Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-22 / 301. szám
4 TOLVA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. december 22. Iparművészeti kiállítás Hat év után ismét országos seregszemlét tartanak a magyai iparművészek. A Műcsarnokban rendezett kiállítás jól szemlélteti, hogyan bővült az iparművészet hatóköre, s hogy ma már szerephez jut az élet minden területén. Valamikor jórészt csak a tárgyak díszítését jelentette az iparművész munkája, — ma mar egyre inkább a tárgy nemes formáját, célszerűségét, színeinek harmóniáját alakítja a művész, s nem a dísz, hanem ez a nemes hasznosság teszi széppé munkáját. A mintegy ötszáz kiállító művész nemcsak kerámiát, gobelint, üveg- és fémtárgyakat, textilt, ruhát, valamint bútort és más lakberendezési cikket vonultat föl, hanem sok új ipari formamodellt is. A modern embert szolgálják, hozzá illenek, őt gyönyörködtetik ezek a tárgyak, öröm a szemlélődés ezen a kiállításon. Jó volna, ha ez az öröm megkétszereződne, mégpedig úgy, hogy iparunk és kereskedelmünk összefogása nyomán a kiállításon látott darabokat viszontlátnánk — mégpedig nem évek múltán — az üzletekben. f. f. A lakásdíszítés modern, mutatós darabjai (Foto: Wormser) A kiállítás egy részlete »»^»•▼T^í^TTTTTTTTyTTTTTTTTTTTTTTTTT'fTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT Rab Ferenc: Jáddópéwz A karácsonyi angyal 1 944 decemberét írtuk akkor. A háború, tőlünk nyugatra még javában dúlt. Igaz, mindig távolabbról hallottuk éjszakánként a lövéseket. Nálunk már csend volt. A háború elvonult felettünk és mi éltünk. De ki mert örülni ennek az életnek. Tele voltunk aggodalommal távollevő hozzátartozóinkért. Az eső pedig szakadatlanul esett, unalmas, sűrű csöppekben. Biztosan még a Nap se kívánta látni ezt a tönkretett öreg Földet. Mit is látott volna szegény, ha letekint ragyogó arcával az ólomszürke felhők mögül. Mély lövészárkok rútították a szántóföldeket. Kilőtt tankok roncsai éktelenkedtek. És sírhalmok mindenfelé. A mi kertünkben is két sírhalom domborodott. Az egyikben Hans Böhler húszéves német tizedes aludta örök álmát. A másikon vörös fejfa hirdette, hogy az alatta pihenő valaha Iván Maximov névre hallgatott, s huszonnégy évvel ezelőtt, valahol Szibériában ringatták bölcsőjét. Most jól megférnek egymás mellett. Egy hónappal ezelőtt még fegyver dörrent a kezükben, s nem is tudták, hogy talán egymás életét oltják ki. Mindenütt szomorú csend volt, csak az idő járt nyugalmasan és rendíthetetlenül a maga útján. Közeledett a karácsony. De kinek volt kedve ilyenkor örülni, ajándékot várni? Szomorúan ültünk a vacsoránál, s könnyel sózva ettük a sült krumplit. — Anya, sokára jön még az angyal? — hallottam húgocskám édesen csengő hangját. — Ezen a karácsonyon nem jön az angyal. Lelőtték a katonák. Az angyalt is és apukát is... — fulladt zokogásba édesanyám hangja, majd vacsoráját félbehagyva bemenekült a hálóba. Mindhárman könnyes szemmel néztünk utána. Zsuzsika siratta a lelőtt angyalt, aki már nem hozhat ajándékot. — Ne sírj kicsim, — vigasztalta könnyeivel küzdve öcsém. — Talán arra, — mutatott kelet felé, — ahol már nem lőnek, talán még maradt egy angyal, aki még tud ajándékot hozni. — Aki apukát is hazahozza, ugye Kálmánka. — ragyogott fel a mosoly Zsuzsika sápadt kis arcán. Három napunk volt még karácsonyig. De a szeretet hatalmasabb mindennél. Hatalmasabb a félelemnél, a háborúnál, de még a lehetetlenségnél is. K imerészkedtünk a szántóföldekre, s összeszedtük az otthagyott cukorrépát. ! Egész nap főztük a melaszt, ami ■* sehogy sem akart megkeményedni. De a keletről jövő angyal, — akiben most már mindhárman lelkesen bíztunk, — segítségünkre sietett a szomszéd Mari néni személyében. Egy szakajtó diót hozott. A darált dió összefogta a melaszt, s volt már szaloncukor a karácsonyfára. Igen, a karácsonyfára, ami még nem volt. A hegyoldalon volt ugyan fenyőfa elég, de odamenni istenkísértés. A megvert németek, aknáikat hátrahagyva menekültek. A szovjet csapatoknak sietni kellett. Nem volt idő azok felszedésével foglalkozni. „Életveszélyes terület!” — hirdette a táblán a sok esőtől elmosódott felirat. Nagyon féltünk, de Zsuzsikának karácsonyfa kellett. S a Hold olyan nyugodt fénnyel ragyogott. Cipőnk már nem süppedt a sárba. A biztatóan fütyülő szél, keménnyé forrasztotta a Föld sebes hátát. Kisbabánk éle megcsillant a holdfényben, s egy sudár ezüstfenyővel gazdagabban indultunk hazafelé. Már a kertkaput zártuk, mikor robbanás és kutyavonítás egyszerre reszkettette meg a levegőt. Aztán elhallgatott mindkettő, s csak a szél susogta csendesen a keleti angyal üzenetét. Karácsony éjszakája volt. Az angyalnak reggelre kellett megérkeznie. Kálmán az utolsó simításokat végezte a karácsonyfán. Tisztára mosott fehér rongyból szálakat húzott ki, azzal helyettesítette a hiányzó angyalhajat. — Majd azt mondjuk Zsuzsikának, hogy ősz volt az angyal, — nézett rám mosolyogva öcsém. — Nem baj, — tettem le ölembe, a fából faragott Panni baba szoknyáját, — a kicsinek úgyis furcsa fogalmai vannak az angyalról. Apa bajuszos arcképe, összekeveredett benne az angyal fogalmával, — mosolyogtam visz- sza. — Akkor én beviszem a fát a hálóba. Ha kész a Panni baba, tedd alá. S most, ha nem haragszol, lefekszem. Nagyon fáradt vagyok — sóhajtott, s aggodalmas tekintettel nézett rám Kálmán. — Feküdj csak, miért virrasz- tanál itt mellettem. Én is mindjárt kész leszek, — válaszoltam, új cérnát fűzve a tűbe. Kicsit könnyezett a szemem, mert gyengén égett a tűz, s petróleumunk már régen nem volt. A z öreg óra kattogva mérte az időt. A kedvesen mosolygó Panni baba, gyönyörű pöttyös ruhájában, boldogságot lopott a szívembe. Halkan léptem a hálóba. Az ágyakból egyenletes szuszogás hallatszott. Az öreg holdvilág beezüstözte a cérna angyalhajakat a karácsonyfán. Az ajándékba faragott rámából, — melyet Kálmán néhány seb árán anyának készített, — bíztatóan mosolygott rám apa bajuszos képe. Panni babát ráültettem az anyunak kötött sálra, majd kinéztem az ablakon. Minden hófehér. Észre se vettük a nagy munkában, hogy esett a hó. Fehérbe öltöztette az öreg diófát és betakarta a két sírt. Olyan békés és nyugalmas volt minden. Meleg szobában karácsonyfa, alatta ajándék és künn frissen esett hó. S a hó alatt két ember, akik sohasem ismerték, sohasem gyűlölték egymást. Mindketten áldozatai annak a rettenetes szónak, hogy: HÁBORÚ! Szegénykéim! Legyen nektek is karácsonyotok. Biztos titeket is vár otthon anya, vagy feleség. S talán a ti fényképeteket is elnézegeti otthon egy Zsuzsika, aki nem is emlékszik rátok, s aki már nem is fog látni benneteket. Visszamentem a konyhába. A fenyőfa levágott gallyait összeszedtem. Egyformán terítettem a két sírra. Feldíszítettem a karácsonykaktusz piros virágaival. Mintha égő szívecskék dobognának rajta, úgy csillogtak a vörös szirmok a holdfényben. „Azok helyett, akik szerettek titeket”, — suttogtam magam elé. — Hé, ki az ott? — hallottam egy hangot. — Apa! Drága Édesapám! — tört ki belőlem az üjjongás, s rohantam a kapu felé. ö állt ott. Jobb karját felém tárta, s bal karjával egy szovjet tisztre támaszkodott. M ár benn ültünk mindany- nyian a meleg szobában, mikor Zsuzsika még mindig mondogatta: — Látod Anya, Kálmánkának igaza volt. Nem lőttek le minden angyalt a katonák. Az én angyalom megmaradt. Hazahozta apukámat és karácsonyfát is hozott. És azóta, hozzánk mindig keletről jön a bajuszos karácsonyi angyal. TÓTH MARIANNA 'MiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiimimiiiF HIRDESSEN a TOLNA MEGYEI Népújságban TTTTTTTTTTTTTÍ — 76 — — Még nem volt szerencsém... — feleltem. — Ha szentel még néhány percet rám, akkor megkínálom... Ez a váratlan fordulat meglepett, hozzáteszem — kellemesen. Reménykedtem abban, hogy Hella többet nyújt nekem egy pohár italnál, amennyiben ő maga kezdeményezi ezt az együtt- létet, saját szobájában. Kinyitotta az ajtót, s már beléptem volna, de a küszöbön tiltakozóan tárta szét karját: — Nem... nem! Ebben a szobában nem. Várjon meg itt, hozom az üveget és ha nincs kifogása ellene, ön hívjon meg vendégül a szobájába. .. Ezzel el is tűnt az ajtóból, én pedig lassan elindultam a szobám felé. Hella nem sokkal később megérkezett, egy whiskyvel, karján pedig nagy krokodilbőrtáskáját hozta... Csodálatosan szép este volt. Az erkélyhez húztuk a kis dohányzóasztalt, ültünk egymás mellett, szótlanul, s néztük az alattunk elterülő — fénypompában úszó — várost... Később már nehéz lett a fejem, valóban erős volt az amerikai ital. Nem tudom, milyen összefüggéstelen szavakat mondhattam Hellának, de arra emlékeztem, hogy kipirult arccal nevet rajtam, később a fürdőköpenyemet öltötte magára... meg- lebbent az erkélyajtó függönye is, felpúposodott a széltől, mint egy nagy fehér szappanbuborék, és... már semmire sem emlékeztem. Délelőtt tompa fejfájással ébredtem. Először nem tudtam, mi van velem. Hella is feküdt — 77 — mellettem, azaz, hogy ébren volt már, amikor a szemem felnyitottam... A következő napokat teljesen együtt töltöttük. Csak arra a néhány órára hagyott magamra, amíg színpadon szerepelt, utána ismét velem töltötte minden idejét. Másfél-kéthetes tartózkodásom után egyik reggel táviratot kaptam- „Azonnal utazz Bécsbe, délben várlak a pályaudvaron. .. Gréti”. Mintha fejbe kólintották volna, úgy ért ez a néhány szavas távirat. Hella és a vele töltött szép napok emlékei után szinte hideg zuhanyként ért Gréti üzenetev Mindegy. Mennem kell, azzal már rég számolnom kellett, hogy a Bureau rendelkezik minden percemmel, erőmmel, időmmel, életemmel. Néhány sorban megírtam Hellának, hogy hirtelen elutazom, de rövidesen visszatérek, ameny- nyiben módon lesz rá és akkor ismét együtt lehetünk. A levelet átadtam a portásnak és még a kora délelőtti vonattal Bécsbe indultam. A pályaudvaron Gréti várt rám kocsijával. Üdvözlésképpen csak az arcát tartotta oda egy csókra, különben kedvetlen volt. — Hazamegyünk? Megrázta fejét: — Nem. Máshova viszlek... Nem kell meglepődnöd. A jövőt illetően pedig most már vegyél mindent komolyan... Ennyit mondott csak, s többet nem is szólt hozzám egész úton. Elgondolkozva kerülgette az utunkba eső kocsikat... — 78 — — Miért hajtasz ilyen vadul? — kérdeztem, de nem válaszolt, csak megvonta a vállát. A Roosewelt tér 2. számú, többemeletes ház előtt megálltunk. Lifttel felmentünk a legfelső emeletre, ott jobbra fordultunk, és az egyik ajtó csengőgombját Gréti megnyomta. Kis idő múlva egy nő nyitott ajtót, majd Gréti belépett és intett a fejével, hogy kövessem. A folyosó végén lévő ajtón belépve egy tágas, ízlésesen berendezett irodában találtam magam. A férfi — aki a hatalmas íróasztal mögött ült —, felállt és elénk jött. Gréti bemutatott, de ennek semmi értelme sem volt. — Már mi ismerjük egymást — mondotta Mr. Carry. — Igen — feleltem, s kissé csodálkoztam magamban, hogy ezt az embert viszontlátom. Először akkor találkoztam vele, amikor G rétivel együtt ültek az Európa Hotel bárjában, másodszor pedig viszontláttam, mint Hella floridai ismerősét, mint amerikai kereskedőt. Carry hellyel kínált, Gréti nem ült le, hanem az ajtófélfának támaszkodva rágyújtott egy cigarettára. Az amerikai visszalépett az íróasztala mögé, tenyerével rátámaszkodott az asztal üveglapjára és így szólt: — Szükségünk van önre, Mr.' Rodyn!... Miután nem válaszoltam, Carry megkérdezte: — Nem érti, ugye? — Nem — feleltem egykedvűen —, azt nem értem, hogy kiknek van szükségük rám? — mondottam jól megnyomva a szót.
