Tolna Megyei Népújság, 1966. március (16. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-13 / 61. szám

V'BEHVNVT SZEMMEL

Különös képessége az embernek, hogy be tudja hunyni a szemét, s így megszakítva legérzékletesebb kapcsolatát a külvilággal, a gondolat szárnyain száguld téren és időn át. Behunyt szemmel nem szükséges a révület állapota ahhoz, hogy víziószerűen összefolyjon számára a jelen, a múlt és a jövő.

Csak az ember van, csak a gondolat, s az idő elszáll.

Az idő, ami nincs.

Az einsteini relativitás nemcsak a tudományt vezette új utakra, de divatba jött. Mondják sokan, hogy az idő elfogadott mérték- egység csupán, közmegegyezésünk szüleménye a mozgás és változás mérésére. Ha nincs változás, idő sincsen.

Nem vagyok filozófus, sem természettudós, ne várja senki tőlem a megoldást. Én csak arról vallhatok, hogy szerettem nőket, akik számára nem létezett az idő.

Karórát viseltek. Karcsú csuklóikat míves ékszerként foglalták keretbe a néma tik-lakok. A meredt tengelyek az örökkévalóságot mutatták, s azt hirdették, hogy a perc örök, s a mindenség egy pillanat csupán. Nem húzták fel őket sohasem. Miért is tették volna?

Az időtlenség szigetén látogattam meg szerelmeimet és csókkal űztem el a nem létező idő múlása miatti remegést szívükből, — ó, mily furcsa paradoxon —, s míg a szív dobbanását figyeltem, órám mutatta, hogy az időm lejárt. ..

A férfiak tisztelik az időt. Órájuk elmaradhatatlan barát, hű testőr, vagy foglyával összebilincselt börtönőr, a nőknek bájos csecsebecse, kedves haszon- talanság, mely addig okoz örömet, míg nem rendeltetésére szolgál.

Lehetséges hogy a nőknek van igaza.

Most veszem észre, hogy tulajdonképpeni témámtól messzire elragadott a csapongó képzelet.

Múltkoriban családom néhány napot a Balatonon töltött, és egyedül maradtam otthon. A konyhában hideg sültet vacsoráztam burgundival, majd a meleg szobában kényelmes karosszékben megittam az aznapi utolsó feketét. Cigarettára gyújtottam, és a szék támlájára hajtva a fejemet, behunytam a szemem.

Nagyapám, apám és gyermekeim képe egyszerre megjelent. A jelenben a múlt és a jövő. Magukon viselik saját koruk bélyegét, de — halott nagyapám kivételével — a mában élnek. Felismerem bennük az öröklődő családi vonásokat, szerzett tulajdonságaik alapján tudom megkülönböztetni egyéniségüket.

Vonzódom a gyermekekhez és az öregekhez. A kezdet és a vég inkább megsejteti az emberben az értelmet, mint a közbeeső lázas tett.

Környezetemben mindig felismertem a nagy öregeket... Akik nem követeltek megbecsülést, mert magukban hordták a becsületet. .. Vállukon az élet terheit cipelték, és a szemük tiszta volt... Nem panaszkodtak neuraszténiára, hanem mosolyogtak... Kemény és igaz emberek voltak, többen közülük tréfacsiná- lók, míg az agónia be nem következett. „

Én is gyermekkoromban voltam a legboldogabb, amikor még nem volt képességem felmérni a hegycsúcsok magasságát és bátorságom lenézni a szakadékok mélységébe.

Ahogy cseperedik a gyermek, csökken együgyűsége... Az egymást váltó generációk karakterében hasonló változást észlelek. Levetkőzzük előítéleteinket és elhagynak bennünket az illúziók.

Jó lenne, ha a boldogság megmaradna. ..

*

Bámulatos az élet megújulása, a megszámlálhatatlan variációban ismétlődő újjászületés. A termékenység és az alkotás szimfóniájából alapmotívumként kicsendül a munka.

A munka, mely valamikor szégyen volt, ma becsület dolga, emberi kötelesség.

