Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-24 / 303. szám

BOLDOG GYEREKEK A szekszárdi zenede Husek Rezső ült a zongoránál. A november 7-i díszünnepség kö­zönsége átszellemült arccal hall­gatta és kitörő tapssal jutalmaz­ta a művész játékát. Elhaltak az utolsó futamok és érezhetően ün­nepibb lett a hangulat, ünnepé­lyesebb lett minden. A zene va- rásziata tette ezt és az interpre­táló művész megkap», kifejező átélése, alázata. Ismét arra kel­lett gondolni, hogy városunk si- várabb, szegényebb lenne, a szí­vek kérgesebbek volnának, ha hiányozna a zeneiskola és ha nél­külözni kellene azt a lelkes gár­dát, amely apostoli megszállott­sággal, ihletettséggel Szekszárdon valósággal küldetést teljesít. Egy város igényességét, igény­telenségét, lakóinak szépre, jóra való készségét szokás ezzel is, az­zal is mérni. A muzsika szeretete az igényesség velejárója S élnek itt, Szekszárdon embe­rek, akik megható szorgalommal már tíz év óta fáradoznak, szer­veznek, agitálnak annak érdeké­ben, hogy minél több embert nyerjenek meg a zene barátai­nak. Élükön Husek Rezsővel, aki tíz évvel ezelőtt Ceglédről jött ide, Szekszárdra. Sánta Jenőné, aki a zeneiskolával együtt jubi­lál, Füzesi Zoltánná, a népszerű Erzsi néni, aki még vasárnap is együtt gyakorol a gyerekekkel. Vagy Véghelyi Miklós, az üttörő- zenekar egyik gazdája, aki a fá­radságot igazán nem ismeri. Ve­lük, a tanári karral és a zene­iskolával nemcsak a város, a me­gye is gazdagabb, teljesebb. Ahol jelenleg a szekszárdi, Liszt Ferenc nevét viselő állami zeneiskola székel, ott valamikor a felszabadulás előtt a kereske­delmi kaszinó volt. A több mint 100 éves régi épület egy ideig tiszti kaszinó, FÉKOSZ-, majd DÉFOSZ-székház lett. E földszin­tes épületet jelölték ki 1955-ben az első állami zenede szekszárdi otthonának. Állami pénzből fede­zett zeneoktatás azelőtt nem volt sem itt, sem másutt. Az viszont igaz, hogy a felszabadulás előtt már működött egy magániskola elég magas tandíjjal és 40—50 hallgatóval. Később ezt a magán­oktatást 1955-ig Rutkai Lajosné folytatta (ő most is tagja a zene­iskola tanári karának). A 100 évnél idősebb épület tíz év óta nemcsak pedagógiai in­tézmény, de kisugárzó központ is. Egyebek között úgy, hogy közre­működik és részt vállal számos színvonalas és nagy művészi él­ményt nyújtó estek megszervezé­sében. Továbbá úgy, hogy igyek­szik minél szélesebb körben köze­lebb jutni a dolgozókhoz és fel­kelteni bennük az érdeklődést, az igényt. Erre az utóbbira legtöbb alkalom akkor kínálkozik, amikor rendezvényeken, ünnepségeken, évfordulókon szerepelnek. Évente 40—50 ilyen szereplésük van, a társadalmi szervezetek és a tö­megszervezetek kérésére örömmel és szívesen vállalnak fellépést. Évente 16—18 növendék-hang­versenyt rendeznek és a felnőtt­hangversenyek előkészítésében, szervezésében minden alkalom­mal közreműködnek. Való igaz, hogy Szekszárdon hangverseny­életről csak 1955 óta beszélhe­tünk. Ebben nagy része van Tucs- ni Lászlónak, a lelkes zenebarát­nak is, aki rengeteg egyéb el­foglaltsága mellett maga szer­keszti a TIT kiadásában megjele­nő Zenebarát című közlönyt. (Ke­vesen tudják, hogy Szekszárdon ilyen is van.) A Szekszárdi Állami Liszt Fe­renc Zeneiskolának abban is sok része van, hogy az ifjúsági hang­versenyek iránt az érdeklődés ör­vendetesen és meglepően nagy az 1965/66. évadra. Szekszárdon 900, Tolnán 500. Dombóváron 700, Bonyhádon 800 a fiatal bérlet- tulajdonosok száma. Szívet do­bogtató élmény ezeket a száraz számokat leírni, hiszen a bérlet­tulajdonosok többsége munkás- és parasztszülők gyermeke. Apáik annak idején jórészt ízlést fica- mító giccset kaphattak, s ők zene­kari hangversenyt hallgatnak Beethoven műveiből, Liszttel, Bartókkal, Kodállyal, Mozarttal, Csajkovszkijjal, Verdivel ismer­kednek. Ennek