Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
Négyszemközt az olvasóval Beszélgetés Veres Péter Kossuth-díjas íróval Ez év első felében Veres Péter novelláinak gyűjteményes kötetét jelenteti meg a Szépirodalmi Könyvkiadó „Való világ” címen. Ebből az alkalomból beszélgetünk, de igazában erre az eseményre sincs szükség, hiszen Veres Pétert úgy tartja számon a szakmai és olvasói közvélemény, mint akinek mindenkor van fontos és érdekes mondanivalója, mert a nép mindennemű gondjaival együtt él, figyel és figyelmeztet, elemez és következtet. Elbeszéléseinek válogatott kötetét rövidesen kézhez kapja az olvasó. A novella-formáról — az ön szavaival élve — a népi elbeszélésről vallott esztétikai felfogása változott-e? Szerintem minden műfaj jogosult, amelyben olyan dolgokat mond el az író — élményeket, gondolatokat, meglátásokat — amelyeket még nem mondott el senki. Vagy ha szerényebben fogalmazunk: ahogy még nem mondta el senki. Egyetlen kritérium: irodalom lett-e, költészetté emelkedett-e? Ez akkor is érvényes, ha az író teljességgel a képzeletére bízza magát, mint a mesében vagy a kalandos és romantikus regényekben (ez a Jó- kai-csoda titka), akkor is, ha az egészen közönséges mindennapi életet, a megtörtént vagy kézzelfogható valóságot adja. Ha ebből a szempontból nézem ezeket az elbeszéléseket, mármint az enyémeket, némely részben elégedett, más részben elégedetlen vagyok. A műfajjal magával semmi gondom. Mindent meg lehet írni és sokféleképpen lehet jól írni. De hadd beszéljek végre a magam dolgáról. Talán egy példában tudnám legjobban megvilágítani, hogy ezekben a novellákban, ha műfajilag csakugyan van bennük valami új és eredeti, az miben nyilvánul meg. Adva van egy-egy kis emberi közösség, mondjuk egy munkáscsapat egy közös szálláson, egy szakasz katona, egy laktanya egyetlen szobájában, egy csapat fogoly egy barakban, vagy éppenséggel csak egy falusi tanyázó társaság az ablak alatti kis- padkán, vagy a házban a kemence mellett. Ezekben a kis emberi közösségekben néha-néha mesélni, máskor csak elbeszélgetni szoktak. A mese az — mese, mindenki tudja, az elbeszélés azonban lényege szerint „igaz történet”. Ennek az a belső törvénye, hogy az elbeszélő szinte kínos gondossággal ragaszkodik hozzá, hogy csak a valóságosan igazat mondja. Ezért „izézik” annyit némelyik elbeszélő. Nekem, úgy látszik, éppen paraszti és munkás élményvilágomból is eredendően, és talán alkatilag is realista gondolkozásomból következően ez a műfaj volt a leginkább testhezálló. Magától jött, amikor írni kezdtem. Csak ezen a nyomon lehet hát ezeket az írásokat megítélni, vagyis azon, hogy az egyes írásoknak megvan-e mindig ez a valósághitelük és hogy ez a valóság mindig és mindenütt költészetté, irodalommá emelkedett-e? Ennek a megítélése most nem az én dolgom. Én csak annyit szeretnék még az elmondottakhoz hozzátenni, hogy tudom és érzem: nem minden olvasó szereti, ha az olvasás élvezete közben még gondolkoztatják is. Le tudnék mondanni erről a gondolkoztató szenvedélyemről? Nem tudok, nem is akarok. Amint én nem tudok gondolkozás nélkül élni, szeretném, ha az olvasók sem tudnának anélkül élni. Az ember „homo sapiens” — gondolkozó lény. Csak annyit szeretnék még elérni, de ezt nagyon, (kérdés, hogy