Tolna Megyei Népújság, 1966. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-28 / 99. szám
Kongresszusi munkaversennyel előre az 1966« évi terv teljesítéséért! Az elsők között NYERSANYAG-BESZERZŐ KÖRZETE a főzelékféléknél Ercsitől Bétáig, a Duna vonalától Ozoráig terjed. Gyümölcsöt azonban szállítanak ide az ország minden részéből, mivel a különféle gyümölcsök termése vidékenként ingadozik, előfordul, hogy almát egyszer Zalából kell hozni, a következő évben meg Szabolcsból. Ha pedig arról készítenénk térképet, hogy hova jutnak el termékei, egész Európát kellene ábrázolni. A Paksi Konzervgyár a megye egyik legnagyobb üzeme, tavaly úgy dolgozott, gazdálkodott, hogy az iparágban az elsők közé került. Csak a Nagykőrösi Konzervgyár előzte meg, jutalma a Minisztertanács és a SZOT vándorzászlaja, a paksi gyár ugyancsak élüzem lett és megkapja a szakszervezet és a minisztérium zászlaját. A zászló „ismerős” a paksiaknak, egyszer már — 1961-ben — megíkapták, a következő években azonban akadt jobb konzervgyár is az országban. Most azonban visszakerül a paksiakhoz. Azonban ha mérleget készítenénk, hogy mikor kellett jobban megdolgozni érte, minden bizonnyal a múlt esztendőre szavazna mindenki, aki ismeri a gyárat. Mert a múlt évben minden összejött. A nyersanyagok jó részénél nem kapta meg a gyár a tervezett mennyiséget — a rossz termés oka elsősorban az időjárás volt. Aztán itt volt az árvíz is, akadályozta a munkát. Mégis, a gyár éves tervét túlteljesítette, szállítási kötelezettségeinek eleget tett, húszmillió forint értékű áruval termelt többet, mint az előző évben, az átlagos létszám azonban mindössze 43 fővel emelkedett. Tizenöt százalékos termelésnövekedés — három százalékos létszámemelkedéssel. — Hogyan sikerült? — Alapelv nálunk, hogy ha nyersanyagot kínálnak, nem utasítjuk él — mondja Örvös Ferenc igazgató. — Még ha nehezen is tudjuk feldolgozni, akkor is vállaljuk. És talán ez segített ki bennünket tavaly a nehézségekből. Aztán az is, hogy igyekszünk a rendelkezésre álló anyagokból minél értékesebb terméket kihozni. A másik tényező pedig, a dolgozók munkája, áldozatvállalása, amire bizony tavaly többször is szükség volt. A gyár mezőgazdasági eredetű nyersanyagokat dolgoz fel. A nyersanyag-beérkezést bizonyos mértékig lehet szabályozni — ütemezni a vetést, ezzel az érést is ütemezik — azonban ha valami közbejön, akkor felbomlik az „ütemterv”, lökésszerűen jön az anyag. Tavaly például a borsó, két hetet késett, az első hetekben alig „cseppent” valami, mindenki azt hitte, hogy a borsótervet nem tudják teljesíteni. A szezon vége felé aztán megindult az áradat. Ekkor meg úgy kellett forogni a gépeknek, dolgozni az embereknek, hogy egy perc fennakadás se legyen. Versengtek a műszakok, hogy ki ad többet. Pár éve még a műszakonkénti harmincezer üveg borsókonzerv volt a versenyfeladat, tavaly már a negyvenezret tűzték ki célul. És a „finisben” mindegyik műszak nemcsak elérte, hanem meg is haladta ezt a teljesítményt. Napi tizenöt-tizenhat vagon borsó került a raktárakba. A NYÁR VÉGÉN körtét és őszibarackot kínáltak a környékbeli állami gazdaságok. A gyár tele volt, vagy tucatnyi termék „futott” a gyártóvonalakon. Egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy köszönjük a barackot, a körtét, de nem tudunk mit