itt, hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van, sár van, az ember mindig úton... — Hivatás. Na, igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem! is csinálnék én mást, higy- gye el. De azért mégsincs egészen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen legyünk... Vettem ezt a kocsit, hamarabb eljutok a betegeimhez. Nyúzom a rossz utakon, dehát azért van. Gondoltuk, majd eljárogatunk Pestre, színházba, szórakozni. Hogy szerettem és a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéztem. Ha el akarok menni, magamnak kell gondoskodni helyettesről, arra az estére. Felhívom a szomszédos kollégákat, vállalják-e? Nehéz dolog: Ök is dugig vannak munkával: Nem szívesen vállalják. Ha meg csak úgy elmegyek... jó, jó, néhány óra, gondolja az ember. Dé rendszerint akkor keresnek, akkor történik valami. — Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szüléseket. Vágni, varrni kellett: Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség, meg romantika. Csak éppen... mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész. — Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem megyek el, a tsz hálából adott egy hold háztájit. Jólesett. Érez valamit ilyenkor az ember, amire majd szívesen gondol vissza öregkorában. — Mosolygott, fogta a poharát, — Pedig a földet aztán visszavették, jött valami ellenőrzés, kikapott a tsz, hogy jogtalanul adományozott, engem meg száz forint bírságra ítéltek, amiért — ugyancsak jogtalanul — használtam a földet. Nem baj. A gesztus volt szép, az adományozás őszinte, baráti gesztusa... — Igya meg a sört, hidegen jó. Van itt fridzsider, abban hűtik. Mártuska mindig készít nekem néhány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet... Tegnap éjjel felkeltettek, ma talán nem. Valószínűségszámítással készülök az éjszakai pihenésre.. . — Rám tekintett, széttárta a kezét. — Szeretem ezeket az embereket itt és ők is ragaszkodnak hozzám, az hiszem. PÄL JÓZSEF: Kockakövek az éjszakai téren 1. 3,
