Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-23 / 19. szám
/ 7 Fekete István: arci bácsi TÉNAGY SÁNDOR: • Mint száz közül kilencvenkilenc ügy élek megint, mint száz közül kilencvenkilenc: minden napom szabályos, meghatározott. Reggel és este hetijeggyel igazolom életemet, kezelt, mondom, és igyekszem a kocsi belsejébe. Nincs rajtam különös ismertetőjel, hétköznapi a szó is, amit költészetté melegítek, úgy nézek mindenkire, mint tulajdon életemre* szánakozón és bizakodón, örömben telhetetlenül Napközben meglesem: miként készül a vasból a kenyér* miként simulnak ki vagy nyúlnak hosszabbra a ráncok a homlokokon, följegyzem a felejthetetlen mozdulatokat, a több jelentésű szavakat, hogy megszülessen a legigazibb szinonima. Nincs ebben semmi rendkívüli: úgy élek megint, mint száz közül kilencvenkilenc; a villamoson, hazafelé, ha vállunk összeütődik. nem szólunk, nem mentegetőzünk, megismerjük egymást, mert nincs különös ismertetőjelünk. Bertolt Brecht: Két történet A doktor ragaszkodott hozzá, hogy a halottat hozzák be a hullaházba, majd ott megnézi, de egyébként is fel kell boncolni. Az elnök a fültövét vakarta. — Gondoltam: kimotorozik oda a doktor úr..., aztán a boncolás is elmaradhat. Megint csak költség.., — Van oda út? — Oda? De még milyen! — legyintett az elnök, mintha autostrada vezetett volna a szőlőhegy hatodik dűlőjébe, Sipos Mariék pincéje mellé (épült 1852-ben és igen szép kőkerítése van), ahol is Bence Márton hegycsőszt halva találták. — Be kell hozni, így is, úgy is, Gyanús körülmények vannak... Az elnök felhörkent. — Mi van abban gyanús, ha egy öregember meghal? Pálinkát ivott az öreg — mondják, fél litert —, amit nem szokott; bort nem mondom, — mert rendes ember volt —, de pálinkát nem... — Jobb, ha maguk hozzák be — tanácsolta a doktor, mert akkor oda kell a bizottságnak kiszállnia, helyszíni szemle, fuvarosok. .. — Bizottság? — rettent meg az elnök —, fuvarosok?!! Akkor inkább behozzuk. És behozták Bence Marci bácsit, aki hagyta magát. Szépen hordágyra tették, mint a katonákat a harctéren, és Sülé Péter egy kis száraz szénát is tett a feje alá, elgondolkozva, hogy lám-lám, ilyen az* élet... — Még meleg egy kicsit ya nyaka — mondta —, nemrégen történhetett. Na, emeljük meg, emberek. K éső délután volt ekkor már. Valahol magasan varjak károgtak, s a halottvivő emberek lépteiben ott csoszogott a közelítő tél. i Már várta a halottat néhány családtag és pár öregasszony is — a fiatal Bence Marci a városisán járt és még nem ért haza —, de Banai, a sírásó röviden elparancsolta ezeket is. — Reggel gyertek, most már úgy se látni semmit, hozzányú’ni meg nem szabad! — Nem lehet hazavinni? Mégis csak szégyen ez. ványasztalok; Már elmúlt este nyolc, az öreg lókereskedő kinyitotta a dohányosszelencéjét, megforgatta a sima asztalon, mint egy játékszert, dünnyögött magában valamit, azután átnyúlt az asztalom — Ismeri azt az anekdotát, kis- barátom, amikor az amerikai hadseregben illemre oktatják a közlegényeket? .; > Na, figyeljen csak! Az őrmester feladja a leckét: Johny újoncnak meghalt az anyja, a feladat az, hogy tapintatosan kell vele közölni. Az egyik mondja így, a másik úgy, de az őrmester egyre csak elégedetlenül csóválja a fejét. Na, fafejűek, mondja végül, én felvilágosítom magukat a helyes viselkedésről. Tehát meghalt Johny anyja. Akkor kiállunk a század elé és azt mondjuk: akinek él az anyja, az lépjen ki a sorból. Johny közlegény is megmozdul... Na-na Johny, nem kell ezt úgy elsietni... Az öreg valami elismerést vart, rókaszemével