Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-09 / 7. szám
8 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1966. január 9. Tiltakozom, az emberiség nevében tiltakozom. Hogy mi ellen? Az majd mindjárt kiderül. A napokban végignéztem egy filmet. A csimpánzokról szólt. Grimaszokat vágtak a csimpánzok, koccintottak és ittak. Tudósok magyarázták minden mozdulatukat. — Látják, ugyanúgy viselkednek, mint az ember! — Látják, ugyanúgy isznak mint az ember! Egy másik tudós közbeszólt: — És amint látják többet isznak, mint az ember. Az újságírók szurkoltak, némelyek a fejüket csóválták: ez igen, ennyit még a vezető lapok munkatársai sem tudnak inni. És mindenki várta: mikor következik el az a pillanat, amit a tudósok előre megjósoltak, mint némely moziba járó a film végét. Egyszer elkövetkezett ez a pillanat is. Egy csimpánz felugrott az asztal tetejére. Mintha csak jeladás lett volna, a többi csimpánz is utánaugrott. Összeölelkeztek, csókolgatták egymást. Pontosan úgy csináltak, mint az emberek. Nemhiába egy törzsből származunk. — Látják, mindent úgy csinálnak, mint az emberek! Figyeltem, figyeltem minden mozdulatukat követtem. Sok rokonvonást fedeztem fel. De... Igen, de... Az angyalát, azért mégsem mindenben olyanok ezek a részeg csimpánzok, mint a részeg emberek. Először is: nem kiabálnak. Csak csókolóznak. És nem mondják egymásnak: „Eszem a szívedet aranypajtás, hukk”! „Édes, kicsi barátocskdm, elárulok neked egy nagy titkot, de csak neked, édes, kicsi barátocskdm. Jegyezd meg magadnak: soha ne higgy a nőknek! Én hittem és hukk”! Ilyent nem mondtak. Ilyenre csak az ember képes. Mert ő nem állat. Tudja, hogy mit kell ilyenkor mondani. És a rendszert sem szidták. Nem mondták azt: „Idefigyelj, egyetlen, kicsi haverom. Mondd, milyen rendszer az, ahol a pálinka árát felemelik? Na mondd? És milyen rendszer az, ahol az ember gyomrából kimossák azt a drága jó italt, amelyért olyan keményen kell dolgozni. Na mondd, milyen rendszer ez? Mondd, drága kis pajtikám. Mondd eszem azt a nagy orrodat”. Szóval, nem szidták a rendszert. Igaz nekik nincs is rendszerük, mert ők állatok. Az ember meg mégis csak ember. Az ember még énekelni is tud. Nekiereszti a hangját és azt mondja, hogyaszongya: „Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat...” Meg azt, hogy: „Ezt a hegyet a zsebkendőmnek a négy sarkában is elhordom..." Mert erős az ember. És szerelmes is: „Volt nekem egy fehérszárnyú, bóbitás galambom, vállamra szállt, s így szólt hozzám turbékoló hangon. Tenyeremből etetgettem, a szívemen melengettem, hiszen úgy szerettem...” És az ember erős is. Azt mondja: „Idefigyelj, apuskám, nekem az igazgató egy smafu. Éppen tegnap kentem a szája alá a piszoksá- gait. Úgy meghunyászkodott, mint egy pulikutya. Ne hagyd magad, öregem. Mondd meg a véleményedet, még az atya- úristennek is, ha egyáltalán van ilyen ebben a materialista világban, hukk”! A másik meg ráfeleli. „Meg is mondom öragem. Még a főatyaúristennek is”! Amíg a majmokat néztem, ilyenek jutottak az eszembe. A majmok meg táncoltak, volt amelyik az asztal alól pislogott, volt, amelyik verekedett, volt amelyik mintha röhögött volna... Szóval, csak egyben, másban hasonlítanak az emberekhez. Igaz nem is hasonlíthattak jobban, hisz