Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-04 / 2. szám
1966. január 4. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 5 Arcok a váróteremből Hivatalos ügyben Nagy bajusz, szúrós szálakkal. Az asztalon vastag csomagolópapírban, spárgaburokban kis batyu, a bőrtarisznya tetején. — Élelem? — Cigaretta. Húsz csomag Kossuth. Megveszem a nyugdíjból egy hónapra előre... — Mikor utazik és hová? — Csak holnap. Gyöngyösöddel - na. — Az éjszakát hol tölti? — Itt, a váróteremben. JÓ meleg van, úgy megrakják a kályhát, hogy némelyik ember ingre vetkez. Én meg lehajtom a fejem az asztalra, és szundítok egyet. — Rokonokhoz jött Szekszárdin? — Tárgyalásra jöttem. Tartozik egy ember négy havi munkabéremmel, pedig már megítélte nekem a törvény, le is foglaltak nála egy 35 kilós malacot a pénz fejében. De nem Szét. Se pénz, se malac. — Nyugdíjas? — A várdomb! tsz-ben. Most az erdészetiben dolgozom és amennyit tudok hozzákeresek. Ha sikerül, három-négyszáz forintot is. öreg vagyok, nem győzöm már úgy, mint a fiatalok. Kosztra elég, amit megkeresek csak ruhára nehezen futja. Nézem a ráncokat, a besüppedt bőrt a nyakán. Szívós, kemény ember, nem tudnám megállapítani, hányadik évét tapossa. — A hetvennyolcadikíban vágyóik, öt éve, hogy meghalt a feleségem. Azóta magam mosok, magam kosztolok, munkásszálláson élek. A lányomék Várdombon magukhoz fogadtak, aztán mikor már nem volt az eladott házamból pénzem, elkergettek. Megélek ón így is, csak ruhára szűkösen jut. De első a gyomor, ugye?™ A bajszos embert Kiss Józsefnek hívják, s aki tartozik neki, az Nagy Mihály. Fúrom as udvarlóm... Piros a kabátja, és a divatos kissaplka is. Az élénk szín üde foltot képez a váróterem szürkésfehér falai között. A piros sapka alatt eleven szempár. Most lehajtja a fejét, kézimunkázik. — Kézimunkázom, vagy olvasok, ha délutános vagyok. Akkor sok a felesleges időm: kerek két óra. Nagydologról járok be, a vonat itt van már negyedtizenkettő- kor, és negyedkettőkor kezdek. Este 9 órától várok a vonatomra, éjfél van, mire hazaérkezem. Az állomásitól csak két kilométerre lakom. így mondja: csak két kilométerre. Számítgatok, oda-vissza négy és ha évente 300 napot dolgozik, évi ezerkétszáz kilométer gyalog, öt év óta, mióta bejáró, 6000 kiAmikor elfogyott a pénzem, elkergettek™ lamétemél is többet gyalogolt. már keltegették otthon, mert a — Télen rossz, az igaz. A hó reggeli vonat fél ötkor indul, s az arcomba vég, fázom is, meg neki a délutáni műszak után regfélek is. Sötét van már és keve- ged kellett kezdenie. — Megszoktam, hogy itt üldögélek, meg mát is csinálnék egye dűl, mert a barátnőim egy műszakban dolgoznak, mire végeznek, nekem már elment a vonatom. Most az egyszer szívesen várok, mert lehet, hogy ma elmegyünk szórakozni az udvar- lómmal. Cseréltem műszakot egy kolleganőmmel, holnap kialhatom magam, mert délutános leszek. Éjfél van, mire hazaérkezem... sen járnak az éjfélivel. De valamivel jobb, mióta hetenként váltunk az új üzletben. Juhász Erzsébet az új csemegebolt régi elárusítója Amikor még az 50-es boltban dolgozott, rendszertelenebb volt a munkaideje. Sűrűn előfordult, hogy hazaért ijfélkor és háromnegyed négykor Csak úgy, szórakozásból... Kinyújtja a lábát, a szépen fényesített cipővel. Mellette a társa botra támaszkodik, csendesen szemlélődnek. Körülöttük mozog, zajlik az