mereven belebámult Fiaton arcába. Fiaton ekkor megfogta az öreg kezét, a kéz egy kicsit reszketett; csak azt nem tudom, hogy melyikünk keze az, tűnődött, azután a szomszéd asztalnál egy körszakállas fiatalember magához intette a pincért és kocsonyát kért. A pincér olyan volt, mint egy sovány komondor. Azután a körszakállas a barátaihoz fordult, valami katonákról beszéltek, áthallatszott a hangjuk. — Legfeljebb nem mindenki egy és ugyanazon adott pillanat— Nem! A doktort valami vajúdó asszonyhoz vitték, az előbb- revaló. Addig nem lehet Marcinak meg mondjátok meg, hogy koporsóról, miegymásról intézkedjék. Ide tegyétek, emberek, a sarokba, óvatosan! Az emberek letették a hord- ágyat, vigyázva, hogy bele ne gázoljanak a dió, meg a káposzta közé, meg az aszalt* szilva közé, mert ebben a házban Marci bácsi volt az első halott és Banai ott tartotta kamráját, jól tudva, hogy oda nyitott ajtó mellett se megy be senki. És eljött az éj. A temetőben, a sötétségben ” — átlagos körülmények között — ilyenkor kelnek szárnyra a denevérek... Itt mindez nincs. Az éjszaka enyhe,' a SSs bódéban kellemes szénaszag terjeng (Banai szénáját is itt tartja), az aszalódó szilva aromája párolog, és egy szem dióval egy egérke gurigázik, mert a dió nagy, az egérke kicsiny. A diók megkoccannak néha, de ezt a halott nem hallja, mert álmodik. És miért ne álmodhatna? Marci bácsi például igenis álmodott! Lassan indult el az álom, nem is tudja, mikor kezdődött. Elsősorban azt álmodta, hogy meghalt, a szíve nem ver és rettenetesen kínlódik, mint a bűnben meghaltak általában, de szólni nem tud. Aztán azt álmodta, hogy felemelik és ringva elindul valamerre. — Visznek már, Marci — markolta meg a hideg rémület — fene azt a büdös pálinkát.’ * de nem is iszom többet... — Nem bizony, vén betyár — mondta egy hang —* mert itt nincs pálinka, és ezekután eszébe jutottak összes bűnei. Marci bácsi csak most látta, mennyi volt. És jöttek, még egyre jöttek. .. nyúlósan, kínosan, rém- ségesen szorongatva az öreg szívet Jaj! És Marci bácsi, teljes halotti ^ mivoltában felült a hordágyon. Felült és tapogatózott, és — vallotta be később —* még ban válik lázadóvá — mondta a szakállas. Fiaton még egyszer elolvasta az expresslevelet: az F betűnél rád gondoltam, hogy miért, ezt most ne részletezzük, nincs kedvem magyarázkodni. Fiaton megborzongott Valahonnan furcsa, egyenletes zúgást lehetett hallani, mintha valamelyik szomszéd lakásban porszívóztak volna. Nincs ki ezeknek a négy kerekük ilyenkor takarítani, gondolta, azután megint megborzongott, s úgy érezte, hogy eevre hidegebb lesz a szobában. Odalépett a fűtőtesthez, elkezdte csavargatni a bakelit fogantyúkat, de a legkisebb eredmény nélkül. Valami megint történt a hőközpontban; Az AP jelenti; közölte a rádió; a Nemzeti Felszabadítási Front fegyveres erői 1965. október végéig 631 ezer ellenséges katonát tettek ártalmatlanná, közöttük 20 ezer amerikait. 1644 repülőgépet lőttek le, 120 ezer lőfegyvert zsákmányoltak, 2870 hadijárművet semmisítettek meg, 2300 ellenséges őrállást, őrtornyot és erődítményt szálltak meg. 7200 stratégiai falut számoltak fel. Csak 1965 novemberben a szabadságharcosok 5700 amerikai katonát tettek harcképtelenné. Azt az arcot nem tudom elfelejteni, egy kisfiú arca volt, gondolta Fiaton. Szeretett volna valamit inni, a szekrényben talált egy kis vodkát, azután elkezdett teát főzni. Szegény amerikai anyák, gondolta teafőzés közben, azután mindig igen gyalázatosán érezte magát, de ez már az élet gyalázatossága volt. Amikor nagynehe- zen