A munkáról alkotott társadalmi értékítélet hatalmas változáson ment át a rabszolgatársadalomtól a máig. Köztudott, helyeslem, nem igényli a részletezést.

Nagyapámtól a gyermekekig négy nemzedéket átkarolva gondolatban most mégis más gondolatok jutnak az eszembe a munkáról.

Magam előtt látom nagyapám tempós mozdulatát, ahogy bicskájával vágta a szalonnás kenyeret. Az arató méltóságos suhintását, melytől dőltek a rendek. Megfürdök a falusi este csendjében, és hallgatom a békák ku- ruttyolását. Csodálom a csillagos eget.

Gyermekeim idegesen vibráló neonreklámok fényében élik majd le életüket, százhuszas sebességgel száguldanak széles autósztrádákon, és hangnál sebesebb rakétával az űrbe repülnek. Az éjszakába belevijjog a dzsessz.

Az életritmus sokszorosan gyorsabb.

Az elődök egy életet éltek, mi az egész emberiségét szeretnénk.

Gk átdolgozták a napot, nekünk huszonnégy óra kefoés.

Ök teljesítettek egy feladatot, mi úgy érezzük, hogy nem tettünk meg mindent.

Ök gazdái voltak az időnek, mi szenvedünk az idő hiánya miatt.

Ök gépeket hoztak létre, mi magunk leszünk géppé.

És mit szólnak ehhez az asszonyok?

Nem csodálkoznak semmin... Nem panaszkodnak. A sorsukat teljesítik... Szeretnek...

Ha marad rá idő...

BAKÁCS TIBOR

CSERHAT JÓZSEF:

DUDÁSOK, KAKASOK

Minden dudás csak azt a csárdát, minden kakas csak azt a dombot, azt a magra kis szemétdombját őrzi, dühöngve félti: öreg a feleségét,

akit a kulcslyukon át most mustrál egy fiatal Férfi.

Nem mondok újat, mégis mondom: jéreék, tyúkok kotyognak a dombon, kárálnak és tereferélnek,

köztük a vének sem vének.

Ök még — ha tükörbe néznek — taréjukat pirosnak látják.

Dudások, kakasok szokását összegezem. Remeg a lábam... két kakas soká egyazon dombon „Két dudás nem fér egy csárdában, nem kukorékol”.

Ez az igazság. Ezért már sok-sok vér folyt.

Aki még ilyen vért nem ontott, azt sem érti, nem is csoda, hogy a dudás, ha igazán bátor

szivét semmilyen késszúrástól

nem félti

soha.

Johannes R. Becher

Kötéltáncos a romok felett, avagy a hír

Magasan, a szétbombázott város kopár romjai között kötél feszült, s naponta odagyűltek az emberek, s várták a merész kötéltáncost, aki a romok fölött végigmerészkedik a keskeny kötélen. De a kötéltán- cos már egy hete váratott magára. Az emberek pedig ott álltak a téren, néztek a magasba, ahol két ledőlt torony között feszült a kötél, mintha két sziklacsúcs között húzták volna ki, s az ég kékségében felhők úsztak, s úgy tűnt, a hírekkel telített levegőben leng a kötél, mert a vállalkozás és a kötéltáncos személye körül a legvalószínűtlenebb híresztelések keringtek.

Az emberek pedig csak álltak és álltak, s közöttük álltam én is, pedig először eszem ágában sem volt, hogy közéjük vegyüljek, s a romok felett lebegő kötelet bámuljam.

— Micsoda hülyeség! — mondtam magamnak — nincs jobb dolgod, mint lopni a napot és bámulni a levegőbe?

Mégis loptam a napot és bámultam a levegőbe és este, amikor besötétedett, kedvetlenül mentem el a tömeggel, s arra gondoltam, hogy a kötéltáncos este is a kötélre merészkedhet, fényszórók világánál, épp olyankor, amikor nem

gondolatlanság! Mit keresel itt? Cseléd lett belőled”.

A mostoha egyszer élénk narancssárga-színű ruhát vett fel. Az édesanyja csak nagyon meleg napokon hordta ezt, s fiatalnak és tündöklőnek látszott benne. Most meg a mostoha bitorolja. összeszorult Viktor szíve. Rögtön elkérte iratait a technikumból, az anyja fényképeit bepakolta egy bőröndbe és elutazott nagynénj éhez, a sZovhozba. Apjának "írt néhány sort: „Tedd jobbá az anyagcserédet, Tata! Azt javaslom, hogy a tejedbe jódot csepegtess — nagyon hasznos a szívnek”.

Mindez eszébe jutott Viktornak a tűznél, de mindjárt kiverte fejéből a kellemetlen emlékeket, „Semmi sem kell tőletek. Értitek?”

Elhatározta: egész nap így fekszik majd a parton, teát Iszik, cigarettázik, olvas, a felhőket fogja bámulni és a madarakkal fütty-nyelven társalog. Ennél többre nincs szüksége!

A hátizsákba nyúlt a könyvért. Hirtelen füstcsíkot vett észre a fák között. „Kit hozott ide az ördög?” Bosszúságában még köpött is egyet.

Széthajtotta a bokrokat, kilépett a tisztásra és meglátta Vál- ját. A lány a tűz mellett guggolt és a nedves gallyakat fújta, hogy gyorsabban lángra kapjanak.

Válja az avar zörgésére megfordult. Arcát hamu borította — az orra pedig csupa korom.

— Mit keresel itt? — kérdezte Viktor.

Válja felállt.

— Nagyon udvarias vagy. És te?

A fiú meglátta a lány tankönyvét, a hangyaboly kellős közepén. A kis állatkák már csaknem teljesen ellepték.

— De hisz szétrágják! Magolásra nem tudtál más helyet választani?

— Tán megvásároltad ezt a környéket?

Válja ajka pillanatok alatt vérpirossá vált, mint a magaslázú betegé. Mindig ilyen lett, ha megsértették, vagy haragudott.

— Mit akarsz? — kérdezte mérgesen,

— A zöld csenden kívül semmit.

— A csend fehér, a zajt nevezik zöldnek. Ideje lenne már megtanulni.

Viktor szigorú pillantást vetett rá és otthagyta őt. Homokot szórt a tűzre, mindent berámolt a hátizsákba és elindult a part mentén, zörögve tört utat magának az összenőtt bokrok között.

Csendes, kényelmes helyecskét talált. Jobb mint a,z előbbi: a folyómeder száraz, meleg homokja fölé a partról dús fűzfaágak hajoltak.

Alig dobta le a hátizsákot és húzni kezdte a csizmáját, amikor a kis domb mögül a feléje közeledő Válját pillantotta meg.

— Elhatároztad, hogy követsz engem? Vagy mi az öndög? — kiáltotta Viktor, féllábon ugrálva.

Válja zavarba jött és elpirult:

— Csupán az hiányzik nekem... Előled menekültem!

— Jól elmenekültél. Pontosan a nyomomba.

— Ostoba! Majd utánad futok! — mondta Válja és ismét vérpirossá vált az ajka. Szaporázta lépteit, majd futásnak eredt.

— Én csakis egyedül szeretek a folyónál! — kiáltott vissza, s nemsokára eltűnt a kis domb mögött.

Ford.: SZÉNÁSI MÁRIA

vagyok ott. Mert ott akartam lenni, föltétlenül, s kora reggel az elsők között érkeztem a térre, hogy újra bámuljam a levegőt.

Már magamon is gúnyolódtam, de utána rögtön izgatottan szimatoltam a levegőbe s lestem a kalandos vállalkozást.

Micsoda hülyeség! De ezek az emberek a korábbi években nem ilyen hülye kalandban hittak, vagy nem is ilyen hülyeséget terjesztettek és vallottak, most pedig megint ott tartották, hogy ebben a kalandban higgyenek, s ott voltam közöttük én is, épp olyan sóváran erre a hülyeségre, mint ők.

És álltam és vártam.

És csak lestem fölfelé és amikor egy öreg anyóka megszólított, hogy végtére mi a helyzet a kötél- táncossal, nem tudtam megállni, hogy ne beszéljek neki is a hülye kalandról, s biztosítottam, hogy holnap, pontosan 12 órakor megjelenik a kötéltáncos.

De még volt annyi erőm, hogy helyesbítsem ezt a hülyeséget s az öreg anyóka után kiáltottam: „Persze hülyéskedtem csak”, de azt is láttam, hogy szavam hatástalan, mert azonnal elhitte a hülyeségeket ...

De hogy rövid legyek:

Egy napon a kötéltáncos fölmászott a romos toronyra, s alig tett néhány lépést, a kötél megereszkedett alatta, elvesztette az egyensúlyt és a mélységbe zuhant. Azonnal meghalt.., A rendőrség lezárta a teret, a holttestet elvitték, a vérnyomokat pedig eltüntették.

Én pedig éppen nem voltam ott! Bár napok során ^'át szakadatlanul várakoztam, éppen ezt a pillanatot szalasztottam el. (Természetesen előbb már álmodtam róla — és megálmodtam a közelgő kötéltáncot.)

Amikor ismét megnyitották a teret, az emberek azonnal odanyomultak, ahol a kötéltáncos lezuhant — üres kőkocka volt, minden nyomot eltüntettek, nem volt semmi látnivaló rajta, de míg korábban a levegőbe meredtek, most a földre szögezték szemüket.

Én is csak álltam és bámultam.

Micsoda hülyeség! Nem lehetett látni semmit, s mindenki meg- igézve meredt oda s én sem tudtam szabadulni onnan.

Messziről is jöttek emberek, gyalog, kerékpárral és kocsival, álltak és nézegelődtek, figyeltek és bámultak s legszívesebben hírhozó lettem volna, mesélő, akit örökké körülfog az ájtatosan figyelő tömeg.

Az embereknek semmi sem volt hihetetlen, s csakhamar én is elhittem, amit erről a hülye kalandról beszéltem nekik. Elbeszélésemben a kötéltáncos legendás alak lett, s örültem, hogy mesés múlttal ruházhattam föl, s végül csak azzal tudtam igazolni, hogy a fantasztikumba hajszoltam és képtelen régiókba emeltem, míg lódítá. saim szét nem pukkantak. Mindenki látta, hogy a halálos zuhanás után a kötél továbbra is ott lengett, de azt. hogy a kötéltáncos, midőn leesett, három méter mélybe a földbe fúródott, s most is ott van a háromméteres mélységben —, ezt csak néhány rendíthetetlen hitte: egyesek abban hittek, hogy a kötéltáncos szelleme éjszakánként végiglebeg a kötélen, azt azonban mindenki elhitte, hogy a kötéltáncos rendkívüli ember volt. De amikor váratlanul azt mondtam el, amit valóságnak tartottam, senki sem hitt nekem, s mint ha- zudozót el is kergettek volna a térről, ha vitathatatlanul győződnek meg arról, hogy én is bedőltem ennek a hülyeségnek. így némi fáradsággal végül sikerült bebizonyítanom a való tényállást, kiszabadítva az embereket e hülyeség bűvöletéből. Ilyen kerülőútra volt szükségem, hogy az igazság birtokába jussak. Előbb felvérteztem magam e hülyeség ellen, aztán hagytam, hogy legyűrjön, a végsőkig hajtottam, amíg bekövetkezett a gyors változás. Ez azt jelentené, hogy az abszurdumot csak így lehet legyőzni? Semmiképp; Akad olyan, akinek elég ereje van, hogy a hülyeséget rögtön eloszlassa. Mások türelmesen várnak a valódi tényállásra. Olyan is van, aki csak áll és bámul, fogva tartja a hír, s maga is hírforrássá lesz s egy napon eljut az igazsághoz. A túlságosan hevesek legelőbb higgadnak le, de akik a langyos tévhitben úsznak, nehezen szabadulnak tőle. A szenvedélyes vagy az őrjöngő közelebb áll az igazsághoz, mint az, aki a „valószínűsítés”, vagy a „munkahipotézis” alapján akarja elérni.

Az igazságot az találja meg legkönnyebben, aki legkeservesebben keresi.

Fordította: CSÁNYI LÁSZLÖ