élet, ők ketten olyanok a pádon, mint egy békés sziget, amelyről visszaverődnek a mozgásihullámok. Az idő délutáni három óra, a vonatok már kirobogtak, de a váróteremben mindig van jövésmenés, látnivaló. Ök tehát ülnek és nézelődnek. Letelepszem melléjük és megtöröm a csendet, — Utaznak: valahová, vagy várnak valakire? — Á, csak úgy szórakozásból ültünk ide. Itt ismerkedtek meg, a váróteremben. Most már régi barátok, az idős kőbányai munkás, Kratovilch József és Szilágyi Ferenc, aki hajdan a megyeházán dolgozott. Mikor is? — Van annak már tíz éve. A takarítónő arra jön, óvatosan söpör a pad körül, tréfásan megfenyegeti az üldögélőket: — Megcsal, Józsi bácsi!? Józsi bácsi ötven évig dolgozott Budapesten, a Kőbányai Gépgyárban, de a nyugdíjas korban jobb itt élni, a rokonok mellett, akik elhunyt felesége szeretőiét gondoskodással pótolják. Aztán a váróteremben barátokra is lelhet az ember, beszélgető partnerekre. A társasághoz harmadik is tartozik, Feri bácsi a söntéspult felé int, úgy kérdez utána, hogy merre jár most, mit csinál? — Számolja a valutát, de savanyú lehet a szőlő, mert igen csak rakosgatja a pénzt az egyik kezéből a másikba — mosolyodik el huncutul a botra támaszkodó Józsi bácsi. Képek: Túri Mária Szöveg: Moldován Ibolya Itt barátokra is lelhet az ember.. A fenyőfa még teljes díszében pompázik a tiszta szoba közepén az asztalon. A falakon körben felfüggesztett képekkel együtt őrzi az ajándékokat; a kivarró- készletet, meg a fémépítőt. — Itt van a fiam, meg a menyem képe is. Szép pár volt. — mutat egy fényképre Bélteki Lászlóné. Fiatal lány és csinos legény néz tiszta szemmel a képről. Esküvőjük után egyenesen a fényképészhez mentek. Hány éve is már? Legalább tizenhárom. — A mája volt beteg a menyemnek, már ötödik éve, hogy eltemettük. A fiamat, meg augusztusban múlt egy éve, hogy betemette a bánya. Azóta vannak itt a gyerekek. A másik fiam, a Mihály a gyámjuk. A mucsfai házban három gyerek van. Pista a legidősebb már 12 éves. A lányok közül Marika nyolc, Tériké meg hét nyarat látott. Pista hosszúra nőtt, barna a haja, és fényesen csillogók a szemei. A lányok szőke hajában pedig vidáman virít a piros, vagy a kék szalag. — Teri, a legkisebb a legcsintalanabb! Olyan, mint az eleven tűz. Nem lehet elnézni mellőle másfelé egy pillanatra sem. Mert az is elég neki, hogy kieszeljen, meg végre is hajtson valami csin- talanságot. — Persze ő a legkisebb, hát őt kényezteti az egész család. — Kényeztetve nincs. Nem telik nekem arra az időből. Meg aztán hét gyereket neveltem fel, a sajátjaimat, Egyedül kicsi koruktól fogva. Most ez a három, oda nem adnám őket semmiképpen. Amíg van MAMA erőm, majd elbajlódom velük. Amikor meghalt az édesapa, előbb a második feleségénél — akinek szintén van három gyermeke — voltak a nevelt gyerekek is. Aztán került szóba, hogy állami gondozásba veszik Pistát, Marikát meg Terikét is. A nagymama tiltakozott. — Nem okozott ez nekem hirtelen nagy gondot, hogy idevettem őket. Amikor még élt az édesanyjuk, akkor is legtöbbet nálam voltak, én bajlódtam velük. Mert a betegség soká emésztette a menyemet. Bélteki Lászlóné — a mama, ahogyan az unokái szólítják — a kötényébe törüli kezét, vagy tán csak éppen végigsimítja az anyagot... Aztán ahogyan összekulcsolja maga előtt, ösz- szébb futnak rajta a ráncok, erősebbre dudorodnak a szerte ágazó kék