tájékozódott, éktelen dühre gerjedt, hogy ilyen csúfságot tettek vele, mert úgy gondolta, hogy ez csak tréfa volt a legényektől, akikkel a pálinkát itta, de minden tréfának van határa! Megtömte zsebeit aszalt szilvával (hát itt tartja Banai a kamráját, jő ezt tudni*...), ami helyrehozza a gyomrot, és útnak igazítva az öreg csizmákat, elindult a hegy felé. — Na, néznek majd reggel a zsiványok, de rajtam ugyan nem mulatnak!... N em is mulatott senki. Elsősorban nem mulatott a doktor, aki szerencsésen világra segítette a gyermeket, de hajnalban ért haza és hétkor kihúzták az ágyból a könnyes hozzátartozók. Addig nem is ment a helyszínre senki és az elnök megállapítása szerint „ilyennek még nem is láttuk azt az aludttejforma embert”. A doktor benézett az aszalt szilvával övezett hordágyra, és üvölteni kezdett és majdnem pofonvágta az egyik gyászoló unokát, hogy hová tették az öregapjukat?! Másodsorban nem mulatott az ifjú Bence Márton, aki még az éjjel megrendelte a koporsót, felesége a gyászruhát és most várják a városból a koszorúval. Végül nem mulatott maga az idősb Bence Márton se, akit sza- lonnázva leltek rendes posztján, a Sipos Mari féle kőkerítésnél, és akit a meghatódás múló öröme után az egész népség előtt a doktor leszídott a sárga földig, hogy máskor tegye bolonddá az öregapját! Mondom, nem mulatott senki, pedig szép napfényes reggel volt Az öreg Bence Marci aztán később megnyugodott. A maradék szalonnát szépen megette, bicskáját becsettintette és megcsóválta a fejét. — Milyen mérgesek — csóválta a fejét elnézően —, hát mondtam én nekik, hogy halott va-1 gyök? eszébe jutott a saját anyja: amikor bevonult katonának, egy járműjavító műhely salakos udvarán gyűjtötték össze őket. A portól már délben retkes volt a zokni alatt a lábuk, egész nap ott ácso- rogtak az udvaron. Fiaton anyja egy ideig a kerítésbe kapaszkodott, látszott, hogy lesújtja a látvány, azután amikor elkezdték Flatonékat különböző alakzatokba sorakoztatni: kaputól kapúig röpködött, mint egy ősz madár, s egész nap arra várt, amikor Flatonékat majd kivezetik az udvarról és elindulnak az állomásra, akkor egy pillanatra még megfoghatja a fia kezét. Fiaton egész idő alatt átkozottul szégyellte magát a többiek előtt, állandón az árnyékos szögleteket kereste: meg lehet itt fulladni a hőségtől, mondogatta, s ha ránézett az anyjára, megértette a legfontosabbat: tulajdonképpen szégyellte ezt a ragaszkodó kis ősz madarat, ahogy ide-oda szálldosott, hogy minél többet láthasson, s Fiaton a lelke mélyén megérezte: rettenetes dolog ez. Szegény amerikai- anyák, gondolta, és lehúzta teáskannát a tűzről; azt hiszik, hogy a két ünnepnapon különösebb gyötrelmet jelent meghalni, mint máskor. Fájdalmasan mindegy ez, morogta. Washingtonban már 400 ezer amerikai katona bevetéséről beszélnek; közölte a rádió; egy katonai statisztikus nyilvánosságra hozta a VDK területén eszközölt amerikai légitámadások áldozataiK. úr legkedvesebb állata Amikor K. urat megkérdezték, hogy melyik állatot becsüli legtöbbre, az elefántot nevezte meg, s ezt a következőkkel indokolta: az elefánt egyesíti magában az erőt és a fortélyt. Nem valami szánalmas ravaszkodás lakozik benne, mellyel kijátssza üldözőit, vagy megkaparintja eleségél. ha nem, kerül az útjába, hanem olyan ravaszság, amely az erővel párosulva nagy vállalkozásokra képes. Amerre ez az állat jár, széles nyom jelzi útját. Ugyanakkor jóindulatú, érti a tréfát. Jó barát, éppúgy, ahogy jó ellenség is tud lenni. Roppant nagy és roppant nehéz, mégis rendkívül gyors. Ormánya a legcsekélyebb ennivalót is földszedi az iromba testnek, még a diót is. A fülét tudja szabályozni: csak azt hallja meg, amit akar. Késő öregkort ér meg. Társas lény, de nak a számát és a ledobott bombamennyiség tűzerejét. Az amerikai ősz madarak fáradhatatlanul csak teleröpködik a világot, gondolta Fiaton szomorúan; a ferde szemű ősz madarak meg lekuporodnak a bambuszfedezékek mélyére, s várják a bombákat. Fiaton később elaludt, mintha nagyon kimerült volna. Álmában egy kis hízásra hajlamos ember bukkant fel a fák, s vizek sűrűjéből és meghajolt: uram, karácsony van, mondta, garantáljuk, hogy mostantól számítva hatvan órán át ezen a területen fegyver által nem fog meghalni senki, de hatvan óra elmúltával semmit se garantálhatunk, ezt meg kell értenie. Azután eltűnt. Késő volt, mikor Fiaton felébredt, nagy fejfájással, összezilált lélekkel feküdt az ágyon. Még nem íi-t egy sort se. Talán arról majd valamit, gondolta: vannak helyek, ahol ahhoz, hogy az ember egyáltalán tisztességes maradhasson, gyakran a legnehezebb kockázatokat kell vállalni, s ezt mindvégig, mindenkor, a teljes kifulladásig. Igen, ezt írom le a tizenöt sorban, gondolta. Már este volt, egy közömbös vasárnap utolsó órái: a rádióban újra csak beolvasták az AP jelentését Washingtonból, A levegőben sugár- hajtású gépek zúgtak közben, s az expresslevél ott feküdt az asztalon: hanyagul szétbontva, mint egy ősz madár, amelyik repülés közben egy mély sebet kapott* nemcsak elefántokkal barátkozik. Mindenütt szeretik, s mindenütt félnek is tőle. Van benne bizonyos komikum, de még ez is tiszteletet ébreszt. A bőre vastag, beletörik a bicska, de a kedélye gyengéd. Szomorú is tud lenni. Szívesen táncol. Amikor halálát érzi, a sűrűségbe vonul. Szereti a gyerekeket és az apró állatokat. Szürke és csak roppant tömege a, feltűnő. Húsa nem ehető. Jó munkabíró. Szeret inni, az ital felvidítja. A művészetért is tesz valamit: elefántcsontot szállít. Intézkedés az erőszak ellen Midőn Keuner úr, a filozófus egy előadásán nagy tömeg előtt az erőszakról nyilatkozott, észrevette, hogy az emberek lassan hátrálnak és elsomfordáinak. Körülnézett és hátamögött megpillantotta az Erőszakot. — Miket beszélsz te itt? — kérdezte az Erőszak. — Az erő mellett emeltem szót — válaszolta Keuner úr. Midőn Keuner úr eltávozott, tanítványai gerinces viselkedése miatt faggatták. Keuner úr így válaszolt: „Nem arra való a gerincem, hogy összetörjék. Mert nekem tovább kell élnem, mint az Erőszaknak”. És Keuner úr a következő történetet mesélte el: Egge úr házába, ahol ő is megtanult tiltakozni, egy nap, még az illegalitás idején, egy megbízott érkezett, bemutatta igazolványát, melyet annak nevében állítottak ki, aki akkor a város fölött uralkodott, s melyen az állt, hogy felmutatóját illeti minden lakás, melynek küszöbét átlépi, elébe kell rakni minden ételt, amit csak megkíván, s minden embernek, akire ránéz, őt kell szolgálnia. A megbízott leült egy székre, enni kért, megmosakodott, majd •elalvás előtt, már a fal felé fordulva, megkérdezte: „Ugye, nekem fogsz szolgálni?”. Egge úr betakarta, elhajtotta róla a legyeket, őrizte álmát, s ettől kezdve hét éven át szolgálta. De bármit tett is, óvakodott attól, hogy egyetlen szót kimondjon. S midőn a hét év letelt, a megbízott a sok evéstől, alvástól, parancsolástól elhízott és meghalt. Egge úr begöngyölte az elrongyolódott takaróba, kicipelte a házból, aztán kitakarította az ágyat, lemeszelte a falat, fel- lélegzett és ekkor felett csak: „Nem!”. Fordította: CSÁNYI LÁSZLÖ