ízlést fejlesztő és jellemet formáló hatását ma már senki sem vitatja. Délelőttönként a zeneiskola csendes. Hetekkel ezelőtt néhány napig azonban időnként megszó­laltak a hangszerek, mert a hall­gatók a tízéves évforduló ünnep­ségére készültek. Polgár Margit­ról, a zeneiskola tavaly elhunyt kiváló tanáráról nevezték el a ju­bileum tiszteletére rendezett ze­nei versenyeket. Általában azon­ban délelőtt csend van, annál ele­venebb és hangosabb a délután, az este. Rendeltetésének megfele­lően az iskola elsősorban az álta­lános iskolák diákjainak nyújt zenei oktatást. A felvételnél a rátermettség az egyetlen követein talnokot, vagy a kereskedelmi al­kalmazottat. Az igazán tehetséges gyermekeknél semmit nem szá­mít, hogy a szülő segédmunkás, avagy éppen tanár. A zsűritagok a megmondhatói, hogy a felvétel­re jelentkező hétévesek több mint 90 százaléka zenetanulásra al­kalmas. Ez is megerősíti Kodály Zoltánt. A legjobbak között a hegedűtanszakos Knetovits Brigitta édesapja ktsz-ben dolgo­zó ácsmester. A kajdacsi Horvai Marika zongorázni tanul, édes­apja tsz-ben gépész. A tehetséges Gáspár Sándor tubán játszik, édesapja fűtő. Böröczi Mária édesaDja traktoros. Az iskola ki­valóságai között említik Thész Lászlót, akinek főorvos az édes­apja. Egyébként az elmúlt tíz év során több mint húsz fiatalember indult el innét a zenetanári pá­lyára. Wágner Ilus, az iskola egy­kori tehetséges növendéke volt az első, akiből zenetanár lett. Je­lenleg a Pécsi Zeneművészeti Szakiskolában tanít. 1955-ben elég mostoha körülmé­nyek között öt tímár kezdte meg a munkát. A megyeszékhely la­kóinak igényességére, érdeklődé­sére jellemző, hogy a hallgatók száma már az első évben elérte a másfél százat. 1956-ban a je­lentkezők jó részét helyhiány miatt kellett elutasítani. A taná­rok öten hatfelé tanítottak: a moziüzem kistermében, a TIT-től kölcsönvett szobácskábán és a szülők előszobáiban. Később va­lóságos bűvészmutatványszámba ment az, ahogyan ebben a régi épületben egy tanteremből szele­teléssel kettőt, kettőből hármat csináltak. Jelenleg az iskola he­lyet tud adni valamennyi hall­gatójának, bár ha több lenne a hely, akkor kevesebb gyereket kellene elutasítani. (Az építkezés, az átalakítás pedig szinte állan­dó, ott jártamkor is építkeztek.) Kevés a hely, de a hallgatók száma mégis jócskán megszaooro- dott: 220-an zongoráznak, kilenc- venen vonós, nyolcvanan fúvós hangszeren tanulnak és húszán énekórákat vesznék. A hangsze­rek között a zongora a sztár. Van olyan falusi kislány, aki naponta hat kilométert gyalogol gyakorlás előtt, de vállalja a fáradságot és kitart a zongoránál. Érdekessége ennek az iskolának, hogy a kör­nyező községekből is, sőt még a távolabbi Kajdacsról is vannak • bejárók. Ezenkívül érdekessége, rwi A Ki mit dug? — játékot otthon, családom­mal karácsony előtt egy hónappal kezdjük el játszani. A játékban kor­határra való tekintet nélkül mindenki részt vehet, akinek dugi, vagy zsebpénze van. A játék úgy kezdő­dik, hogy karácsony előtt valamennyien meg­egyezünk abban; az idén senki, senkinek nem vesz semmit. Erre mind­annyian megesküszünk és kijelentjük, hogy ha mégis, valaki valakitől valami ajándékot kapna, az ajándékot karácsony este elégetjük és az ajándékozót kitagadjuk a családi örökségből, ami mellesleg még meg sincs és ha így megy, soha nem is lesz meg. Ezután következik a megfigyelés időszaka. Ilyenkor családom va­lamennyi tagja, csalá­dom valamennyi tagja által megfigyelés alatt áll. A megfigyelés lé­nyege, hogy kinek mire van szüksége? Ha ez ki­derül, következik az KI MIT ? anyagbeszerzés. Ez hosz- szú és fáradságos mun­ka, mert amit keresünk, az mindig hiánycikk, és mert a beszerzésnek csak titokban szabad történni. Ha például december közepén fele­ségem munkaidő után nem jön azonnal haza, hanem este nyolckor fáradtan, karikás szem­mel érkezik meg és arra a kérdésemre, hogy „Hol voltál fiacskám?”, elvörösödik és dadogni kezd, én tudom, hogy ö nem egy jellemszíné­szünk lakásán idegenült el tőlem, hanem a nagy magyar belker. áruhá­zában alsónadrágot vett nekem, a gyereknek ci­pőt és az anyósomnak meleg nadrágot. Persze, másnap ő sem ideges, mikor elcsigázva érkezem haza, mert tud­ja, hogy nem egy revű- táncosnő lakásán voltam szakmai bemutatón, ha­nem különböző áruhá­zakban szidtam az el­avult gazdasági mecha­nizmust és az áruházi eladók rossz anyagi ösztönzését. Ugyanezt teszi néhány nap múlva Peti fiam és az anyó­som is. Ezután kezdődik tu­lajdonképpen a „Ki mit dug ?". En minden ajándé­kot kizárólag az elő­szobaszekrény mögé du­gok. Családom tagjai ezt onnan tudják, hogy az ajándék egy része a szekrény mögül kilóg, és tavaly, tavaly előtt és öt éve is onnan lógott ki. Feleségem csak az ágyneműtartóba dug. Ezért én aztán estén­ként csukott szemmel húzom ki az ágyneműt és akaratlanul is kirán­tom az ajándék alsó­nadrágokat, amit aztán a feleségem gyorsan az ágy alá rúg és reggel hasonfekve piszkálja ki. Anyósom a konyha- kredencbe rejti az árut. Ezt onnan tudom, hogy a házi kabátomnak ta­valy és az ingemnek tavaly előtt még újév után is marhapörkölt szaga volt. Peti fiam mindent az erkélyen dug el, úgy, hogy amikor az ajándé­kot előveszi, rögtön küldhetjük a Patyolat­ba. Jelenleg már mindert beszereztünk, és min­dent eldugtunk. Min­denki úgy csinál, mint­ha nem tudna semmit és karácsony este majd a meglepetéstől döb­benten esünk egymás nyakába. Hát így folyik le ná­lunk a „Ki mit dug?”. A nagy sikerre való tekintettel a legköze­lebbit már a tv is köz­vetíti. MIKLÓSI OTTO Zsűri állapítja meg az alkalmas­ságot, majd ezt követően felvételi bizottság dönti el, hogy kik le­hetnek a zeneiskola hallgatóit Az általános iskolák második osz­tályba lépő diákjai közül bárki jelentkezhet felvételire. Hat évig tart az úgynevezett alsófokú zenei képzés. Innét a hallgatók a Pécsi Zeneművészeti Szakiskolába jelentkezhetnek. Saj­nos, Pécsett ez az iskola nem ren­delkezik kollégiummal és kevés szülő bírja vállalni az albérlettel járó költségeket. Áthidaló meg­oldás viszont, hogy a szekszárdi zeneiskola hat év után öt évig továbbképző osztályokat működ­tet, jelentős számú középiskolai hallgatóval. A felszabadulás előtt a zenetanulás luxusnak számított, kizárólag a jobb módú szülők en­gedhették meg maguknak, illetve gyermekeiknek. Tíz évvel ezelőtt már változott a- helyzet, de akkor még főleg az értelmiségi és az al­kalmazotti szülők gyermekei je­lentkeztek. Ma már a zenetanuló gyerekek szülei között megfelelő arányban ugyanúgy megtaláljuk a tsz-tagot, a traktorost, a segéd­munkást, mint az orvost, a hiva­hogy 2-es osztályzatú tanuló nincs, hármas csak elvétve akad, a döntő többség 4-es és 5-ös ren­dű. A tandíj egészen kis összeg: az 5-ös tanuló 10 forintot, a 4-es 15 forintot, a 3-as 25 forintot, a 2-es 40 forintot fizet havonta. A költségek nagy részét az állam viseli, a hangszerek java részét szintén állami pénzből vásárolják és bocsátják a tanulók rendelke­zésére. Egy-egy növendék évente 1000 forintjába kerül az állam­nak. A három fiókintézettel együtt ezek az ezer forintok Tol­na megyében megközelítik az évi háromnegyed millió forintos álla­mi hozzájárulást. A szekszárdi zeneiskolának ugyanis Bonyhá­don, Tolnán és Dombóváron fiók­intézete működik. Dombóváron az idén kezdték a zeneoktatást 100 jelentkezővel, Tolnán a hallgatók döntő többsége tsz-tag, munkás- és hajósszülő gyermeke. A jubiláló szekszárdi zenede a város és a megye zenekultúrájá­nak fő pillére. Együtt él a város­sal és a város mindinkább együtt él a zeneiskolával. Szekulity Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom