Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-23 / 276. szám

4 föLTTS MEGYEI VT.PÜJSAG 1965. november 23, Az első nem volt gilt Tóth István közelebb hajolt, cinkosan rám mosolygott, kacsintott is, aztán diszkréten egy emberre mutatott, aki előttünk haladt az utcán. — Ö a mi tanácselnökünk. Egyszer már volt tanács­elnök, de néhány hónap múlva azt mondták a járásiak, hogy az a választás, ami volt, az nem gilt. Akkor tudtuk meg mi is az igazságot. Szünetet tartott. — Tudja, az úgy volt, hogy a régi jegyzőt elkergettük, küldtek helyette egy másikat, azt mondták: ez már demok­ratikus, de a falu csak nem kedvelte meg. Jött a tanács­választás. Azt mondták: válasszunk, akit akarunk, olyant, akiben megbízunk, aki képvisel majd minket. Ezt a Ková­csot, az elnökünket nem nagyon ismertük, mármint a múlt­ját, de azt tudtuk, bátor ember, ha kell, még a járással is szembe mer szállni. Minden gyűlésen felszólalt és mi taga­dás, voltak okos javaslatai. Azért hát jelöltük. Szó, ami szó, ö lett a tanácselnök. De most figyeljen: milyen rafinált em­ber volt ez a Kovács! Megállt, kezével a fején mutatta a csavaros ész jelét. — Ha bement valaki az irodára ezzel, vagy azzal, Ko­vács folyton csak panaszkodott. Odatette eléje a leveleket, az asztalra ütött, hogy csak úgy táncolt rajta a tintatartó, és azt mondta: „Olvassa csak, nézze csak milyen leveleket küldenek ezek. Mindennap ilyen leveleket kapok. Ez mégis­csak borzasztó. Olvassa csak jó hangosan!’’. Az atyafi meg olvasta. Nem sejtett szegény pára semmit. De a járásnak feltűnt, hogy a jelentéseket, mindent a titkár ír alá, a Ko­vács fizetését meg a felesége veszi át. Egyszer aztán rajia- csípték. Kiderült, hogy analfabéta. Pedig okos ember volt. Ez már abból is látszik, ahogy ezt a levelezést kigondolta. Nagy kár volt érte, hogy leváltották. És a java még csak ezután jön. Ismét megállt. Az előttünk menő távolodott. — Visszament egyéni gazdának. Aztán jött a termelő- szövetkezet. Elsőnek lépett be. Kocsis lett. Közben esténként iskolába járt. Múltak az évek. Kitűnően végezte a nyolc osztályt. Azt mondta a tanító úr: ilyen jó fejű diákja már régen volt. Nagy visítással szaladtak haza a disznók a legelőről. El- öntötték az utcát. Tóth István megijesztett egy bámészkodót. A disznó visítva rohant hazafelé. — Akkor mi úgy gondoltuk: most már igazán lehetne elnök. Mondtuk is neki. De ő nemet intett. Nem és nem. Azt mondta: ő még nem tud eleget. Mondtuk is neki: „Nem leszel te miniszter, minek neked annyit tudni. Az utasítást úgyis megkapod, és kész!’’. De ő nem és nem. Beiratkozott a gimnáziumba. A házában aludt ki legutoljára a villany. Tanult és most az elnökünk. A régi elment és öt válasz­tottuk elnöknek. Nemrég érettségizett. Azt mondják, jó- rendű lett a bizonyítványa. És most tudja min töri a fejét? _ ? — Egyetemre iratkozik. Meglátja, ne felejtse el, hogy én mondtam, ebből a Kovácsból még utóbb miniszter lesz. Pedig egyszer az elnökségről is leváltották. Az első nem volt gilt, de ez már gilt. Nevetett. A por, amit a konda kavart, lassan felszállt és az egyik ház kapuján bement az előttünk haladó ember. SZALAI JÁNOS Sárközi Gyula r4 szattyCLfuuti táitefrítia Mexikóban volt húszéves — Rátán sírtak a lányok, ami­kor elment! — mondja az egyik kollégája kis, jóindulatú kaján- sággal és ezen valamennyien ne­vetünk. Az azonban minden kajánság nélkül is nagyon valószínű, hogy Farkas Imre