ebben a korban ez lehetséges lesz-e?), hogy ne közbeszőtt elmélkedésekben, úgyszólván ismeretanyagként, hanem a történés és a látomás útján, mintegy sugallatképpen tudjam megindítani az olvasóban a gondolkodást. Ebből a szempontból azonban azt tapasztalom, hogy nemcsak bennem van a hiba. Vannak ugyanis ebben a kötetben olyan elbeszélések is, amelyeknek a szövegbeli történéseken túl jelképes értelmük és tartalmuk is van, de még nemigen találtam olyan olvasót, — sőt kritikust sem! — aki ezeket a jelképes tartalmakat felfedezte volna. Csak az írásban volna a hiba? Nem világítja meg magát élesen, mindenki által észrevehetően a jelképes tartalom? Ez is igaz lehet, de az is, hógy nem minden olvasó gondolkozott még azokon a dolgokon, amelyek az írót szenvedélyesen foglalkoztatják, vagyis némelyik olvasó nem kapcsol. Nincs az ügyhöz „antennája”. Szellemi kalandozásoknak nevezte olvasónaplójában azokat a vallomásokat, amelyeket kor- társakról és elődökről, világ- irodalmi pályatársairól, a megismerés öröméről, az alkotás gondjairól irt. Hova helyezi Veres Péter szépprózai munkásságában ezeket az írásait? — Hadd ismételjem, mert ezt is csak ismételni lehet, hogy rövid már ahhoz az én életem, hogy minden meglátásomat, gondolatomat, véleményemet vagy esetleges ötletemet drámába vagy regénybe, akárcsak elbeszélésekbe tehetném át Meg aztán némelyik nem is arra való. Mégis röviden szólva, én az ilynemű írásaimat is elsősorban irodalomnak és nem a szó szorosabb értelmében vett tudománynak tartom. Hogy valami eddig el nem mondottat is adhassak ebben a beszélgetésben, az én véleményem szerint az író tudhat akármeny- nyit, tudhat nagyon sokat is, de azért mégsem tudós! Például ezekről a szóban forgó elbeszélésekről is azt hihetné az olvasó, hogy ez az író sokat tanulmányozhatta az életet és nagyon- nagyon megfigyelte az embereket. Hadd mondjam hát meg ez alkalommal, hogy a szó szokásos értelmében soha nem „tanulmányoztam” senkit és semmit, és a módszeres, aprólékos megfigyelés sem kenyerem. Egyszerűen csak láttam, amit láttam és talán felszívtam a dolgok lényegét, mit tudom én. hisz minden csak úgy jött. Vonzotta-e valaha a dráma, gondolt-e arra, hogy ebben a nagyon kötött műfajban fejezze ki valamely adott mondanivalóját, vagy eleve idegennek érezte ezt a lehetőséget? — Nem volna mit köntörfalaz- ni, még ha akarnék se, én magam, a prózaíró is megírtam, hogy a világirodalom eddigi eredményei alapján (a jövőről nem mernék nyilatkozni, mert abban sok minden lehetséges), talán a drámában juthat legmagasabbra és legmesszebbre az iró. Abban benne lehet a líra is, a próza is. Persze, csak a Shakespeare-i szinten. Azonban ami az egész műfajt illeti, sok tízezer játszott színdarabból csak néhány száz lehet az, amely maradandó és igazi irodalom, igazi költészet. A többi un. „kommersz” áru, fogyasztási cikk, a szórakoztató ipar „standján”. Szerintem csak az a színdarab igazi irodalom, amelyikben valóság, gondolat és költészet van, mert az olvasva is jó. Nekem azonban, úgy érzem, a drámában való próbálkozáshoz már nincs időm. Nem naptári vagy óra-időt értek, hanem „lelki időt”, ha ugyan ez a fogalom érthető volna. Olyan sok ügy, közgond és írói gond zaklat, az ország, a világ és a magyar