Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
7 f i LOVÁSZ PÁL: Villa Rustica A régésszel a dombtetőn megálltam; Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék. Távolban hegy magaslott, árnya kéklett, és ó-arany tükröt tartott az ég. Tavasz lengett a légben láthatatlan: véges halálból örök ébredés. Embernek, népnek lehet-é a sorsa porrá hulló vak megsemmisülés? A zöld vetésnek selyemszőnyegében kőfal hasított éles négyszöget. A régész szólt: „Ez Diocletianus korában pompás villa lehetett.” (A lélek: fény, áttündököl a múltba) „E pilléreken karcsú oszlopok a bejárat nemes díszei voltak..." (de hol van, ki tervezni így tudott?) „Itt a küszöb, innen az átriumba léptek be; itt még ép a mozaik...” (hogy éreztek, akik itt ki-be jártak, mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?) „Impluvium ez, tágas kőmedence, esővizet adott a nyílt tető...” (hogy zenghetett álmatlan éjszakákon, ha őszre fordult már a bús idő.) „Körül szobák, ím, itt is, ott is ajtó, a ház népe éjjel itt nyugodott...” (itt vetkezett a test, a szív, a lélek, ki volt, ki itt kacagott, zokogott?) „Kis átjáró: virágos kertbe nyílik, a szökőkút e helyen lehetett...” (jácintusz kékje, gyémántvíz igézett titkon merengő asszonyszemeket.) „A rom is érték, olvasunk belőle, tanulságot, példát, mintát mutat.” A régész lehajolt: a törmelékből előkerült egy ép cserépdarab. „Mestermű. Több, mint másfél ezredéve készült, de állt minden dúlást, vihart; acélkemény anyag, csengő, rugalmas, peremszegély volt, háztetőt takart. Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta* lelket kevert belé, jóságra tört, s most, íme, tisztessége akaratlan ép cserepében visszatükrözött.” A szép cserepet némán kézbe vettem: kézzel mintázott, ívelt dísze volt; ujjam az ujjnyom árkába helyeztem: forró volt, benne élet buzogott. Idő fölött találkozott az ember; kezem tapintott porrá lett kezet; Múlt a Jelen közül tér, idő kihullott, s az anyagból a lélek rámlehelt. Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem. Apolló szórta tűzarany nyilát. S a romok fölött virágzó tavaszban élőn, dicsőn láttam Pannóniát. A gyereksereg visított. Néha meglökték, észre sem vette, önfeledten jött-ment a búcsús nép viháncoló kavargásában, s mire észbekapott, már megint ott állt a nagy kerék tövében. Nézte a beszállókat, majd meg azokat, akik fent ültek már. Az arcukat figyelte, a hatást kereste szemük tükrében, amelyet a felfelé emelkedés és a zuhanás vált ki, mert annak az érzésnek nyoma kell, hogy legyen az arcukon. „Vén még égy hely, tessenek beszállni” — kiabálta egy elhízott, vállas férfi, aki a villanyindítót kezelte. „Tessenek beszállni, elfoglalni a gondolákat. Tessenek, tessenek uraim és hölgyeim ...” . Egyszer aztán megmozdult az öregember. Vastag talpú bakancsa megcsikordult a deszkapallón, amint átlépte az alacsony kordont. Bütykös ujjai rámeredtek az egyik gondola vasfogantyújára, lassan, körülményesen felhuzakodott, belesuttyant az ülésbe, mint hajdafi a bricskán, amikor határt nézni vitte Istók urat. Gondolkodni sem volt már ideje, az elhízott férfi húzott egyet az indítókaron, s az öreg hirtelen lebegést érzett, néhány métert emelkedett a gondola. Akkor aztán újból megállt, míg a következők is elfoglalják