Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-30 / 307. szám
4 TOLNIA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. december 31. HACUKA Szilveszteri vacsora Mit láthatunk a tv ünnepi műsorában ? B elekotort a szél a levélhalomba. Szerteröpültek az ősz színei. Olyan volt, mint egy tűzijáték, csak mattban. — Jó segítsége van! — jegyezte meg Kovács Tamás sza- badságos utcaseprő, a szélre célozva, és nagyot nevetett. — De látom, maga sincs szabadságon. Akkorát nevet, hogy ezzel a levegővel akár vissza is lehetne terelni a leveleket a kupacba — vágott vissza Nagy Gergely, akinek négy utcája van és közte ez a fával sűrűn teletűzdelt. Utálja ezt az utcát. Mint a tengerészek a sirályokat. Neki a fák piszkítanak. A járókelők gyönyörködnek a fákban, megpihennek a hűsük alatt. Ö nem tud gyönyörködni bennük. Neki munkát adnak. A köztisztasági vállalat csak kiadja az utcákat, ez meg az a magáé, de a. munkát a fák, a .járókelők adják. És most még a szél is a munkaadókhoz társult! Hej, ha ezt a szelet irányítani lehetne! Felsöpörné az egész utcát! Igenám, de akkor ő nem lehetne utcaseprő. Pedig szereti ezt a munkát, ha néha dühöng is. Szereti, mert állandóan az utcán van. Látja a jövő-menő embereket, időnként belehallgat a beszélgetésükbe, elnézegeti a suta szerelmeseket, akik lopva fogják egymás kezét. Nem adná ezt a munkát semmi pénzért. Nem tudna az utca nélkül élni! Idáig jutott gondolataiban, ámikor ismét meghallotta a szabadságos kolléga hangját. — Csak nem sértődött meg? Mint álomból a madár, úgy rebbent ő a gondolatból. Hirtelen csak ezt tudta mondani. — Nem! Áh! Dehogy! — Azt hittem. Ügy söpört, mintha az' aszfaltot is fel akarná tépni azzal a rozzant söprűvel. Akaratlanul is a söprűre nézett. Valóban rozzant. Ideje lenne kicserélni. Vagy nem is cseréli ki. Vasárnap úgyis kimegy az erdőre, vág ott magának söprűnek való vesszőt. Igaz, kapna is, de ő már csak úgy szereti, ha a söprűje maga vágta vesszőből van. Az mintha tartósabb lenne, meg jobban is fekszi az utat. — Hallotta? Lesz söprőgép! — Hallottam hát! Dühöngött magában, hogy ilyenek a maiak, nekik már derogál utcát söpörni söprűvel. De a gépre felülnek. Ott pipiskédnek rajta és kinevetik az utcaseprőket. Pedig miben különböznek tőlünk? Abban, hogy ők géppel végzik ezt a munkát. — Nekik már a gép, a technika a mindenük! — mondta ki helyette a gondolatot Kovács Tamás. Ezen meglepődött. Hogy az istenben találta ki az 6 gondolatát? — Ez a fiatalság. — Az én fiam is megveszik a gépekért, pedig még csak hetedikes — jegyezte meg Kovács. — így van az én fiam is. — A maga fia? Hát magának is van fia? — lepődött meg Nagy. — Én még soha sem láttam. Igaz, hogy nemrég költöztünk ide, de... — Nem is láthatta! Messze lakik innen. — Hol? — Pesten. — És mit csinál ott? — Mérnök. Gépészmérnök egy gyárban. — Olyan idős már? — Olyan idős? — ütközött meg a kérdésen Nagy Gergely. — Már gyereke is van. Szép tízéves fiú, a Ferike. A múltkor küldtek róla fényképet. Olyan, akár a vasgyúró. Igaz, az apja is erős, nagy darab ember. Csak a menyem, az soványka szegény. Nem csoda, állandóan bent van a kórházban, a betegek között. — Ápolónő? — Nem! — adott sértődé- keny nyomatékot Nagy. — Orvos. Gyermekorvos. — És nem szoktak hazajönni? — Messze vannak. Az idejük is kevés. Azt a kis szabadságot, amit kapnak, vagy külföldön, vagy a Balatonon töltik el. — És maguk voltak már náluk? — Egyszer. Nagyon messze vannak. Rossz a közlekedés. A lakásuk is kicsi. Nem bírja a derekam a fotelágyat. Akkor is úgy megnyomódott, hogy két hétig alig tudtam rendbehozni. Elhallgattak. A szél ismét belekotort a kupacba, surrogva hentergette a sok levélhullát az úttesten. — Így hát csak levelezge- tünk. Jó levélíró a fiam. Minden hónapban ír egy levelet. Azt írta legutóbb, hogy vesz autót. Akkor majd gyakrabban eljön, — így van ez. Elmennek a gyerekek. Csak a levél jelzi, hogy van még gyereke az embernek. — Az! Meg a csomag. Időnként küld csomagot is a fiam. Inget, gatyát, meg egyéb hacu- kát. Ez a ruha is tőle való. Kitűnő anyag. Megnéztem. Angol szövet. Még bele is