nemzet sorsk£rdései körül, hogy drámaírói kísérletekre vagy filmnovella írására már nem mozog bennem a munkaszenvedély. Mert csak olyan színdarabot vagy filmet volna érdemes megírni, amelyik nem kevesebb, hanem több volna, mint a regény vagy az elbeszélés. Ezt harminc-negyven esztendővel ezelőtt kellett volna kezdeni, amikor én még krampácsolni és ka- szálni-kapálni jártam. De nem volna teljes a drámaírástól való húzódzkodásom magyarázata, ha hozzá nem tennék még valamit. Ahogy tapasztalom, a drámákban túlságosan az előadástól — rendezőktől és színészektől — függ, hogy mi „jön ki” belőle. Kevesebb lesz-e vagy több, mint amit az író adott? Az persze nem baj, ha csakugyan több szebb és nagyobb lesz a mű az előadások során, mert bizony megesik, hogy a költő maga se tudja írás közben, hogy milyen mélységekben vagy magasságokban járt. A másik eset azonban, hogy az előadás nem éri el az író színvonalát — különösen lelki-szellemi színvonalát — vagy éppenséggel mást mond, mást sugalmaz, mint amit az író akart, többször megtörténik. Még az is előfordul, hogy ami az író lelkében és a művében emberi tragédia volt, előadás közben családi veszekedéssé alpáriasodik. Ez bizony nem csábít engem arra, hogy drámával is próbálkozzam. Mindegy. Most már igencsak megmaradok az eddigieknél: egyedül, vagyis négyszemközt az olvasóval. Vagy értjük egymást, vagy nem, de ez a kettőnk ügye. Nekem mindenesetre lelki békességet ád, és ez a további munkában mindennél fontosabb, még az esetleges színházi vagy filmsikernél is. Az írói munkát nem csak magánügynek érzem, hanem közösségi — nemzeti — szolgálatnak is. Persze, igazán jól szolgálni csak halhatatlan remekművekben lehet, de az az istenek és a sors nagyon ritka ajándéka. CSANY1 LÁSZLÓ: VERSEK KÉT DAL 1. A ki nem mondott szó emléke soha nem látott tájak bánata a fel nem lobbant szerelem tüze a levél, melyet nem küldött el senki örök sötétre kárhoztatott lámpák szavak, melyekből nem lesz vers soha dallam, amit nem hallgat meg senki — mennyi tartozás nehezül szívünkre! Az ősz, az ősz szívem, felelj szavára, esők ködén a kétes házak árnya üt át s a váz ágak között az éhes vihar söpör — a nyárfák éles kések, madár rikolt és ríva hívja társát, csak vár szegény az árvánál is árvább. ÉJSZAKA Hang kiáltott a néma éjszakában. A város, amely addig konokul magába zárta titkát, felfigyelt. Pedig nem tudtuk, ki kiálthatott, azt sem, hogy honnan jött ez a segélykiáltás, amely áthatolt az éj daróc sötétjén, házfalon, kocsik zaján, szerelmek sikolyán, okos megfontolt könyvek tábláin, csak azt éreztük, az áthatolhatatlan amelyen. félénk rést vágott a fény s a véghetetlen távolok ködös egyedüllétében hang hívott,. s ha meghalljuk, beéri azzal is, így is be tud kapcsolni életének áramkörébe. Tisztelettel és meghatottan figyeltünk. Egy ember. Ismeretlen testvérünk kiáltott. Hidas Antal: Kirándulás N«n először szervezett Márton kirándulást. Két évvel ezelőtt, amikor még csak nyolcéves volt, és a Lujza utcában laktak a suszter-műhelyben elhatározta, hogy megnézi a Dunát, amelyet még sohasem látott. A folyó alig néhány kilométernyire volt az utcájuktól, de őket, külvárosi gyerekeket senki se vitte el oda. Csak hallomásból tudták, hogy a folyó széles, és milyen szépek a