lényegesen kisebbek és állatok. Mert az ember nem állat. Valamikor volt csak, amikor így mondták: „embevállat”. Igaz, hogy a majom is majomállat volt akkor. De azóta fejlődött a nyelv és fejlődött az ember. / Ezért tiltakozom az emberiség nevében. A majom még részeg állapotában sem hasonlíthat az emberhez. Csak bizonyos mértékben. Miért a majom részegen is csak állat. Az ember pedig... Egy szó, mint száz: az ember kinőtt az állatok közül, és éppen azért nőhetett ki, mert részegen is többet, különbet tud produkálni, mint a világ bármelyik más állata. Ezzel be is fejezem tiltakozásomat. Kérem a Szerkesztő urat, tegye közzé az újságjában, hogy hadd lássa mindenki — az embert még részeg állapotban sem szabad összehasonlítani az állattal. Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: Minen Éjjeliőr, aki időmként körüljárná, háxőrxője mimes... yiéffmewn történt lopás Viperafarm A eaipéa helyén percek alatt hatalmas daganat keletkezik. ágy hogy as ember karja háromszor olyan vastag leas A farmot alig egy méter magas drótkerítés veszi körül. Nincs éjjeliőr, aki időnként körüljárná, házőrzője sincs, amely csaholásával, éles fogaival tartaná távol a hívatlanokat. Mégsem történt lopás ezen a farmon fennállása óta. Mindenki tudja a környéken, hogy az egykori istállókban, a mennyezetig érő polcokon elhelyezett sok-sok kis ketrecben mérges kígyókat tartanak. Nem velük védekeznek itt, hanem belőlük élnek. Távol a várostól, a Sljeme hegység utolsó vonulatain is túl, a Sa- mobor melletti kis Brezjében működik a zágrábi szérumintézetnek ez a kis telepe, amelyen dr. Jak- sic Brankó vezetése alatt kísérleti állatokat (egeret, tengeri- nyulat, hörcsögöt, házinyulat) tenyésztenek, és a Jugoszláviában honos két viperafajtát tartják. Ami a mérges kígyókat illeti, ilyenkor télidőben alaposan megcsappan az üzlet. Nehéz megfogni őket, mert még az aránylag enyhe éghajlatú Dalmáciában is téli álmukat alusszák. így hát csak nagy ritkán pótolják az állományt egy-egy álmatlan példánnyal. Pótolják csupán, mert komolyan tenyészteni nehezen lehet, részint mert költséges, részint mert nem szereti a fogságot, s helyette inkább az éhhalált választja. — Ebből az ötszáz darabból, amennyink most van, mindössze talán 80—100 hajlandó enni. Pedig a kasztra igazán nem panaszkodhatnak: inyencfalatnak is beillő, finom hizlalt egerekkel kínálhatjuk őket — mondja félig tréfálkozva, félig komolyan a doktor. Aztán, miközben viszolyogva meresztem a szemem a sikamlós testű kígyókra, amelyek összebújva melengetik egymást és magukat a napot helyettesítő ibolyántúli és infravörös sugarú lámpák alatt, ügyet sem vetve a külvilágra, a doktor szakszerűen elmagyarázza, hogy a magamfajta laikus is megértse, mi a mérgeskígyó, mi a méregfog és mi a kígyóméreg. Minthogy a tekintetemet nem tudom levenni a tarka hátú csúszómászókról, amelynek mindegyike akár egy ökröt is le tud teríteni, időnként a vállamra teszi a kezét, és készségesen megismétli az előző mondatot. — A fehérjékből, zsírból, sóból, nyalkából, váladékokból és javarészt vízből álló kígyóméreg, legalábbis a viperáé megrongálja a véredényeket és rombolja a vörös vérsejteket, A csípés helyén percek alatt hatalmas daganat keletkezik, úgy hogy az ember karja háromszer olyan