erek. Tíz gyerek gondját őrzik. Mennyi nagymosást végzett el velük? Hányszor emelte meg a vasalót, s ki tudná megszámlálni, hányszor vezette a szálat jobbra-balra, amikor foltot varrt fel? — Aítből él a család? — A gyerekek után 1017 forintot kapok, az én nyugdíjam meg 260 forint. Az őszig segített a Mihály fiam is. ö is bányász. De most már nem kívánhatom el tőle, hiszen megnősült. Más lett már az ő gondja is. Beosztással azért meg leszünk ebből az ösz- szegböl is. Nőnek a gyerekek hirtelen, mintha egyszerre nyújtanák meg őket. A sok szaladgálástól gyorsan múlik a cipő talpa, meg egyik évről a másikra kurtul hordhatat- lanná a szoknya is. — El vagyok én velük, Nem rossz gyerekek, csak csintalanok. Ha meg- szomorítanak, rájuk csördítek, hogy nem törődöm velük tov vább. No, ezen megszeppennek. Ragaszkodnak hozzám. — Segítség? — Nem kell nekem. Nem szaladgálok én „kéregetni”. De azért nem felejtkeztek meg tavaly nyáron sem, meg húsvétra, karácsonyra sem a gyerekekről. Pap Lajos bányász szocialista brigádja szokott ellátogatni hozzánk. Az asztalon megcsillan a fémépítő, meg a sok színes fonál is a hímzökész- letben. Pap Lajosék karácsonyi ajándéka. Többen jöttek el. Beszélgettek kicsit. Megnézték melyik gyerek mekkorát nőtt. Meghallgatták, hogy idén sincs semmi baj az iskolában, meglesz olyan négyes rendű körül a bizonyítvány, meg a lelkűkre bízták, hogy okvetlenül fogadjanak szót a nagymamának. — A nyáron meg elvitték a két nagyobbat a Balaton partjára, a bányászok gyermeküdülőjébe. Ott voltak hat teljes hétig. A kicsit meg a brigádtagok látták vendégül. Hosszú ideig voltak távol. Vgy vitték el őket, hogy rámfér egy kis pihenés. De olyan üres volt a ház ___ N agyon örültem amikor visszajöttek. MÉRY ÉVA A szekszárdi prímás emlékezetes szilvesztere Az ötvenedik szilveszterestén muzsikált Csorba Géza, a Sárköz hírneves cigányprímása, a szekszárdi „Kispipa'’ vendéglőben. Az 56 esztendős zenekarvezető hatéves korában szerepelt először, de akkor még az asztal tetejére állították fel a vendégek, hogy jobban lássák — így beszélnek erről a szekszárdi öregek. Tizennégy éves korában már a budapesti Esplanade Hotel zenekarába szerződtették segédprímásnak. Ezután bejárta az ország nagyobb városait, majd családot alapított és Szekszárdon talált végleges otthonra. Géza bácsi emlékezik. így szólítják a fiatalok, mert az asztalok közül alig kilátszó, hajdani kisfiú hajszálai mái meggyérültek, ezüstösödtek Megbecsülésnek örvend városában, mértékletes, a foglalkozásával járó hiedelemmel szemben, egyáltalán nem iszik szeszes italt, nem dohányzik, s a családjának él. A Sárköz népdalkincsének — Bogár István sárpilisi igazgató-tanító gazdag gyűjtésének — lelkes terjesztője, azonkívül magyar nótákat maga is komponált, örömmel szerez dallamokat, ha a költők megtisztelik szövegeikkel. Apjától örökölt, 250 éves olasz hegedűjével és zenekarával: Bicskei Gyula segédprímással, Bicskei Kálmán nagybőgőssel és Karászi János cimbalmossal együtt talán az utolsó szilvesztert muzsikálták végig a Kispipa öreg éttermében; egy év múlva ugyanis, a tervek szerint lebontják az elavult épületet, s helyette a jelenleginél nagyobb, korszerűbb vendéglőt építenek. Csorba Gézát és zenekarát az újév hajnalán azzal köszöntötték barátai, hogy mielőbb az új Kispipában muzsikáljanak jó erőben és egészségben. (B. L.)
