Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-17 / 297. szám

4 TOLNÁ MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. december 18. Tiszta harmóniával, művészi átéléssel B Zrínyi Ilona általános iskola énekkaráról — Nem lesz kicsit sok ebből a karénekből? — kérdezte az egyik szülő a kislányát, még abban az időben, amikor a frissen alakult énekkar ezelőtt három évvel reggel és dél­után is próbát tartott. — Majd amikor meghallod, hogy hogyan énekelünk, meglátod, hogy nem volt sok — válaszolta a gyerek. S valóban, amikor a dombóvári Zrínyi Ilona általános iskola énekkara lépett a pódiumra és felcsendültek hiszi Ferenc Ünnepi dal-ának első akkordjai, hangjai a gyere­kek ajkán, megértették a szülők, hogy érdemes volt a sok gyakorlás, a sok munka. Az énekkar valóban tiszta har­móniával, művészi átéléssel tolmácsolta a zeneszerző ünne­pélyes, szélesen áradó dallamát. — Két énekkarunk volt — mondja Kiss Ernő igazgató. Mindkettőt Benedek Andrásné tanárnő vezette. A nagy kórusnak kilencven, a kicsinek meg 35—40 gyerek volt a tagja. Nagyon szépen haladt mind a kettő. A tavaszi járási kulturális seregszemlén a nagy ezüst-, a kicsi pedig arany­érmet ' kapott. Szekszárdon is szerepelt a kis kórus két ízben is. És itt Dombóváron nagyon sok helyen. Különböző ünnepségekre, műsoros estekre, névadókra, bevonulási ren­dezvényekre kaptak rendszeresen és rapszodikusan meghí­vást. A próbákon névsort soha sem kellett olvasni. — Az énekszakkör az iskola egyik legkedveltebb szak­köreinek egyike volt. A kis kórus tagjai vettek részt mun­kájában. Zenekari művekkel ismerkedtek, zeneszerzők életét tanulmányozták, s foglalkoztak némi zeneelmélettel is. „Két énekkarunk volt” ,„kilencven gyerek volt a tagja", „meghívást kapott a kórus”, „ismerkedtek”, „foglalkoztak", „tanulmányozták”, — csupa-csupa múlt idő. Három évvel ezelőtti, meg tavaszi emlékek. És most? Mi történt a sike­resen szereplő kórussal, énekkarral, szakkörrel az új iskola- szezonban? .... — Benedek Andrásné, aki három évig vezette a kóru­sokat, átkerült a Gőgös Ignác Általános Gimnáziumba ta­nítani. Nyár derekán dőlt el végleges áthelyezése, s akkor már másik énekszakos pedagógust nem tudtam szerződ­tetni. Most aztán több külsős tartja az énekórákat. Az énekkar vezetését Kádár Vera, zongoraszakos tanárnő vette át. Tartják is a próbákat rendszeresen hetente két alka­lommal. Dehát a tanárnő az Apáczai Csere János gimná­ziumban is tanít, meg a zeneiskolában is vannak órái. Ideje, elképzelhető, nem marad valami sok. Mindenesetre, ahogy ideje és ereje engedi, foglalkozik a gyerekekkel. Tar Lajosné, az úttörőcsapat vezetője is segített. Egy kamarakórust alakított. A tizanhat tagú kamarakórus ív­ként névadóünnepségekre készült fel egy kis műsorral, amelyet szinte teljesen önállóan, öntevékenyen is elő tud­nak adni. A Zrínyi Ilona általános iskolában Dombóvárott ha­gyományai vannak a daléneklésnek. Régen nem kellett egyszer sem névsort olvasni a próbákon. Szerették a gye­rekek a karéneket, a tanulás mellett elsősorban játék, szórakozás volt számukra az éneklés. Most? Üj stílus,-új módszerek — az egyik gyerekre így, a másikra meg amúgy hatnak. A sikeres évek után egy kis hanyatlás, illetve talán inkább egy helyben tcrpogás, amelyen az iskolát és a gye­rekeket csak az éneklés, a dal igazi szeretete segítheti át. Rab Ferenc : Júdáópén<z NÁLUK LAKTAM, amíg abban a városban éltem, végig. Jó hely volt. Ismeretséggel, ajánlással ju­tottam be a házba, tulajdonképpen véletlenül. Akkor már két hét óta kerestem albérleti szobát, jót, kü­lön bejáratút, de nem sikerült. Egyik kollégámmal rendszeresen böngésztük az utcai hirdetőtáblát valami halvány reménnyel. Em­lékszem, egyszer megszólalt mö­göttünk egy hang: — Hagyják fiúk! Amit már hir­detnek, az sz... — Egészen jó megjelenésű öregúr volt, s mint kiderült, örökös albérlő. Minden helyet ismert a városban. Szóval sikerült bejutnom Prek- kékhez. Az elődöm rövid, de igen hasznos jellemzést adott az idős házaspárról. Mire kell ügyelni, mit szeretnek viselkedésben, magatar­tásban, mi a mániájuk, s más efféle dolgokat közölt velem. Ö hat évig lakott náluk és éppen akkor nősült, amikor én odakerül­tem. Különösen arra figyelmezte­tett, hogy Prekkék régimódiak, majdnem reakciósak, rájuk kell hagyni mindent. Ugyanígy a nők bevitelével kapcsolatos tilalmat is. Nyugodtan ígérjem meg, hogy nőt nem viszek a lakásba, mert a szomszédok látják és ugye ... De este 9, legkésőbb fél 10 után sza­bad a vásár. Egy lélek nem jár. Az utca rövid és elég sötét, be­sétál az ember, a villa meg abszo­lút csöndes: a Prekk házaspár pontosan 9-kor elszundít, a föld­szinten is le van engedve a re­dőny az idegbeteg háztulajdonos öregasszonynál, aki hajnalig olvas, és a részeges házaspár sem mász­kál már olyankor, hanem az ál­landó ismerősükkel, aki egyébként főleg az asszony ismerőse, hár­masban kártyáznak, vagy halat főznek és szopogatják a szeszt. Oldalt nagy üres telek, hátul kert. Persze a bemutatkozásnál legyek maximálisan udvarias és intelli­gens. Csöngettem. Az emeleti sarok­ablakon kihajolt egy ősz férfifej, kissé ingerült hangon megkérdez­te, kit keresek. Mondtam: őt. Le­sétált, de addig nem nyitotta meg a kiskaput, míg elődömre hivat­kozva nem közöltem jövetelem célját. Megnyílt a masszív vas­ajtó, bemutatkoztam, szertartáso­san előre tessékelt. Észrevettem, hogy egy szempillantással felmér és elégedett. Egyik legjobb öltö­nyömet vettem fel erre az alka­lomra. Az előszobánál megtörölte ía lábát. Én is. Rögtön a kiadó szo­3 bába mentünk, ott tárgyaltuk meg 4 a feltételeket. Elmondta, milyen 2 rendes fiatalemberek laktak eddig ináluk, mind értelmiségi, mind 3 megbízható. Nagyon megnézik, kit 2 fogadnak be. Dicsértem a szobát áés óvatosan kifejeztem, hogy nem TTTTTTTfTTVTTyTTTVTTTTVTTTTTTTTTTTt' vagyok randalírozó típus, inkább szolid. Többször ránéztem az ágy fölött levő olajfestményre, tuda­tosan, hogy lássa meg: tetszik a kép. Tényleg jó festmény volt, fa­lusi utca alkonyaiban, olvadó hó­val. — Orosz táj — mondta. — Egy barátom festette emlékezetből. Ha­difogság — tette hozzá jelentőség- teljesen. Az albérleti díjat nem tartottam soknak. Kétszázötven, ágynemű és fűtés nélkül, de gázt használha­tok és van fürdőszoba is. Ha vi­szek fel szenet, ők begyújtanak télen. Ez volt az első, ami meg­ragadta a figyelmemet. Előzőleg elmondta Prekk úr, hogy trom­bózisban szenvedett és a feleségé­nek is sok a baja. De azért be­gyújtanak. FŐNYEREMÉNYNEK tartottam a szobát. Mikor bemutatott a feleségének, féltem, hogy az asszony magasan fogja nyújtani a kezét. Természe­tes egyszerűséggel fogtunk kezet, legalább is úgy éreztem. Később kicsit eltűnődtem ezen, mert meg­lehetősen alacsony a nő, s tulaj­donképpen nehéz megállapítani, milyen magasan nyújt kezet. A bemutatkozás sikerült, befo­gadtak és hamarosan még jobban megnyertem a tetszésüket udvari­as viselkedésemmel, nagy türel­memmel, hogy végighallgattam egy-egy estén a család történetét, régi eseményeit. Gyermekük nem született és egy kicsit gyámkod­tak fölöttem. Elvállalták a mosást is, mert géppel mostak, csak va­saltatni kellett máshol a ruháimat. Megszoktam őket, meg is szerettem, őszinték voltak hozzám. Vesze­kedtek is a jelenlétemben, ha ép­pen úgy adódott és az öreg nem titokban hallgatta a külföldi rá­diót, hanem még hívott is, hall­gassam vele együtt. Pedig tudta, ki vagyok: Meglehetősen nagy rangnak tartották a munkámat, egyszerűen azért, mert az újság­írók mindig befolyásos emberek voltak, úriemberek, mondta az asszony. Hamarosan rájöttem, nem érdekli őket az elvi cikk, a mély­reható riport, csak a baleset, a betörés és más bűnügyek, így az­tán jól kijöttünk egymással. Leg­többször az én írásaimat sem ol­vasták el. Eleinte kicsit szégyelltem, hogy megjátszom magam, túlságosan alkalmazkodó vagyok, de belát­tam: másként nem lehet velük élni, később pedig hasznát is vet­tem egyre bizalmasabb együttlé- tünknek. Tökéletesen megismer­tem.őket, a gondolatvilágukat, az érzéseiket, egész emberi mivoltu­kat, Elemezgettem is időnként mindkét ember jellemét, amikor egyedül feküdtem le és jutott rá időm. Hogy érthető legyen: nem mindig voltam egye­dül, a tilalom ellenére, amint ez már lenni szokott fiatalemberek­nél. Elődöm csöppet sem túlzott a villa kitűnőségét illetően, az este 9 utáni helyzetet tekintve. A házi­rendet mindenki jól betartotta. Főbérlőim percnyi pontossággal nyugovóra tértek, az idegjjajos háztulajdonosnő magába zárkózva olvasta a jobbnál jobb könyveket, a részeges házaspár meg a barát­juk ultizott, vagy halat főzött és közben szopogatta a szeszfélét. ŐSZINTÉN SZÓLVA, bűntudat nem támadt bennem soha. öreg barátom ugyanis cinkosan felol­dotta a tilalmat. Többször hangoz­tatta: Kriszti néninek nem kell mindenről tudni. Ö is, amikor fel­megy Pestre, mint nyugdíjas mű­szaki ember, anyagbeszerzőként, szétnéz az „alvilágban”. Lát és hall dolgokat, s bizony költ egy kicsit. Nőket is szerezne még, ha nem lett volna trombózisa. Kriszti néni erről valóban nem tudott, de férje régebbi kiruccanásairól igen és egy különösen őszinte pillana­tában bevallotta, gondolt a válás­ra is valamikor, csak nem akart családi botrányt. Inkább tűrt egész életében. Szerették a Jó modort, meg a makulátlan tisztesség látszatét. Nem tudtak magasra kapaszkod­ni a ranglétrán, ezért szükségét érezték az úrhatnámságnak is, az­tán ilyenek maradtak egész éle­tükre. Mi, szerencsés albérlők, akik bejutottunk a villába, kény­telenek voltunk kihasználni ezt a gyengéjüket. Gemenczi József NHiimiiiiiiiHiiiHiiHHiHiiiniiiiiiiuiiiuiiiiiiiiinHiiiiiiiiiiiiiiiiminiin "II Népújságban! — 64 — — Frankfurtban, a Savoy-szállóban kaptál egy szép erkélyes szobát... — szólt Gréti minden bevezetés nélkül, csak úgy, míg a két poharat megtöltötte. És mosolygott..; Jelen pillanatban Budapest többet ért nekem, mindennél. Csábító volt a maga szerénységével, mint egy tisztaszívű, kékszemű asszony. S ha Frankfurt helyett. szívesebben maradtam volna Bécsben, oka csak az volt, hogy az osztrák fő­város közelebb esik Budapesthez. Mielőtt bevonultam volna a fürdőszobába, G rétinek átadtam a Koroknay-féle fotókópiákat, úgyszintén Bodor jelentését. A szóbeli közlése­ket és tapasztalataimat már fürdés után mondtam el a lánynak, aki figyelmesen hallgatott. Beleznay ejtésére vonatkozó javaslatomat Gréti tudomásul vette. — A budapesti emberünk szerint tehát egy hó­nap múlva elfoglalható az állás? — Igen — feleltem. Gréti elgondolkozott, majd csak ennyi meg­jegyzést fűzött hozzá ... — Kár .;. Várhattunk volna még néhány hóna­pot. Mindegy! Nem tudom Gréti mire célzott, nem is voltam rá kíváncsi. Gyakran előfordult, hogy töprengés közben néhány gondolata élő szavakká formáló­dott, hangosan gondolkodott, s ilyenkor én ta­pintatosan hallgattam, nem kíváncsiskodtam; Egy óra múlva indultam tehát..; Amikor leértünk az utcára, Gréti intett, hogy várjak és előreszaladt a sarokig, majd ott be­— 65 — fordult. Néhány másodperc múlva aztán a járda mellé siklott egy gyönyörű kocsival. — Tessék parancsolni, Herr Rodyn ... ! Gréti szólt ki nevetve a kormány mellől. Szótlanul ültem melléje és már a Kärtner Strassen hajtottunk, amikor Gréti bosszúsan meg­kérdezte: — Nem is érdekel, hogy honnét van a kocsi? És hogy szép-e?! — Nagyon szép. Elájulok a gyönyörtől.;: — feleltem cinikusan, de aztán mindjárt meg is bántam. Nem akartam rossz hangulatommal a lányt megbántani. A pályaudvar előtt a kocsiban megcsókoltam, néhány percig átölelve ültünk, mitsem törődve azzal, hogy a járókelők — me­net közben be-bepillantottak az ablakon. — Azért vettem, hogy a nyáron ezzel a kocsi­val néhány hétre Olaszországba megyünk... — mondotta halkan Gréti. — De..; — tekintettel budapesti és pécsi embereink üzeneteire — azt hiszem, mégsem megyünk Bolognába... Szomorú volt, amikor kiléptem a kocsiból és elindultam a pályaudvar hatalmas bejárati ka­puja irányába .. i * Frankfurtban gyönyörű volt a tavasz. Harmadik napomat töltöttem itt s idegessé­gem szemmel láthatóan megszűnt. Amilyen ked­vetlenül indultam el Bécsből, e három nap alatt, úgy tért vissza kedélyállapotom és nyugalmam. Délutáni sétám alkalmával itt a szálló előtt egy csokor ibolyát vettem :.; — 66 — Most itt illatozik a szobámban .:: Budai emlékek .;; Este az étteremben vacsoráztam. Minden asz­tal foglalt volt, egy, kivételével. Helyet foglaltam s a pincér máris ott termett. Zavartan nézett rám: — Uram .:. közölnöm kell Önnel, hogy az asz­tal ..; — Az én beleegyezésem elég, nemde? Megfordultam s egy idegen nő állt mosolyogva mögöttem, aki egyetlen szempillantással meg­nyugtatott, hogy maradjak csak nyugodtan. Fe­hér gyapjúszövetből készült bő köpenyét levet­tem a válláról, átnyújtottam a pincérnek. A nő halkan, finoman mosolyogva köszönte meg fi­gyelmességemet. Bemutatkoztam: — Hella..: — felelte. — Tudom, nagyon kel­lemetlen ilyen vacsoraidőben asztal nélkül ma­radni. — Köszönettel tartozom, asszonyom.:: — mondtam, de asztaltársam elhárító mozdulatot tett kezével: — Nem vagyok asszony.:; — szólt közbe és szemével pajkosan mosolygott rám. — Határozottan szép teremtés, — ezt mindjárt megállapítottam magamban. Magas, nyúlánk, for­más termete bizonyos tekintélyt biztosított szá­mára s ezt betetőzte büszke fejtartása, rövidre formált, gesztenyabarna hajkölteménye. Ápolt, finoman öltözködő nő, — első pillantásra hatá­rozott egyéniség;

Next

/
Oldalképek
Tartalom