vastag lesz. A fájdalmak persze kibírhatatla- nok. Ezt követi aztán a hideg verejték, a hányás, a kínzó szomjúság, ájulás, s ha nincs orvosi beavatkozás, a halál is... — Kimehetnénk egy kicsit a levegőre? Melegem van — szólok közbe, és nem füllentek. Kifelé menet az egyik szemem a kalitkákon tartom, mert ki tudja... Az udvaron tovább hallgatom az előadót — Ezért vagyunk mi. „Megfejjük” a kígyókat, mérgüket összegyűjtjük, kivonjuk belőle a vizet, és szép sárga kristályokat kapunk. Munkánk valójában ezzel befejeződik. A mérget a szérumtelepre küldjük, ott lovaknak adják be, és a vérükből készítik az ellenmérget. — Mondja, doktor, az ellenméreg mindig segít? — A legtöbb esetben. Természetesen nem szabad húzni az időt mert a méreg közben felszívódik, akkor pedig nincs mentség. Hallottam esetekről, hogy pásztorok, vadászok, akiket forrás mellett meglepett a vipera, és az ajkukba harapott habozás nélkül lemetszették az ajkukat, hogy az életüket megmentsék. Azon kapom masam, hogy r kezemet a számra szántottam. Mintha ideges volnék. Rágyújtok. — Sokan nem tudják — tereli másra a beszélgetést a doktor — hogy a kígyóméregből is lehet gyógyszert készíteni. Méghozzá nagyon hatékony fájdalomcsillapítót, olyan esetekre, amikor a morfium sem segít, továbbá igen jó reuma elleni szert. Nálunk nem gyártják egyiket sem. A fölösleg mérgüket (kígyóméregre gondolok) külföldre visszük, jó áron. Egy kiló kristályos kígyóméreg 20—80 millió dinárba kerül. Egészen felvidulok. Már-már arra is hajlandó volnék, hogy elmenjek viperavadásznak. De a doktor lebeszél. Azt mondja a foglalkozás eléggé veszélyes, s nem is valami kifizetődő. Az intézet egy-egy példányért 800—1000 dinárt fizet a felvásárló szövetkezetnek, maguk a vadászok 200— 300 dinárt kapnak darabjáért, — De ha már a kígyófogásnál tartunk, nézzük meg, hogyan dolgozik egyetlen „fejőnk” a szerbiai Bajkovic Miodrag — csap a vállamra. — Hát, ha muszáj.» Miodrag egy cseppet sem respektálja „jószágait”. Jobb kezére antilopbőr kesztyűt húz, karját a zakó és a fehér köpeny ujja védi. Kampósbotjával belekotor az egyik ketrecbe, kihalász egy kígyót, s nagy ügyesen kis munkaasztalára helyezi. A hüllő le-föl csúszkál, körülszaglássza Miodrag csupasz bal kezét is, de nem bántja. — Nem bánt, mert nyugodtan tartom. De ha megpróbálnám elrántani, nem sikerülne, ő a gyorsabb. Akkor is csak azért csípne meg, mert megijedt. Kis üvegtálat húz ki a fiókból, a bottal leszorítja a kígyó fejét, jobb kezével nyakon csípi, majd félém fordul: — Jöjjön közelebb a faltól. Úgy áll ott, mintha odaragasztották volna! — Ugyan kérem! Nem gondolja tán, hogy félek? Ráparancsolok a lábamra, s már megyek is. — No, lássuk? A kígyó nyitott száját a tá- lacska szélére illeszti, két ujjá- val morzsolgatni kezdi a nyakát, s abban a szempillantásban a tál fenekére csorog néhány csepp sárga folyadék, 20—25 milligramm. — Ugye semmi különös — pillant rám Miodrag. — Semmi. De tegye már visz- sza, még agyonnyomja. Jót nevet, és visszapottyantja a ketrecbe a tekergő kígyót. Nézegetem a friss mérget, olyan mint a méz. Közelebb dugom az orrom: semmi szaga. S ekkor rémülten veszem észre, hogy a tálacska széléről az ujjammal letöröltem egy cseppet. Térdem remegni kezd, a szemem elhomályosul, hideg veríték gyöngyözik a homlokomon, s mintha már fájna is a kezem feje. — .. .egyáltalán nem veszélyes — hallom távolból Miodrag hangját. — Én például meg is nyalom — fogja halkabbra —, de most nem akarom, mert a főnök megláthat. — Nem veszélyes, nem veszélyes — hajtogatom, hogy megnyugodjak. — Nem — mondja megint. — Ha csak nincs az ujján valami parányi seb. Akkor behatol. Nem hatolt be. De a hotelportásnak meghagytam, hogy félóránként nézzen fel a szobámba, én meg egész nap a telefon mellett ültem, hogy az első gyanús jelre felhívjam a kórházat. PILCZ NÁNDOR (Magyar Szó) Argentin humor Az argentínaiaktól egy dolgot nem lehet elvitatni: az üzleti leleményességet. A gyárigazgatót születésnapján felkereste egy küldöttség. Közölték vele, hogy megajándékozzák egy Cadillac- kal. — Nem fogadhatok el ajándékot a saját munkatársaimtól — szólt az igazgató. — De van egy javaslatom: jelképesen megvásárolom maguktól ezt a kocsit, mondjuk tíz pesoért. A küldöttség mosolyogva beleegyezett. Az igazgató előhúzott a tárcájából egy 20 pesost, a legkisebb létező bankjegyet, s a következő szavakkal nyújtotta át: — Tartsák meg az egészet. Legfeljebb hozzanak még egy Ca- dillac-ot, a fiamnak. Persze az az argetínai szállodaigazgató sem volt kevésbé leleményes, aki a gazdag észak- amerikai turistát a következőképpen kecsegtette. Olyan aranyhalat tesznek a szobájában lévő akváriumba, amely whiskyvel kevert vízben él. A turista elképzeli, miként fog dicsekedni látogatóinak a különleges aranyhallal, elfogadja az ajánlatot. S valóban mindennap megjelenik a szállodai boy, hogy feltöltse whiskyvel az akváriumot. Egy hónap telik el és távozáskor a gazdag turista a számláján 30 üveg whisky és 30 aranyhal árát találja. Ez az állat ugyanis éppúgy nem tűri a whiskyt, néhány óránál tovább, mint a szürke uszo- nyú, közönséges sorstársai. Megérkezett az „igazi" Már régóta figyelem őket. Határozottan tetszenek. Mindketten szimpatikusak. A férfi mindennap 5 óra 10 perckor jelenik meg a presszóban és helyet foglal a sarokban. A pincértől két fél konyakot kér kísérővel. A férfi érkezése után 3 perccel érkezik a nő. Melegen üdvözlik egymást és nyolc óráig felváltva táncolnak, beszélgetnek. Az egyhangúságot csak időn ként szakítja meg: a férfi megigazítja feketekeretes szemüvegét, a nő megrázza haját, mely hosszú és barna. Utána folytatódik minden elölről, tánc, majd elmélyült beszélgetés. Már sokat tanakodtam, vajon miről is beszélhet a fiatal pár. Mert, hogy házasok, abban biztos voltam. Egyszer feleségemnek is szóvá tettem, hogy milyen szimpatikus a fiatal pár, de ő csak sokatmondóan legyintett kezével. Akkor még nem értettem. Néhány nappal később már igen. A férfi ismét pontosan érkezett, úgyszintén a nő is. Az asztal fölött összeért fejük és valamit titokzatoson magyaráztak egymásnak, amikor egy eddig előttem ismeretlen nő megállt az asztaluknál és valami csúnyát mondott. Az asztalnál ülő hölgy felkapta a táskáját és két másodpercen belül a ruhatárból már kabátban távozott. — Nem értem az egészet — mondtam feleségemnek. — Mi történt itt? — Pedig egyszerű — válaszolta nejem. Az a nő, aki utólag jött be, a férfi felesége. Úgy látszik három hónap után rájött, hogy férje nem vidékről érkezik késő éjjel haza, hanem a presszóból.
