Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-24 / 46. szám
4 TOI,KA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1.066. február 24, Titkosrendőrök a Fehér Házban Azt is nyilvántartják, hogy ki kinek telefonál Házban nem futószalagon dolgoznak. így tehát, ha Watson rájött erre — mint ahogy rájött —, hogy egy munkatársát naponta csak nyolcszor hívták, vagy két nap .alatt hárman — ez még aligha bizonyítja, hogy az illető munkatárs nem végez teljes munkát. S mégis Washingtonban kissé kesernyésen tréfálkoznak az ilyesfajta összehasonlításokon. Amikor az új telefonellenőrzési rendszert bevezették, azt mondták, hogy csak rövid ideig marad érvényben. Látszólagos célja az' volt — noha senki sem tudott semmi biztosat —, hogy felmérjék, mennyi hívás érkezik a Fehér Ház különböző irodáiba, mert új telefonközpont felállítását tervezik. De csakhamar mindenki felfigyelt rá a Fehér Házban, hogy Watson így értesül minden hívó fél személyazonosságáról. Igaz, hogy Bundy volt az egyetlen Fehér Ház-beli munkatárs, aki elég merésznek bizonyult, hogy aggodalmát írásban is rögzítse. De más munkatársak is bizonyos nyugtalanságot éreztek amiatt, hogy Watson bármikor listát tehet eléjük mindazokról, akik felhívták őket, és egyéb nyilvántartással összesítve magánéletükről meglehetősen teljes képet alkothat. Kellemetlen érzést kelt bennük, hogy „túlfigyelik” őket. Watíon valóban fantasztikus mértékben a részletek embere, így például személyesen ellenőrizte, értékelte és hagyta jóvá azoknak az új őrházaknak minden kis részletét, amelyeket most állítanak fel a Fehér Ház kapuinál. A részleteknek ez a gondos figyelembevétele ragyogónak bizonyult a Lone Star Steel Co-nál. A Fehér Házban azonban már titkosrendőri taktikává válik, s akkor egyenesen demoralizáló. Három hónappal ezelőtt, amikor elrendelték, hogy készítsenek a Fehér Ház telefonközpontjában névszerinti nyilvántartást minden beérkező telefonhívásról, a Fehér Ház belső munkatársai közül W. Marvin Watson, az elnök közvetlen munkatársa, ennek a szokatlan módszernek a kiagyalója volt az egyetlen, akit ez a rendelet nem hozott ki a sodrából. Watson még Bill D. Movers! Johnson elnök első számú munkatársát sem tájékoztatta tervéről, akire egyébként nem vonatkozik ez az ellenőrzés. Feltehetően csak Watson és az elnök tudta — és tudja még ma is —, mi az igazi oka annak, hogy nyilvántartást készítenek minden telefonálóról, és arról, hogy ki kit keres. Watson azóta kiszélesítette a Fehér Ház-beli munkatársak ellenőrzésének rendszerét. A Fehér Ház sofőréi újabban teljes listát adnak le arról, hogy Fehér Házbeli utasaikat hová vitték, milyen címre, mennyi időre álltak meg útközben, ki utazott együtt a munkatárssal, és egyéb részletekről. Ezt a titkosrendőri tevékenységet azzal az ürüggyel végzik, hogy Watson tanulmányozza a Fehér Ház munkatársai tevékenységének színvonalasságát és eredményességét, s mindennek kiindulópontja Johnson elnök jól ismert törekvése, a kiadások csökkentésére. Watson múltbeli működése azonban beárnyékolja, eltorzítja ezt a törekvését. Watson a Lone Star Steel Co elnöke mellett dolgozott, mielőtt a Fehér Házba került. Űj munkahelyére magával hozta az apró részletekben lelkesen elmerülő termelékenységi szakértő módszereit. Érthető, hogy Watson korábbi világában, a Lone Star Steel Co-nál a munkaidő kihasználása, a kávézási szünetek és az aktaadogatás volt vizsgálatainak tárgya. A Fehér Ház azonban nem a Lone Star Steel Co. A Fehér A cigánytelepről költözött el HIRDESSEN a TOLNA MEGYEI Népújságban! DECEMBERBEN TÖRTÉNT; pótválasztás alkalmával a decsi Hazafias Népfront a 30-as körzetben nem azt jelölte tanácstagnak, akit a választók szerettek volna. Nagy baj ugyan nem történt, mert a jelölőgyűlésen a választópolgárok a hivatalos jelöltet leszavazták és helyette Szajkó László földművesszövetkezeti segédmunkást jelölték, akit később egyhangúlag meg is választottak tanácstaggá. Ez így első hallásra nem látszik rendkívülinek, hisz demokrá. ciában élünk, ahol a választópolgároknak joguk van arra szavazni, akire akarnak. És, mert ezt