budai hegyek. Márton egy kis társaságot szedett össze. Elébük tette a város térképét, amelyet a tankönyvből tépett ki (a fiú akkor került a harmadik osztályba). — Nézzétek! így megyünk... Itt a Népszínház utca... a Teréz körút — ide van írva, látjátok? Ez a Lipót körút — és itt van a Duna. Ennyi az egész! A Márton választotta út jó négy kilométer volt. A Dunához sokkal gyorsabban is el lehetett volna jutni. Például ha végigmennek a Népszínház utcán, aztán a Rákóczi úton az Erzsébet hídhoz. Még. is a hosszabbat választotta, mert a széles körút a térképen jobban látszott. ... Elindultak. Mártonnal tartott Pista, Bandi és a két Lichtenstein- gyerek. Velük ment az Édes Jóska is, aki először vonakodott, mert nem ő vezeti a csapatot. Ugyanis Édes Jóska a katonásdi- ban megszokta, hogy mindig ő a király. Valahányszor csapatot állított föl a Lujza utcában, saját magát nevezte ki királynak. Masíroztak az utcán. Elöl ment 5, a hadseregében még két tábornok, egy ezredes, egy kapitány, néha egy hadnagy is akadt. Közlegény nem volt Amikor Márton egyszer fellázadt, és kijelentette, hogy ő akar a király lenni. Édes Jóska megengedte neki. de saját magát nyomban főkirállyá nevezte ki. Ez mindenkinek megfelelt, mert a hadnagyból ezredes, az ezredesből tábornok, a tábornokból pedig ki. rály lett. Az egész hadsereg feljebb lépett a ranglétrán. — Hogy áll, király úr?! — kiáltotta Édes Jóska, a főkirály. — Ki a mellet, be a hasat! Maga még állni se tud tisztességesen, király úr! — És szigorú fókirályi szemmel nézett Mártonra. Édes Jóska ezzel a tekintettel, s parancsoló hanggal biztosította magának a főkirályi rangot. A többi hadseregben — minden utcában akadt ilyen — a legvakme- röbb verekedőt választották meg királynak. Édes Jóska vékony lábú, sovány fiú volt. Azt hangoztatta, hogy akár a legerősebb felnőttet is kétvállra fekteti, titkos fogással. Ezt természetesen nem árulhatja el, mivel az, aki erre a fogásra megtanította, becsületszavát vette, hogy soha senkinek nem beszél a titokról. A furcsa csak az volt, hogy Édes Jóska sohasem verekedett. — Spórolok az erőmmel, értitek? Aki ezt teszi, egyre erősebb lesz. i.. Szóval a főkirály először nem akart menni, de amikor Márton kinevezte Édes Jóskát teljes jogú helyettes-főkirálynak (a különbség csak annyi volt, hogy Márton kezelte a térképet). Édes Jóska is velük tartott. A gyerekek útközben meg-meg- álltak, nézték a térképet, és ellenőrizték a térkép jelezte utcákat; — Itt végződött az Erzsébet körút. Ez a Wesselényi utca... Fő- királyhelyettes úr, olvassa el, mi van kiírva a sarkon. A vékony lábú helyettes-főki- rály szaladt, visszatért és jelentette: — Wesselényi utca. — Rendben van — szalutált Márton. — A hadsereg továbbindul. Masíroztak. Megint elővették a térképet. — Helyettes-főkirály úr, itt most a Teréz körútnak kell következnie. Nézze meg, helyes úton haladunk-e? A mezítlábas helyettes-főkirály rohant, utánairamodott Lichtenstein Izsó tábornok is. Együtt jelentették: — Teréz körút. — Hadsereg, előre! — vezényel, te Márton. Ám ekkor felháborító fegyelem- sértés történt. Lichtenstein Lipót ezredes, Lichtenstein Izsó tábornok öccse, megállt egy csemegeüzletnél, és valósággal odatapadt a kirakat üvegéhez. Márton rögtön észrevette, hogy
