Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
6 ÚJ EMBER SZÜLETIK (Szász Endre rajza.) Pest és a lenini forradalom Már évek óta folyt az öldöklés az első világháború különböző frontjain. Galíciában, Wolhynió- ban, a Pripet-mocsarak rengetegében, a Doberdón, Flandriában és a Keleti-tenger mellékén szakadatlanul hullottak azok a szerencsétlenek, akiknek 1914 nyarán azt ígérték — „visszatértek, amikorra lehullanak a falevelek”. 1917 végére ez az iszonyú „hullás” a végletekig letörte a hatalom dölyfének és ostobaságának kiszolgáltatott embert. Ámde ex Oriente lux — fény jött keletről: az orosz nép lenini forradalma megdöntötte és véglegesen elsöpörte a cári reakciót és meghirdette a békét. A polgári liberális Világ hasábjain Biró Lajos írt az eseményről. A „Megjött az orosz békeüzenet” című vezércikkéből, amely 1917. november 30-án jelent meg, idéz- zúk a következő sorokat: — Hogyan fékezzük meg az örömünket! Hogyan kényszerítsük magunkra a hideg mérlegelés köteles nyugalmát! Hogyan fojtsuk el felszabaduló szívünk dobogását, hogy országokon végighöm- pölygő, mámoros üdvriadal ne legyen abból, ami egy kiforrt akarat és egy hideg megfontoltság elszánt kinyilatkoztatása kell hogy legyen. Az elektromos szikra láthatatlan szárnyán megjött a világosságot árasztó keletről az áldott híradás és a várvavárt üzenet: az orosz kormány drótnélküli táviratban felszólította a hadviselő államok kormányait és népeit, hogy kezdjék meg a tárgyalást a fegyverszünetre és az általános békére nézve... — Hát kigázolhatunk — szegény, megalázott emberiség — a vértengerből, amely a halottak vérét magába itta, de az élők egész erkölcsi létét bemocskolta. Hát elmúlhatik rólunk a kimondhatatlan szenvedéseknek ez a . pokla, amelyben elpusztult lassanként minden, ami az életet érdemessé tette rá, hogy éljünk. Hát hozzáfoghatunk végre a sebek be- hegesztéséhez, a nagy építőmunkához, amely fájdalmas börtön helyett meleg otthonná akarja átalakítani sokat szenvedett gyermekei számára ezt a megcsúfolt földgolyót... — Úristen, Úristen kinek könyörögjünk, és hová fohászkodjunk, hogy ez a boldog reményekkel terhes perc el ne múljon meddőn? Biró Lajos ezután köszönetét mond a lenini orosz népnek a kezdeményezésért és így folytatja: — De nem hagyhatjuk ki az úgynevezett ellenséges országokat sem és meghatva gondolunk azokra a nemes olasz, francia, angol, vagy román és szerb férfiakra, nőkre, akik egy őrjöngő hemzeti gyűlölet tombolása közepett megálltak a testvériség gondolata és a béke követelése mellett. Nem feledkezünk meg Stockholmról, nem Bernről és nem Rómáról... De a kibontakozás lényegét a lenini békeműben látja és ezt félreérthetetlenül leszögezi. így: — Minthogy a szikratáviratban szétküldött békeüzenetben — az eddigi jelentések szerint — részletes javaslatok nem voltak, az orosz kormány „eddig ismert javaslatai” csak azok lehetnek, amelyek már a nagy bolseviki győzelem után három héttel ezelőtt szétröppentek a világba és amelyeket minden újságolvasó ember ismer. November kilencedikén a szovjetek kongresszusa békehatározatot fogadott el, amely egyebek között ezt mondja: „A béke . . csak azonnali béke lehet annexiók, vagyis idegen területek eltulajdonítása nélkül és idegen nemzetiségek erőszakos bekebelezése nélkül, valamint kártalanítások nélkül is”. Biró tisztán látja a II. Vilmos-i német imperializmust. Ennek ellenében a német néphez kiált: — Bár ki tudná szabadítani a lelkét teljesen a nagynémet részegség hálójából! Bár le tudná rázni magáról és el tudná söpörni azokat, akik a munka és a béke útja helyett az örök vérontás és az örök gyűlölet útjára akarják vinni. A német nép ezekben a napokban a maga sorsát fogja eldönteni. A mi sorsunkat is. Egész Európa sorsát! A szovjetek ama emlékezetes gyűlése Anglia, Franciaország és Németország osztálytudatos munkásaihoz fordult segítségért a béke munkájában. Ha felhívása visszhang nélkül marad és eredmény nélkül hangzott el, gyásza és bukása lesz az egész emberiségnek. Az orosz munkásoké lesz az örök — bár tragikus — dicsőség; az egész többi Európáé az évezredes szégyen és gyalázat. .. Biró a következő évben keményen beszélt a közelgő őszirózsás forradalom nevében: — A kormány és a pártja üssék fel a történelem könyvét. Értsék meg belőle a mát és a holnapot. Jó annak, aki megérti ezeket a példátlan időket. Az idők szavát a magyar proletariátus megértette, s ennek szellemében cselekedett is. A lenini békemű első nagy harcosai között örök dicsőség illeti meg a magyar proletariátust. A mai nemzedéknek pedig megmaradt a hatalmas tanulság: Támogatni a lenini békeművet annyi, mint urává válni az eseményeknek, a saját haza és az egész emberiség nagyratörő céljainak szolgálatában... F.'M. FÖLDEÁK JANOS: Mint elsői a lenini kornak Föl, barátaim, gyári munkások, munkás parasztok. nem kérkedés, ha nemzetünk sorsát mutatjuk meg az egész világnak; lássák, mint élünk: végre hazánk már Magyarország! Nem vagyunk urak, se diktátorok potom prédája, s erőnk sújtja, ki ellenünk lázad! Mint Európa legmarcangoltabb népét, úgy tisztel már bennünket a huszadik század. Két évtizede tördelték széjjel bilincseinket s állhattunk talpra őseink földjén; egünk is új csillagos s nemzeti erkölcseinkben a béke lett legféltettebb törvény. A világban harcokkal kiküzdött nemes helyünk van: tizenkilencben is példa lettünk, mint elsői a lenini kornak, s ezt a jövendőt formálja híven szavunk és tettünk. (SUMMA) Megmérettek mind tragédiáink, és történelmi becsületünket ezer év fényli, s annyiszor dúlt hazánkban mindenki szívében őrzi. hogy Lenintől tanultuk meg. miként kell győzni és Európa közepén élni!... KONSZTANTYIN SZIMONOV: Zászló Zászlók tüzéről nem gyújtunk pipára. Nem élcelődünk rajtuk, körülöttük. Ha átlőtték, nem szoktuk megfoltozni, s az átlőtt zászlóból vér sem csurog és bekötözni sem kell. Ameddig tartják, hordozzák, nem halhat meg a zászló, még vért sem veszít. A vére akkor ömlik el, ha elhagyják, földre dobják. Hogyha a bajban egy izzadt és mezítlen test köré csavarják, ezzel meg nem alázzák. A zászlónak nem árt az. ha véres lesz. A vér nem sár. A holtat pedig, ív hogyha valóban hős volt letakarhatják véle — ámde nem sokáig. j* Sokáig ■ ^ „ * nem lehet, mert a zászló kell az élőknek... (Radó György fordítása.) Molnár Zoltán A tüzér Egy vöröskatona emlékeiből — Van vagy százhúsz magyarunk — mondta a volo- csinszki ezredparancsnok —, azok, ha ők is akarják, ittmaradhatnak. Ránéztem. Hm, százhúsz ember. Ez is szörnyen kevés erre a feladatra. De mégsem ötven, amennyien most vagyunk. Felmásztunk a mi páncélr vonatunkra. Az emberek odagyülekeztek. Úgy mondtam el a helyzetet, ahogy van. Kamenyevsz—Po- dolszk és Proszlcurov elesett. Itt van a kettő között ez az állomás, Jarmelinci. A hadosztályból maradt itt lőszer; az ő vonatjuk is itt maradt a szárított hallal. Van egy páncélvonatunk. Megkíséreljük tartani ezt a vasutat, legalább amíg visszavonuló csapataink lélegzethez jutnak. Aki önként velünk marad, lépjen ki! Csend volt. Emésztették a dolgot. Lehet, hogy ez a legrosszabb pillanat, gondoltam akkor, de az is lehet, hogy a legjobb, s odafordultam a kamenyevsz- podolszki páncélvonat legénységéhez: — Természetesen nektek sem kötelező itt maradni, elvtársak Ez mostantól fogva önkéntes vállalkozás! Köszönöm, amit eddig tettetek; aki akar, nyugodtan elmehet a volocsinszkiak- kal! Komoran néztek rám vissza, szótlanul. Végre egy ukrán elkáromkodta magát, és benyomva a tisztítórudat az ágyúcsőbe, folytatta az abbahagyott munkáját. A volocsinszkiak közül akkor kivált egy középtermetű, vaskos gyerek; felkapaszkodott a páncélvonatra, a kezét nyújtotta: — Taliga vagyok — azt mondja —, tüzér. Hát mi maradunk. Ugye, fiúk? — fordult a többiekhez. Halk moraj keletkezett, és a volocsinszki ezredből lassan szedelőzködni kezdtek a magyarok. Itt-ott búcsúzások, ölelkezések, aztán átjöttek a mi oldalunkra. Taliga odafordult az ezredparancsnokhoz. — Hát isten velük, elvtárs! — és összeölelkeztek. Azok szótlanul, gyorsan sorakoztak az állomásépület előtt. Eszembe jutott, hogy jól tet- tem-e én, amit most tettem? Vajon nem hiábavaló veszélybe viszek-e bele százhetven embert? Ám nem sokáig töprenghettem, mert katonásan elébem áll ez az én új Taliga emberem: — Hát akkor, parancsnok elvtárs •— azt mondja —, akár el is kezdhetjük ezt a kis munkát! — Se azelőtti se azóta nem láttam másik ilyen tüzért. Elég hamar rákerült a sor, hogy megmutassa, mihez ért. Ahonnan még nem vártuk, Proszkurov felől jött a támadás. Gyorsan felraktam a páncélvonatra az egész bevethető gyalogságot. Kamenyevsz-Po- dolszk felé éppen csak biztosítókat hagytam. Így vasúton elibe mentünk az ellenségnek. Mikor a közelükbe értünk, leraktam mindenkit, akire csak nem volt okvetlenül szükség a páncélvonaton. Csendben indultak el, fegyverzörgés nélkül. Hátha sikerülne meglepni az ellenséget. Na, jól van, ügyesek vagytok, fiúk! Csak az idegesített, hogy semmit sem láttam a saját embereimből. Erdő volt előttünk, abba úgy belevették magukat, mintha csak az lett volna a parancsuk, nyelessék el magukat azzal az erdővel. Végre aztán egyszer puskalövéseket hallottunk. Akkor meg már jobbról, balról, szemben, mindenfelől ropogott. Jöttek az összekötök és jelentették, hogy csapataink felvették az érintkezést az ellenséggel. Jól van már, na, hiszen hallom is, hogy felvették. De valahogy nem tetszett nekem ez a dolog. Szólok az én tüzéremnek! — Na, Taliga elvtárs — mondom —, ne lőjünk-e egyet-kettőt ijesztésül? — Lapuljunk inkább még egy kicsit! Csendben gubbasztott az