van írva. Az utcán emberek jöttefc- mentek, autók, motorkerékpárok szaladgáltak. Az utcaseprők szemében céltalan volt ez a mozgás. Pedig lehet, hogy a járókelők között voltak olyanok is, akik most vitték a postára a levelet, amelyben azt írták szüleiknek: „Kedves Szüléink! Örömmel tudatjuk, hogy egészségesek vagyunk, amit maguknak is teljes szívünkből kívánunk. . Nagy Gergely megszorította a söprű nyelét és egy nagy ka- nyarintással egy kupacba söpörte az ,engedetlen leveleket. SZALAI JÁNOS Jöjjenek, fáradjanak közelebb az asztalhoz, kedves nézők. Érdemes lesz helyet foglalni a tv képzeletbeli vacsoraasztalánál. Talán első pillanatban szokatlannak tűnik a keretjáték. Ugyanis az eddigiektől eltérően a szilveszteri műsorban nem egy fáradhatatlan konferanszié áll majd a kamerák elé, s míg szusszal bírja, mondja a szöveget, mókázik, paródiázik. Nem. Idén, a „minden idők” legnagyobbszabásúnak ígérkező szilveszteri estjén erre a roppant feladatra senki sem vállalkozhatott. Idén a televízió többmilliós tábora nagy családként szórakozhat. Valamennyien vendégségbe vagyunk hivatalosak a Gombos Kati — Sinkovics Imre és a Kazal László — Balogh Erzsi családhoz, ahol már vár minket a kedves rokon, Gőzön Gyula bácsi is. Első vendég az oly népszerű Törőcsik—Bodrogi házaspár, majd a többiek: Kibédi Ervin, Hlatki László, Sárosi Katalin, Radnai György és sokan mások. Az est első nagy programja — gondoljuk — az első nagy sikert is meghozza: Johann Straus: A denevér. Színre kerül a tv ósz- szes stúdiójában. Modern feldolgozásban, sok-sok vidámsággal, rengeteg ötlettel és micsoda szereposztással! Házy Erzsébet elbájoló kedvességű Adélja és Karnevál hercege, Darvas Iván, illetve Külkey László megszemélyesítésében bizonyára kedves élmény lesz a nézők számára. Az évzáró konferansz, Tabi— Ráday duója, bizonyára az év fonákságait pellengérezi majd ki. Mennyi kacagtató titkot tartogat a tv ajándéknaptára: Horváth Tivadar, Krencsey Mariann, Márkus László, Mezei Mária, mind megannyi márkás név. És a jövendőmondó, a kilométeres verseket szavaló Rátonyi Róbert, vajon az idei szilveszteri műsorban is a legnagyobb siker lesz? Ügy tíz óra felé már jócskán fogyogat a bor, jólesik egy kis nótázás. Erről gondoskodik Fónai Márta kedves, mosolygós menyecskéje, Palló Imre gyönyörű hangja, akik egy csokorra valót nyújtanak át a magyar nóta kedvelőinek. Aki nem fárad el hamar, kísérje el Róna Tibor: Vidám társas- utazás című útikomédiéjának szereplőit, Agárdi Gábort, Lorán Lenkét, Major Tamást, de úgy igyekezzenek, hogy még éjfél előtt visszaérkezzenek! Különben lekésik a zenés-táncos összeállítást, az év leghíresebb slágereiről. Pont éjfélkor felcsendülnek a Himnusz hangjai. Fellegi Tamás főszerkesztő, és a rendezők: Bednai Nándor, Horváth Ádám, Marton Frigyes, most már talán nyugodtabbak, hisz a nehezén túl vannak. Vagy talán mégsem? A legnehezebb perceket a közönség kritikái jelentik majd. Reméljük, hogy ez a kritika a legkedvezőbb lesz! (regős) *fTT-T»**vvv*WTV?TTTTVVTTTTTTTTVTVTTTVTVTTVTTTTTWWVTTTTTrfTVVTV Rab Ferenc : Jádáópén<z MEGJELENT a „Béke és Szocializmus" legújabb száma A decemberi szám főként a Kommunista Intemacionálé VII. kongresszusának harmincadik évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi találkozó anyagait tartalmazza. A cikkek rövidítve közlik a találkozó résztvevőinek felszólalásait. Többek között: B. Ponomarjovét, az SZKP Központi Bizottságának titkáráét és Nemes Dezsőét, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjáét. A legtöbb felszólaló a VII. kongresszus útmutatásait összekapcsolta a jelenlegi helyzettel. Az új számban olvashatjuk Zdenek Mlynár cikkét a politikai vezetés problémáiról és a gazdaság irányításának új rendszeréről, Francois Billoux „A Francia Kommunista Párt egységpolitikája és az elnökválasztás” című cikkét, továbbá J. I. Quello és N. Isa Condo cikkét a dominikai forradalmi harcról és tanulságairól. Jósé González a chilei kommunisták XIII. kongresszusáról számol be. „A nép akaratát nem lehet megtörni” című jegyzet a Dei-vietnami Nemzeti Felszaba- dítási Front