a jogot tőlük senki el nem veheti, ezért nagyon gyakran előfordul, hogy a hivatalos jelölttel szemben olyan személy kerül a tanácstagok közé, akit a választók akarnak. Mivel ez természetes, azért erről nem is kellene írnom. Itt azonban másról van szó. Mégpedig arról, hogy az egyhangúlag megválasztott 28 éves fiatalember még ezelőtt 16 hónappal a cigánytelepen lakott, és mégis őt akarták tanácstagnak a többségükben nem cigány származású választópolgárok is. Ki hát ez a Szajkó László, hogy származása ellenére ilyen nagy a tekintélye és a lenézettség helyett ilyen szép tisztséget ruháztak rá? A lakásán kerestem fel, amin ugyan van még itt-ott javítanivaló, de már nem a cigánytelepen, hanem a faluban lakik. Az értéke sem 800—1000 forint, mint a cigánytelepi „házaknak”, hanem 16 ezer forint, amit saját keresetéből fizetett ki. A szoba rendes, tiszta, ragyog a szép hálószobabútor. A kamrában lógnak a nemrég levágott sertés ínycsiklandozó „maradványai”, amiből az első látásra kiviláglik, hogy Szajkó Lászlóéknál a holnapra is gondolnak. A HÁROM GYEREK közül Juliska a legidősebb, ö most elsőosztályos. Az ellenőrző könyvecskéjében csak négyes és ötös osztályzatok vannak. Szépen olvas és számol. A szülők a leckéjét mindennap ellenőrzik és foglalkoznak vele. Az édesapjának hét osztálya van, de nem nyugszik, míg a nyolcadikat is el nem végzi. Juliskát az iskolába szép fehér betétes cipőben és új mackóban, frissen fésülve küldik. Semmiben nem különbözik a többi társaitól. A fizetése Szajkó Lászlónak nem nagy (1200 forint) és a felemelt 560 forint családi pótlék, de beosztva jut mindenre. Nyáron vállalnak különmunkát. Sertést és baromfit mindig tartanak. Ebből jut eladásra is. ÍGY ÉLNEK SZAJKÖÉK szerényen, de becsületesen és boldogan. Munkahelyén szeretik, megbecsülik. A rábízott munkát mindig hiánytalanul elvégzi. Ha külön feladattal bízzák meg, azt is zúgolódás nélkül megcsinálja, ötödik éve van a földművesszövetkezetnél, de őrá senki haragosan nem szólt. Munkahelyét szereti és onnan nem is kíván más helyre menni; — Úgy hallom, igen sok tisztsége van. Mi ebből az igazság? — Az is van elég, de ezért soha nem zúgolódom, mert ebből is látom, hogy megbecsülnek. Szívesen csinálom, amivel megbíznak. — Mik ezek a megbízatások? — Három éve segédrendőr vagyok, amit nagyon szívesen csinálok. 1964-től a földművesszövetkezetnél munkavédelmi felelős vagyok, de ugyanitt, mint munkaügyi döntőbizottsági tag is szerepelek. Most pedig megválasztottak községi tanácstagnak. Szeretem a sportot is. A decsi futballcsapatnak már 1956 óta aktív tagja vagyak. Minden héten háromszor edzésre járok. Ezt is fontosnak tartom. Nem mulasztom el soha. Utoljára hagytam a legnagyobbat, igaz időrendben is ez az utolsó: Most a napokban, talán mire ez a cikk megjelenik, fogom megkapni a pártkönyvemet, amelyet a legnagyobb kitüntetésnek tartok. Remélem a párt sem fog bennem csalódni. — Mit üzen azok számára, akik még a putrikban kénytelenek élni? — Én úgy látom, hogy azt a tiszteletet és megbecsülést, amit én 28 éves koromra elértem, bárki el. érheti — bármilyen színű legyen is a bőre —, ha becsületesen él és tisztességesen dolgozik; — fejezte be Szajkó László. Sotkó János GÉPESÍTETT csirkeneveles iiimiiiiiiiiimiiiiiiimiiiiimiimimiiiiimimmimiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiii Sárközi Gyula 5 A szamogorszki baromfite- jjnyésztő szovhoszban gépesített ba- Eromfiólakban nevelik a csirkéiket. A húsz forgó berendezés jjmindegyikén öt szintet helyeztek el. Ezek rekeszeiben 80—80 csibét helyeznek el. A baromfiólakban mindent gépesítettek s egy munkásnő 16 000 csirkét láthat el a központi kezelőasztal mellől. A csibék 45 nap alatt érik el a kívánt súlyt. Képünk jobboldalán Alekszandra Kozajeva baromfitenyésztőnőt láthatják. A felvétel baloldalán az automatizált ketrecek egy részét mutatjuk be. ....................................Ilim.........mull........... — 70 — Baranyai főmérnök nyugodtan cigarettázva várta a személyzeti irodán. Egy folyóiratot nézegetett elmélyülten, amikor Kovács és Molnár belépett. A hadnagy felmutatta igazolványát és hellyel kínálta a főmérnököt, aki időközben felállt a bemutatkozáshoz. — Valaki, aki pillanatnyilag a rendőrség foglya, önre hivatkozott, Baranyai elvtárs. Ezért szeretnők öntől megtudni, hogy tegnap este öt és hét között hol volt? — szegezte neki Kovács az első kérdést. — Várjon csak, hol is voltam? — szólalt meg Baranyai és töprengeni látszott. — Ja, már tudom. Háromkor kezdődött egy értekezletünk, itt a gyárban. Az ötig elhúzódott. Utána az igazgatóval, meg a főtechnológussal még elücsörögtünk kicsit hármasban. Beszélgettünk. Volt egy-két olyan problémánk, amely csak hármunkra tartozott. Azt kellett megbeszélnünk. Ha jól emlékszem, háromnegyed hat volt, amikor fel- tápászkodtunk. Én lementem a büfébe egy üveg sörre, mert kiszáradt a torkom a sok beszédtől. Aztán hazamentem, fél hétkor már otthon is voltam... — Tehát ezek szerint öt és hét között nem találkozhatott senkivel a Pitypang nevű presszóban!? — nézett rá Kovács várakozóan. — Nem, nem találkoztam senkivel. Sem a Pitypangban, sem másutt. Siettem haza a feleségemhez, aki már türelmetlenül várt Még ha hívott volna is valaki, sem mentem volna sehová. Hacsak az illető nem jön fel hozzánk. De, mondom, senki sem hívott sehová. — 71 — — Az sem fordulhatott elő — tette fel a második kérdést Kovács hadnagy —, hogy a titkárnője saját elhatározásából hívott fel valakit az ön nevében? — Ez már csak azért is kizárt dolog, mert Giziké két napja ágyban fekvő beteg. Influenzás. — Értem... Mondja csak, Baranyai elvtárs, kik tartoznak a szoros baráti köréhez? — Hát nem sokan, mondhatom... Otthonülő emberek vagyunk a feleségemmel. Ha ki is mozdulunk hébe-hóba — moziba, színházba vagy hangversenyre — akkor is mindig kettesben megyünk. Egyedül soha sehová nem járok. Igaz, van egy-két jóbarátunk — házaspárok, akiket néhanapján meghívunk vagy mi vizitelünk le náluk. Ilyen például a Somkuti, a főtechnológusunk, aztán a Nádler Karcsi, akivel együtt végeztünk a vegyipari egyetemen, Veszprémben. Végül a Varságh Zsiga barátom, a Csavargyár igazgatója, akivel együtt jártunk a tartalékos tiszti iskolára. De vele az utóbbi időben kicsit elhidegült a kapcsolatunk. Ritkán találkoztunk. Nem tudom, mi az oka, de nem az én hibámból történt... Van már két hónapja is, hogy színét se láttam... — Köszönöm, Baranyai elvtárs — állt fel Kovács hadnagy. — Elnézést kérünk, hogy megzavartuk munkájában. Dehát a kötelességünket teljesítettük. Tisztáznunk kellett az ügyet, tekintve, hogy a gyilkossággal gyanúsított önre hivatkozott, hogy öttől hétig együtt voltak. — Nem mondaná meg, hogy ki volt az az illető? — kérdezte Baranyai, mert az utolsó mon— 72 — dat nagyon kíváncsivá tette. Elvégre nem kis dologról volt szó: egy gyilkos hivatkozott rá. Egy gyilkos, aki az ő baráti köréhez tartozik! Vajon ki lehetett? — Engedje meg, hogy erre a kérdésére egyelőre ne válaszol jak. Majd a nyomozás lezárása után úgyis megtudja. Viszontlátásra! — felelte Kovács és elbúcsúzott a főmérnöktől. A két nyomozó a Festékgyárból egyenesen a VIII. kerületi közért-bolthoz hajtatott. Amikor kiszálltak, nem mentek be a boltba, hanem a bolttal szemközti trafikba nyitottak be, ahol Bartha szakaszvezetőt hagyták délután, hogy tartsa szemmel a közértet. — Mi újság? — kérdezte Kovács a rendőrtől. — Semmi különös — felelte Bartha. — Alig tíz perce voltam odaát. Megittam egy duplát és puhatolóztam az iránt, nem jelentkezett-e Sku- rek úr. Azt mondták, hogy eddig még nem. Reggel telefonált, hogy lázas beteg. De erről hadnagy elvtárs is tud már... — A fénykép magánál van ugye? Felismeri róla? Rendben van. Tartsa csak szemmel továbbra is a boltot. Ha feltűnne, nyomban tartóztassa Le és jelentkezzék a főnöknél. Én tovább megyek. Tudja, hol leszek? A cipésznél... Ismét a kocsiba ülnek és robognak Kőbánya felé. Irány Skurek kőbányai lakása: Pacsirta utca 37. Ma már járt ott egyszer. Akkor is innen a közértből ment oda. De Skurek lakását zárva találta. Csengetésére senki sem felelt. Tehát a lázas betegség mese. A madárka kirepült a kalitkából, miután valahogy megneszelte a dolgot.