csinálni vele, nincs helyünk, nincs gépünk, nincs munkaerőnk. Szerződés nem volt ezekre a gyümölcsökre, semmi sem kötelezte a gyárat átvételükre. Mégis átvették. Úgy szervezték a munkát, hogy minél kevesebbet kelljen pillanatnyilag ráfordítani. Megmosták, ötliteres üvegekbe töltötték, sterilizálták a gyümölcsöt és eltették. Majd a téli hónapokban hetekig „éltek belőle”. Kiszerelték kis üvegekbe, további feldolgozást végeztek, hámozták, tisztították, magházát kivágták és négyféle gyümölcsből készítettek vegyes befőttet. Belföldi forgalombahozatal- ra szánták, de a külkereskedelem „lecsapott” rá, mindet elvitte, mert kellett a külföldi vevőknek. Ugyancsak a nyáron történt. Beérett a szilva, és a gyárnak exportrendelése volt harminc vagon puddingszilvára. Ez nagyon munkaigényes, a szilvát kézi erővel, késsel kell félbevágni. Márpedig új munkásokat felvenni nem lehetett, egyszerűen nem volt hannét. A kezdeményezés a dobozüzem Kinizsi szocialista brigádjától indult el, majd bekapcsolódtak a többiek is. „Dobozosok”, karbantartók, kádárok, egyszóval olyan munkások, akik különben nem közvetlenül a konzervgyártásnál dolgoznak, vállalkoztak a túlórára, hogy a gyár eleget tudjon tenni kötelezettségeinek. Sokáig emlékezetes marad a nyári kazáncső- repedés. Éppen „kulminált” a borsószezon, amikor váratlanul megrepedt az egyik kazáncső. Vitának helye nem volt, le kellett állni a nagy kazánnal. Normális körülmények között ez három-négynapi munka. Most azonban erre nem volt idő. Kioltották a tüzet, vártak egy fél napot, hogy valamennyire is lehűljön a kazán, majd munkához látott a karbantartó brigád. Lehetetlen testhelyzetekben, sokszor életveszélyes körülmények között javították, hegesztették meg a megrepedt csövet. Eközben a fűtők — a „Szenes” szocialista brigád tagjai — átmentek a régi, kis kazánhoz. Habár már kicsit elszoktak a lapátolástól, most azonban megfogták a lapátot és huszonnégy órán keresztül tartották a hét atmoszférát. A DUNA SZINTJE napról napra emelkedett. Először homokzsákokkal bástyázták körül az üzemet ipari vízzel ellátó szivattyúházat, majd nyilvánvalóvá vált, hogy fel kell adni. A motorokat, szivattyúkat kiszerelték, a víz elöntötte az épületet. Másfél méter víz állt a szivattyúházban, amikor kiderült, hogy nem elég a borsóhoz az artézi kutak által adott víz. Szükség van a Duna vizére is. Mihályfi Lajos és Far- kasdi Sándor karbantartók vállalkoztak, hogy a víz alatt összekötik a csöveket és ezzel lehetővé teszik, hogy a kazánháznál felszerelt szivattyúval el lehessen látni az üzemet hűtővízzel a Dunából. Az elsők közé került ismét a Paksi Konzervgyár. Tavaly jóval többet adott az országnak, mint amit el lehetett várni tőle. Ez a „több” az elmondott esetekből — és az ezekhez hasonlókból — jött létre. (J) Ankét a szerkesztőségben a szövetkezeti önállóságról Tegnap délelőtt a Népújság Szerkesztőségében megbeszélésre gyűltek össze szövetkezeti vezetők és vállalati vezetők, a lap „önállóság a gyakorlatban” című vitaindító cikksorozatának elsp írását, illetve az ezzel kapcsolatos egyéb kérdéseket megvitatni. A vita vezetését Tolnai Ferenc, a megyei tanács elnökhelyettese vállalta és a jövőben is ő fogja irányítani, összefoglalni a megbeszélések anyagát. Az „önállóság a gyakorlatban” első írásában Báli Zoltán