megalakulásának ötödik évfordulójáról emlékezik meg. *VrrrmrVTTTTW*TTTTTTTTTV*VTTVrrT* TTTyVTTTTVWTTTTTTfTTT'HTTTTTTTTrTVTTTTTVTVrrTTTTTrrTTTTTTTTTWWW»» — 94 — A söntésben igazán nem lehetett volna hanyattesnem, olyan sűrű volt a füst. Átfurakodtam a tömegen és a szűk folyosón elhaladva, bejutottam az étterembe. Amikor agglegénytársam megpillantott, már szólt is a pincérnek: — Fél konyakot az úrnak...! Letelepedtem melléje. — Mi újság, kedves piktorom? Kész a versenyhíradó? — szóltam enyhe gúnnyal. A piktor elengedteN a füle mellett a megjegyzésemet. Az előbb még mintha vidámnak láttam volna, de hogy nem válaszolt, úgy tűnt, mintha arca elkomorult volna. — Sebaj! — ütöttem hátba kedélyesen — azért kibírjuk valahogy! — Micsodát? — kérdezte mogorván. — Hát... ezt az agglegény életet. Legyintett: — Ez nem jó. Higgye el, fiatalember, ez sem jó! Az ember csak cselleng a nagyvilágban, dolgozik, hazamegy, otthon az albérlet... csak eljövök hazulról. De már ez is unalmas. Valaki kéne, nagyon kéne! Tudja... azért más ám, ha van egy asszony. Egy türelmes, kedves asszonyka. Elhiszi? — El — feleltem. Pedig nem hittem el. A család fogalma olyan messze esett tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Most, hogy a piktor felidézte ezt a gondolatot, rájöttem, hogy nekem soha nem jutott eszembe ilyesmi. Nem is tudtam a festőt megérteni. A szabadságomat soha nem adnám fel semmiért. — 95 — S az én szakmám nem tűri a családi gondokat, érzelmeket, gyermeknevelést, konyhaszagot, délutáni céltalan sétákat feleségestől, gyerekestől. A szerelem, mindenféle értelemben véve, megadatott nekem. Ha kellett, hát Lucy is tudott asszonyosan kedves lenni. Hella pedig asszonyo- san tartózkodó és mégis odaadó. Mi kellett nekem? Az időmmel magam soha sem rendelkezhettem. Nem voltak különleges terveim az élettel, legfeljebb az, hogy kint megszedem magam, és majd mindig kitartok valaki mellett, egy ideig, ameddig tetszik. Egyelőre Lucy mellettem van, és az a tudat, hogy létezik számomra, megnyugtató érzéssel tölt el. Sokszor rádöbbentem, hogy amikor Judittól esténként a kapuban, vagy fönt a lakósajtó mögött elbúcsúzom, Judit hajából, mintha Lucy bőrének illata áradt volna felém. Juditot megint másutt kellett elhelyeznem lelkivilágomban. Szépsége, végtelen bája, vonzó termete, sokszor levett a lábamról. Judit tisztességes volt és becsületes. Veszéllyel, bonyolult fordulatokkal, idegeimet pattanásig feszültségben tartó eseményekkel telített életemben Judit megnyugtató tavaszi esőt hozott. S ha ragaszkodtam hozzá — már pedig ragaszkodtam — akkor annak csak ez volt az oka. Ragaszkodtam? Kezdetben csak azt hittem, csupán ragaszkodás ez. De rájöttem, hogy minél többet vagyunk együtt, és az eltelt hónapok minél messzebb mossák tőlem Lucy emlékét, — egyre jobban szeretem. — 96 — Ki érti ezt? Szerettem Lucyt és szerelmes vagyok Juditba... Magamnak sem mertem bevallani az igazságot: Lucy számomra a pénzt, Judit a becsületes életet jelentette. Igen, ez volt az igazság, mert hiszen az előbbi csábított legjobban, — nyugodt, tisztességes életforma azonban csak mint jól hangzó fogalom lebegett előttem. A piktor folytatta: — Amikor lejövök az utcára, vagy valamelyik parkba, esetleg ki a ligetbe, látok férjeket, akik asszonyukat karonfogva sétálnak, megnézik a kirakatokat, isznak egy pohár sört, táncolnak néhányat, és én meg egyedül bolyongok. — Nem úgy néz ki ön, kedves fsetőm, hogy mindig egyedül bolyong. Egészséges, jóvágású fiatalember, valaki csak mindig akad, nem? 1— próbáltam vigasztalni. A festő fanyarul mosolygott: — Nem lehet mindig a lányok után sem futkosni. Abba is beleún az ember. A gyors ismerkedést, és a még gyorsabb ölelkezést megette a fene! Az csak olyan, mint amikor egy kifényesített, szép almába beleharap az ember, aztán a szájában elomlik, mert rothadt. Eltűnődött, aztán odaszólt a pincérnek: — Hozzon két decit, tisztán! A csopakiból... — Bizony rossz ez az egyedüllét... — folytatta a piktor, eléggé rossz hangulatban. — Tessék parancsolni! A festő megint felemelte a poharat és a világosság felé tartotta:
