Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-24 / 303. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1985. december 25. Naptár Kivettem, egy éve megszokott helyéről és a szemétkosárba dobtam, Szokatlan csupaszságot hagyott maga után. Naptártartó, naptár nélkül. Olyan, mint a téli táj hó, a tavaszi mező virág nélkül. Sivár és csupasz. Nem is néztem sokáig ezt a fájdalmas meztelenséget. A régi, kopott lapok helyét elfoglalta az új, mely szűzi tisztasággal kevélyke- dett egy évre kijelölt helyén. Milyen üdítő látvány! Csak most, csak így venni észre, hogy a régi mennyire siralmas állapodban volt! Fitymálóan nézek utána. Elterülve fekszik előttem, egy almacsutka és jóné- hány papírgalacsin társaságában, gyámoltalanul, szétnyitott lapjaival. .. „Laci: 03—27” — olvasom. Fekete haja volt, és nagyon szép szemekkel nézett rám mindig. A szemei! Kedvesen, kisfiúsán csillogva, nagy sötét szemei voltak. Azt hiszem, nagyon szerelmes voltam bele. Miért? Azt már nem is tudom. Csak úgy, minden ok nélkül, megfontolatlanul, kissé ostobán, esztelenül, — . szóval igaziból. De csak voltam! Már elmúlt. Emléknek azért kedves. Áh! Szentimentaliz- mus az egész! De azért lehajolok utána, s tétovázva lapozom tovább. Most látom csak, milyen sokat voltam moziban. Minden hétre jut egy előadás. És mennyit utaztam! Április 29: „Budapest”. Emlékszem arra a napra. Ahogyan leszálltam a vonatról, egy idős néni cseresznyét árult a Déli pályaudvar előtt. Két kis csomót vettem tőle. Nagyon kínálta magát, szégyellősen, halványan piruló bogyóival. Nehéz volt erősnek lennem — megállnom, hogy ne csipegessek belőle. A húgomnak szántam, örömet akartam szerezni vele. Gondoltam, még nem evett az idén. S az öröm, a meglepetés egy kicsit mégis elmaradt. Vacsora után a húgom három szent, szégyellősen piruló vízízű cseresznyével kínált meg. Nekem tartogatta már két napja. „Délelőtt 9 órára 102-es szoba”. — Hát ez mi? Fogalmam sincs! Hol járhattam én? Nem tudok visz- szaemlékezni. Kórház? Vagy csak hivatali szobaszám? Elfelejtettem. Aztán két héten keresztül, három-négy naponként: „pol. gazd, munkásmozgalom története, stílustan'’... Vizsgaidőszak. Akkor csaptam be a szenteket. Filozófiavizsga előtt egy húszast ígértem a Szent Antalnak, ha megsegít. A vizsgám négyesre sikerült, a húszasért meg feketekávét ittam, konyakkal. Vizsga után kell egy kis felüdülés! Meg aztán ki hisz az ilyen szentes dolgokban! No, nem igaz? Aztán így sorjában: „varrónő, délután ötre”, „Garay-ba délelőtt tízre”, „könyvtár lejár”, és prózaibb dolgok: „Patyolat”, „órás”, másfél kiló hús”, meg: „cipőm kész”, „tanácsülés” és azonnal utána nagybetűkkel: „vegyél szappant!”. Visszaforgatok. E r- zsébet-nap. „Zsákénak virág”. Aztán a virágból hat mokkáscsésze lett. De Zsóka készlete azon a napon tizenkét mokkáscsészével gyarapodott. Zsuzsi is ugyanazt a készletet hozta neki ajándékul, amilyent én. Az új naptárba beírom a fontosabb telefonszámokat, — Lacié kimarad —, azután nem hajítom, hanem egy kicsit Ice- gyeletteljesebben beleteszem a szemétkosárba ezt a régit. Hiába, ez az élet rendje! Üj év következik. .. MÉRY ÉVA Szekszárdi üdvözlet a svéd erdőkbe A svéd erdőkbe küldött szekszárdi muzsikáló képeslapokat Jankó Sándor, a Szokszárd- gurovicai erdészet vezetője. Tavaly karácsonykor ugyanis, egy 6Véd család élvezte a szekszárdi erdész magyaros vendégszeretetét a tolna megyei kis Svájcnak is nevezett táj erdészházában. Viszonzásul Svédországba meghívták feleségével együtt a magyar erdészt, aki a nyáron három hetet töltött el északon, barátságot kötött svéd erdészkollégáival, s tanulmányozta az ottani erdőgazdálkodást is. Jankó Sándort karácsonyra ismét meghívták Svédországba, mivel azonban a szívélyes kérésnek elfoglaltsága miatt jelenleg nem tehet eleget, szekszárdi bordalos képeslapon küldött karácsonyi üdvözletét Thorsten Peterssonnak. a dél-svédországi erdészetek igazgatójának és vaxjői erdészkollégáinak. A baráti kapcsolatból eredően, a jövőben valószínűleg svéd vadászvendégek is látogatnak hazánkba. Méhméreg-nyerés ,fejőgéppel •>v Különböző reumatikus betegségeket „népiesen” gyógyítottak, sőt gyógyítanak ma is méhszúrás- lal. Persze ez nem jelenti azt, rogy reumás fájdalmak esetében egyszerűen megszuratjuk a beteget egy, vagy több méhhel — és i fájdalom elmúlik, a betegség negszűnik. Ez nem így van, de cétségtelen, hogy a méhszúrás — i szervezetbe juttatott méhméreg cövetkeztében — bizonyos esetek- >en gyógyító hatású lehet. Éppen szért természetes, hogy a gyógyá- izatban és így a gyógyszergyártásban is egyre nagyobb kereslet nutatkozik a méhméreg, illetve a néhméreg-készítmények iránt, le méhmérget nyerni a méhek- >ől nem egyszerű feladat. Az ingerült méh ugyan könnyen szúr, le fullánkját nem tudja visszanézni sem az ember bőréből, sem egyéb anyagokból és így potrohúnak hátsó része kiszakad és az állat elpusztul. Ilyen módon méhmérget nyerni nagyon költséges eljárás — hiszen méhek millióit kell elpusztítani ahhoz, hogy számottevő mennyiségű méreghez jussunk. Hosszas kutatómunkával sikerült egy „méhfejő gépet” konstruálni. Ennek segítségével a méh Leadja mérgét, de az állat nem pusztul el. A „fejőgép” lényegében üveglemez, amelvre vékony drótháló feszül. Erre helyezik az állatokat és elektromos sokkal késztetik őket arra, hogy mérgüket kifecskendezzék. Sőt van olyan „fejőgép” is, amelynél az állatokat narkotizálják és áramütéssel kiváltják az izmok összehúzódásét, aminek következtében a méh a mérget kicsepegteti. Az új generáció Lukács István, a műszergyár KISZ-titkára előveszi kis noteszét, s abból olvassa az adatokat. Az üzem dolgozóinak több mint nyolcvanöt százaléka fiatal — harminc éven aluli. A gyári átlagos életkor pillanatnyilag 26 év, amikor az első szakmunkásokat felvették, még 37 év volt az átlagéletkor. A gyárnak nincs nyugdíjasa. A gyár fiatal. Az már természetes is, hogy itt kell egy új munkásgenerációnak kinevelődni. Ifjúmunkásokat keresek a gyárban. Nehéz választani közülük olyanokat, akik megfelelően reprezentálják az új munkásgenerációt. Mert különbség alig van közöttük. Itt tanulták a szakmát, itt az első években váltak emberré, most válnak munkássá. Milyenek ezek a fiatal szakmunkások? Milyen lesz Szekszárd város új munkásgenerációja? Bemutatok képviselőikből négyet. „Apám bíztatott..,4 Esztergályosszakmát tanultam, most a revorver-gépeken beállító vagyok. Ezek a csillogó jó masinák vannak gondjaimra bízva. Meg a munkások is. A szomszéd gépen dolgozó leány dolgozik a legjobban. Selejt? Nem, ilyen nincs. Csak akkor van, amikor a gépet beállítom, de ez megtűrt selejt. — Hogyan lett a műszergyár dolgozója? . — Apám Szakályban lakik, vasutas, ő bíztatott — menj fiam, légy vasas. És eljött érettségi után Csapó Károly „inaskodni”. Most másfél éve már szakmunkás. — Ezt várta, amit itt talált? A munkásélet megfelel Csapó Károlynak? — Meg. Nem vártam, s nem vágyom többre. Jó szakmunkás akarok lenni. S ehhez tartozik majd, ha beiratkozom a technikumba. Mert hiába vagyok szakmunkás-bizonyítvánnyal ellátva, az nem menlevél a továbbtanulás alól. Uj gépek, új technika jön hozzánk. És azt nem ismerni, nagy bűn volna. Az én értékmérőm, úgy hiszem másoké is, a munka. .. Ha mindenki megtalálná, amire vágyott“ Arató elmondja, a gép hogyan működik, én figyelem, jegyzem is, hogy mi az erősítő, miért kell petróleumhűtés. Megakad tekintetem férfias arcán. Szenvedély- lyel magyaráz, s halkan. Lukács elvtárs, a KISZ-titkár mondja, hogy Lajos mindig ilyen csendes, de határozott. Két hétig tanulta a gépkezelést Pesten, most rábízták. — Az volna a jó, ha mindenki megtalálná, amire vágyott, tanuló korában. Én ugyan nem panaszkodom, szeretek belemélyedni a vitákba, figyelni, amint idősebb szaktársaim valami újat mesélnek a vasról, az acélról, a gépekről. Ha ide, ebbe a szép műhelybe bejövök, úgy teszem be lábamat, mint egy szentélybe. Ez az acél palotája, temploma, de olyan, hogy itt a fémmel egy- időben az ember is megváltozik. Komolyabb, megfontoltabb lett a fél évvel ezelőtt még tanuló Arató Lajos. Ö is „vidéki”, albérletes, mint az új gyár szakmunkásainak legtöbbje. — Egy kis lakás lenne jó, amolyan garzon, bent a városban, akár szövetkezeti alapon is. Mert így hiába a jó albérlet, nem ér az fel az otthonnal. Ott elrakhatnám a szakkönyveket, az ember elbabrálhatna esténként egy- egy szerkezettel, tanulna, olvasgatna és a szaktársak is feljönnének hozzám vitatkozni. Gépről, filmről, könyvről. „Űj barátok, új feladatok fogadtak44 És vele jár az ilyen beosztással, hogy ő a művezető, az időmérő, az edző, a diszpécser és még mi minden! Csak így megy a termelés. Végigkísér birodalmán. Huszonhat új szakmunkás dolgozik új gépeken. Dolgozik mindenki, az előbb hagyták abba egy érdekes megmunkálás vitáját. Most zümmögnek a gépek ... Uj barátok, új feladatok fogadták itt, vidéken Dömök Károlyt. — Nem félt a vidéktől? — Nem. Jöttem, mert elhatároztam. Nem azért, mert vidékre jönni vonalas dolog, hanem itt akarok letelepedni. Itt akarok dolgozni... És semmivel sem rosszabb Szekszárdon, mint Pesten. „A műhelyben csak munka van44 Arató Lajossal akkor találkoztam, amikor vizsgaremeket készített. Bonyolult szerkezet volt az, én csak forgattam, csodálkoztam rajta, hogy egy másodéves ipari tanuló ilyet is tud. Most itt állok csillogó gépe mellett. Tapogatom, simogatom a masinát. A legkorszerűbb technológiát képviseli ez a gép. Szikra forgácsoló, — önkényesen léptem ki az ÉKM-ből. Ide jöttem, 26 embert adtak a kezem alá. — Dömök Károly, a szerszámkészítő műhely művezetője mondja ezeket. Kitűnő szakmunkás, technikus, ért a vas, az acél „vallatásához”. Ismeri a műszerészszakma minden fortélyát. — Lakást kaptam, Azt mondták, amikor idejöttem: Dömök elvtárs, rád bízzuk a műhelyt, a fiatal szakmunkásokat. Hát most ezzel a feladattal győzködöm. Hol egyik, hol másik fiú hív segíteni. A gépek újak. Munkatársaim, ezek az örökké kíváncsi fiatalemberek meg olyan tudásszomjjal és legfőképpen olyan szorgalommal dolgoznak, hogy ezt sehol nem tapasztaltam. — Nehéz új üzemben vezetőnek lenni. Pedig, ha summázva ítélünk, azt mondhatjuk: új gépek, új szakemberek, új technológia, az épület is jó, tessék dolgozni ... No. de először az embereket kell megtanítani a gyári életre, azután a szakmát, mert bárhogy is mondjuk, az ipari oktatás csak alapot ad. Magamról tudom. Törjék Erzsébet a futómeos. Az a dolga, hogy egyik géptől a másikig járva, állandóan ellenőrizze gyártás közben az alkatrészeket. Mikrométer, s más mérőeszköz a szerszáma. Félénk, alig mer beszélni. Hiába, ha valaki tizennyolc éves és olyan beosztást kap, szakmunkássá válása után néhány hónappal* hogy volt társai munkáját ellenőrzi, s amellett még • alapszervi KISZ-titkár is... Nem csodálkozom, ha nehezen tudja megfogalmazni a kérdésekre a választ. — És amelyik leányra haragszik, annak sok a selejtje? — Nem haragszom senkire. A munkában különben sincs harag. Itt a műhelyben csak munka van. — Meg virág. — Igen. Csináltunk minden géphez virágtartót. Most csak zöldeket kaptunk, de a nyáron majd ezek is virágoznak. — Milyen érzés munkásnőnek lenni? — Hát... nem is tudom. Még nem gondolkodtam rajta. — Ha valaki megsértené itt magát, kikérné a könyvét? — Azt? Minek? Egyébként sem sértenek meg. Meg úgysem tudnának elküldeni innen. Nem azért tanultam három évig a szerszámkészítést, hogy most egy sértődöttségért, vagy mert talán férjhez megyek, itthagyjam a gyárunkat... PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: TÚRI MÁRIA