a helyüket. Mindez csupán néhány másodpercig tartott, ő azonban úgy vélte, megállt felette az idő. Aztán megint lendült a kar. Most egészen felszállt a gondola, a kerék legtetejéig. Az öregember soha nem érzett ehhez hasonlót. Fent állt a gondola a falu felett. Háztetők piros cserepein fürdött a napfény, a templomtorony mintha csak megindult volna feléje a kémények sűrűjében. Alatta voltak a fák, a háztetők, az ólak, a tyúkkatro- CQk, s amikor a távolba nézett akkor döbbent meg igazából. A szomszéd faluk is közelebb jöttek, sárga tarlók, hullámzó búzatáblák tartották a szélső házakat. A kavicsgödör is itt volt alig egy dobásnyira, pedig milyen messzinek tűnik, amikor ballag a két jószággal hazafelé! Hát még ha feljebb szállna! Minél magasabbra ér fel az ember, annál kisebbnek tűnik a világ. összemegy, összezsugorodik, szinte meg lehetne ölelni a tájat. Alatta integettek az emberek. Lenézett rájuk, fogatlan ajkáról felröppent a mosoly: derű, kék ég ragyogott fent, színes, eleven tarkaság virított alant. Valami elfogta a torkát... A gyerekeket csak akkor vette észre, akik ott ültek mellette, vele szemben és harsány hangokkal igyekeztek túlkiabálni a megafon fülsiketítő lármáját. Az egyik megkérdezte tőle: — Nem szédül, Tóni bácsi? Az öregember nemet intett, a távolságot fürkészte. Teste átvette a furcsa, szokatlan ritmust, amely részegítően egybeolvadt a gondola ringásával. Könnyűnek, súlytalannak érezte magát, a lebegés feldobta a magasba. Most, most lenne jó újra kezdeni mindent. Ha csak húsz, harminc éve is lenne még, meglovagolná a világot. Másképpen rendezné az életet, nem folyna úgy ki az ujjai közül. A pallért zodás tervjavaslatáról A könyvtárak polcain nemcsak az szunnyad, amit a költészet bájaként emlegetünk. Nem csupán regények váratlan fordulatait, útleírások szemléletességét rejtik a könyvtári polcok. A művek sokaságában szétszórtan, fölhasználásra vár a könyvtárban mindaz, amit az emberiség tud, sejt, megállapított, vagy álmodott. Nem szükséges bizonyítani, hogy korunk szédületes technikai fejlődése elképzelhetetlen volna a könyvtárak nélkül, hiszen például egy jó műszaki könyvtár a technikai tapasztalatok fölbecsül- hetetlen tömegét egyesíti. Azért jegyzem meg mindezt, mert megismertem a Művelődésügyi Minisztérium könyvtári osztályán készülő terv- javaslatot, amely a közművelődési könyvtárak harmadik ötéves tervének irányelveit és fő céljait összegezi. E javaslat szerint az 1966—70 közötti tervidőszakban el kell érnünk, hogy az ország lakosságának 18 százaléka a tanácsi könyvtár- hálózat beiratkozott olvasója legyen. Kívánatosnak tekinti a dokumentum, hogy a tanácsi és a szakszervezeti könyvtárak olvasói együttesen az ország lakosságának egynegyedét foglalják magukba. Elérendő célként jelölik meg, hogy a 6—14 éves korú gyermekek 50 százaléka tagja legyen a tanácsi könyvtáraknak. A tervidőszak végére a parasztság 15 százalékát szcAz indítást nem is érzékelte. A távoli hegyek kéklő csúcsaira meredt, amelyek lábaihoz soha nem ért el. Úgy élte le az életét, hogy egyszer sem tudott kiszakadni ebből a kicsi körből. Neki a világ semmi. Nagyjából az, amit innen lát. Ami azon túl van, messzi idegen. Idegen föld, idegen emberek ... Elvillant a kép, fordult a kerék. Előbb a fejében, majd a talpában érezte a nyomást. Leszállt, felröppent a gondola. Hol a tarka tömeg, hol a piros háztetők, sudár kémények álltak elébe. Ujjai görcsösen szorították a vasat az egyre gyorsuló iramban. Már összefolytak a képek, kjk, piros, sárga haloványlila színek lobbantak-vesztek el a semmibe, örvénylett, kavargóit a vásártér, feje tetejére állt a templom- torony, furcsa alakot öltöttek a háztetők, a kémények. És zaj, ricsaj, csörömpölés, csattogás, kábult zenebona, rikoltás, mesz- szire halló lárma. Néha egy-egy pontosan kivehető hang, nevetésfoszlányok. — Megállni! — üvöltötte tor- kaszakadtából. Hangja ernyedten beléveszett a vaklármába. Senki nem figyelt rá. — Megállni, hé! Megállni! — kiáltotta újra. A vasfogantyút nem merte elengedni, jobb karjával integetett, hadonászott az elhízott indítónak, aki egyszer észre is vette, de nem állította meg a kereket, hanem csak visz- szaintegetett nyájasan, vigyorogva. ’ retnék a tanácsi könyvtárak tagjai közt tudni. Természetes, hogy ezzel „karonfogva” kell járnia a könyv- állomány fejlesztésének is. Kívánatosnak tartja a tervjavaslat, hogy 1970-rp a tanácsi könyvtárakban 1000 lakosonként 1800 kötet álljon rendelkezésre. A javaslat sok vonatkozásban segíteni kívánja a külterületi — főként tanyai — lakosság könyvellátását. Ha a javaslat megjárta mindazt a vitafórumot, amely végül tervtörvénnyé csiszolja, az ország részletesen megismeri adatait is. Tehát fölösleges sietség volna ebben az alakjában részletesen elemezni azokat. Ám úgy tetszik, éppen ez az „előzetes állapota” jó alkalmat kínál néhány megjegyzésre, a könyv és a falu kapcsolatáról általában. Csak egyetérthetünk azokkal, akik növelni kívánják a könyvtári tagok számát; kicsinek találják a könyvet kölcsönző parasztok arányát; több gyermeket szeretnének látni a könyvespolcok előtt. Ám, hogy mindez ne csak becsülni való szándék maradjon, ahhoz nem kizárólag anyagi eszközök (könyvtár- helyiségek, művelődési autók függetlenített könyvtárosok) szükségesek. Jelentősen javulnia kell az olvasás — a könyv — propagandájának is. Kétségtelen, jó eredményeket hoztak az elmúlt évek ebben a — Megállni! Megállni! Forróság öntötte el, a homlokát kiverte a verejték. Megtörülközött a kabát ujjával, siltes sapkája leszédült a fejéről. Galambősz haját simogatta a szellő. Amikor megállt a kerék, nehéz, mély lélegzetet vett, gyűrött ábrázattal, görnyedten indult ki a gondolából. A térdei megroggyantak, ahogy felállt, mázsányi súly nehezedett a lábaira. Kettőt lépett, majd orra bukott a sima deszkán, lehuppant, mint aki részeg. Az agya tiszta volt. Érzékszervei ismét működni kezdtek, hallatta a sopánkodást, azt is, hogy valaki ismét szidja, minek kell ilyen vén embernek a hinta. Majd ismét könnyű lebegést érzett, két férfi markolta a hóna alját, megemelték, valaki a siltes sapkát gyürögette a kabátja zsebébe, aztán szétvált a bámészkodók gyűrűje, s ' megindultak vele az utca felé. Mindez néhány percig tartott csupán, már újra szólt a muzsika, recsegett a megafon: „Hölgyeim és uraim, foglaljuk el a gondolákat. Gyermekeknek élmény, felnőtteknek szórakozás...” Az öreg ernyedten himbálózott a legények karján, haragot kavart szívében a tehetetlenség. A vásártér sarkából visszanézett. A bámészkodók feje felett mozdult a kerék, majd megállt. Tetején — mint egy szárnya- szegett madár — lengett a gondola, ráterpeszkedett a falu piros cserepes házaira. tekintetben. Részint a könyv- barát-mozgalom jóvoltaBol sikerül elérnünk, hogy az országos átlagban minden 1000 lakosra 1200 kötet könyv jut a tanácsi könyvtárakban. Az is vitathatatlan tény: ma már az ország minden községében lehet könyvet vásárolni, s ez nagy szó. Ezek a tények azonban korántsem jogosítanak fel bennünket, hogy szemet hunyjunk a megoldatlan kérdések fölött. A könyv falun ma egy portéka, a boltokban kapható árucikkek tengerében. De azt is mondhatjuk: egyelőre kedvezőtlenebb helyzetben küzd a vevő érdeklődéséért, mint például a mindig fő helyen kiállított boros- és pálinkáspalackok, a kozmetikai cikkek, vagy a bizsuk. Falun alig van még a könyvhöz igazában értő kereskedelmi dolgozó, és különös anyagi érdekeltség sem szorítja rá a boltok alkalmazottait, hogy buzgóbban ajánlják a tízforintos könyvet, mint a hetvenforintos Hubertust. S ha a könyvtár oldaláról nézzük az ügyet? Hány könyvtári rendezvény mérkőzhet a vasárnapi bál reklámjával? Kialakult-e már nálunk olyan közvélemény^ amely elmarasztalja azt a falusi vezetőt, aki minden táncos murin megjelenik, a helyi tekézölzet a hatodik határba is elkíséri, de a könyvtárban — az avatóünnepség óta — meg sem fordult? ... Sajnos, még gyakran találkozunk azzal a szemlélettel, amely a könyvtárügyet még hajlandó a népművelés részeként fölfogni, a könyvierjesztést és az egyetemes könyvpropagandát viszont „adók-veszek” kapcsolatként kezeli. Ennek a következménye az, amikor falun lényegében senki sem felelős azért, ha a boltban háborítatlanul porosodnak az eladandó könyvek, vagy: egyes helyen a vasárnap délelőtti divatbemutató nagyobb társadalmi esemény — a nagyobb rang diktálta nagyobb propagandával —, mint az ünnepi könyvhét nyitórendezvénye, vagy egy író—olvasótalálkozó. Ebben ludas a sok helyütt még elevenen élő vélekedés is, hogy az olvasás „a tétlenség egy neme, a legjobb esetben is csak vidám időtöltés”. Ezt ma már nem divat így kimondani, de nem egy intézkedést ilyen hátsó gondolat diktál. A Központi Népi Ellenőrzési Bizottság a közelmúltban megállapította: az egyik megyében a vállalatok, ktsz-ek, az fmsz-ek, tsz-ek költségvetésen kívüli kulturális alapja 23 millió forint, de ebből 11 milliót nem művelődési célra fordítanak. Pedig ott a lakosság egyhar- mada tanyán él és olyan szükség volna jobb könyvpropagandára, gyorsabb ütemű könyvtárfejlesztésre, mint talán sehol másutt. A gondolatok talán kissé messzire szaladtak a készülő tervjavaslat számaitól. Mentsen az igazság, amely szerint nincs az a csekély, de fölismert és jóvátett hiba, ami föl ne érne egy átlagos „teremtő tettel”. BAJOR NAGY ERNŐ CSERHÁT JÓZSEF: Álmatlanság Egy jó álomnak nagyon boldogan, feltétel nélkül adnám meg magam. Csituljatok el, kedveskéim, kicsinyek, nagyok, aludni szeretnék, melegen-mélyen, teletektől már olyan vagyok, mint a madár, ha feje elfagyott, s nyelve recseg a csőrében. Szégyen, nem szégyen: arra várok már nagyon régen, hogy a fájást (senkinek nem kell) magamból egyszer én is kialszom... Szép szavak vállába temetem arcom. Tóth Imre: HEGYKÖZSÉG (rézkarc).