elvtárs, a bátaszéki Búzakalász Tsz elnöke nyilatkozott, kifejtette véleményét a témáról. A szerdai szerkesztőségi ankéton szerencsésnek találták a résztvevők, hogy először és valószínűleg a továbbiakban is ezt a termelőszövetkezetet „vizsgáljuk” az önállóság érvényesülése szempontjából. Érdekes, igen mélyreható, esetenként szenvedélyes vita bontakozott ki, melynek ismertetésére vasárnapi számunkban visszatérünk. Az első ankét résztvevői a következők voltak: Bokányi József, a Szövetkezetek Tolna megyei Értékesítő Központjának főosztály- vezetője, Kővári Gyula, a kocsolai Vörös Csillag Tsz főagronómusa, Nagy Sándor, a szekszárdi Jóreménység Tsz főagronómusa, Rubold Ödön, a megyei tanács felvásárlási osztályának főelőadója és Tárnok Lajos, az Állatforgalmi Vállalat igazgatója. Kizöldült a szekszárdi piac 10 ezer fej saláta, több ezer csomó zöldhagyma, retek és zöldség, 60 láda alma A háziasszony ilyenkor, tavasz- szal megkönnyebbülten sóhajt fel: egy gonddal kevesebb. Ez azt jelenti, hogy ettől kezdve már lényegesen kevesebbet kell töprengeni: mit is főzzön ma? A kérdésre, ha otthon nem is, de a piacon könnyen választ kap. Egyre inkább tért hódítanak a zöldféleségek, újabb és újabb primőr áruk érkezése teszi köny- nyebbé a háziasszony mindennapos főzési gondjait. Persze csak abban az esetben, ha a piacon megfelelő mennyiségű és minőségű zöldárut talál. A szerdai szekszárdi hetipiacon mi is a háziasszony szemével vizsgálódtunk. Az első megállapításaink kedvezőek voltak. Megfelelő meny- nyiségű saláta, zöldhagyma, retek, spenót között válogathattunk. A minőség ellen sem lehetett kifogás. Meglepő volt viszont, hogy mindössze csak két termelőszövetkezet árult zöldféleségeket. Ez a jelenség természetesen érzékenyen érintette az árak alakulását is. A zöldáruk mellett elegendő mennyiségű tojás-, tejfel-, túrófelhozatal volt. Hiába keresték viszont a háziasszonyok a csirkét, tyúkot, mert az a kevés, ami volt hamar elkelt. A felhozatal nem tudta kielégíteni a keresletet, s ez ismét kedvezőtlenül érintette az árak alakulását. Mert például a termelőszövetkezetek egységesen 32 forintért árusítják a csirkének kilóját, az egyéniek pedig 35—38 forintért is el tudták adni, mivel a szövetkezetek készlete hamar elfogyott. Több háziasszony drágállta a napi piaci árakat, s ezzel párhuzamosan hiányolta a termelő- szövetkezetek gyenge áruellátottságát. Pedig a piaci árak csökkentésének egyik alapvető feltétele, hogy az érdekelt termelőszövetkezetek kellő mennyiségű áruval rendelkezzenek. Végül néhány jellemző adat a szerdai piac forgalmát illetően: mintegy 350 eladó és közel kétezer vevő kereste fel a piacot. A felhozott áruk szinte teljes egészében elkeltek. A szakemberek szerint a forgalom jó közepes szintű volt, de azt is hozzátették, hogy ez még csak a kezdet, mert az igazi piac két-há- rom hét múlva lesz, amikor megjelenik a zöldborsó, karalábé, kelkáposzta, burgonya stb. Kézzel tilolnak a rostkikészítő vállalat szekszárdi telepén. Az üzem főleg másodosz tályú anyagot dolgoz fel, de az egyenkénti teljesítmény Így is eléri naponta a hatvan- hetven kilogrammot. A régi r— téglából készült — medencék helyén, a jóval tartósabb betonból építik az Aj áztatómedencét, melynek összköltsége eléri a bárom, '•ezer forintot. r í’0‘ó: Bakó Jenő