távozta nem ma­radt nyom nélkül a bátai leány­szívekben. Magas, karcsú, izmos fiatalember. Izmait a munkának és a sportolásnak köszönheti. Erejéről legendákat mesélnek az Állami Népi Együttesben. Állító­lag székestől képes bárkit fel­emelni és odábbtenni a többiek feje felett. Munkája azonban nem a karizmok produkciója, amiről egyébként sem szívesen beszél. A táncról annál lelkeseb­ben. Bátán kezdődött Másnál esetleg érdemes afelől faggatózni, hogyan választotta élethivatásául a népi táncot, Far­kas Imrénél a táncszeretet már kisgyerekkorától természetes volt. Apja, a Bátán jól ismert Farkas Vilmos cipészmester, sokáig ve­zette a helyi művészegyüttest, amelyet most a bátyja irányít. — Már kisiskolás koromban ott tötyögtem a népi táncosok előtt, — meséli. — Nem nagyon örültek neki. Később Szekszárdon, Simái Zsuzsa keze alatt tanult és ... — Mert olyan vagyok, hogy, a porszembe is belekapaszkodom, eltökéltem, hogy én már nem fogok többé mást csinálni, csak ezt! Hegesztés zakmunkás-bizonyít- vány volt a kezében, amikor oda­haza bejelentette ebbeli szándé­kát. Bármennyire népitánckedvelő is a család, kinevették. — Annyi ezer táncoló fiatal közül majd éppen téged válasz­tanak ki az Állami Népi Együt­tesbe! — mondták. A jelentkezésre a szekszárdi táncosok zongoristája. Falusi La­jos bíztatta. Meg se várta az ilyenkor szokásos ajánló sorokra érkező választ, becsomagolta bő­röndjébe a tornacipőjét és fel- kerekedett Budapestre, megkeres­ni a Corvin-teret, ahol az Állami Népi Együttes székel. Rábai Mik­lós vizsgáztatta: — felvették. Ti­zenhét éves volt ekkor. — Aztán? — Aztán táncoltam. — Táncolt. Mennyit? Nagyon sokat, egyvégtébe mér­ve heteket. Az együttes minden nap reggel kilenckor kezdi pró­báit. Egy óra a balett-teremben, aztán a különböző műsorszámok gyakorlása egész délután kettőig. A bátai Farkas Imre a „Háry- Intermezzo" szólótáncosaként A közönség nem is sejti, hogy mennyi energia, akarás és gya­korlat van az Ecseri lakodalmas, vagy bármelyik másik műsorszám mögött: Rio de Decstől — Rio de Janeiroig — Szekszárd felé menet a vo­naton, tréfából sokszor kiáltoz­tuk a decsi állomásnál, hogy „Rio de Decs”! Akkor még nem sej­tettem, hogy a távoli Rio de Ja- nedroig is eljutok. Eljutott. Az idén Mexikóban ünnepelte huszadik születésnapját. — Merre jártak? — Mexikón belül Mexikó vá­rosában, Monterreyben, Pueblo- ban. Aztán egy hónapig Peruban voltunk. A fővárosban,' Limában, majd Trujilloban, Piurában, Arequipaban, Tacuaban. Ezután Chile következett: Arica, Santi­ago, Valparaiso. Utána Argentí­nában Buenos-Aires, Brazíliában Sao-Paolo és a már említett Rio. Visszaúton Párizsban szeren­cséje volt. A második repülőgép­pel indították útnak, így egy ..po­tya” napot töltött a francia fő­városban. Az indiánregényeket és a konk­visztádorok korát elevenítő ízű városnevek után komolyabbra fordítjuk a szót: — A táncban kik a példaképei? Elgondolkodik: — Az együttesben mindenki, akitől tanulni lehet. Technikát, nem egyéniséget, mert azt kinek- kinek önmagának kell adnia. így elsősorban Léka Géza és Sajti Sándor. A közönség Á közönségről már a rövid fá§*- rom év után is sok kedves emlé­ket őriz. Amikor Decsen szere­peltek, Bátáról különautóbuszt kellett indítani, annyian jöttek át Aki már látta a népi táncoso­kat, Magyarország legmagasabb színvonalú együttesét az nem tud szabadulni a hatásuk alól. — Még a beatlesek sem, — me­séli mosolyogva. — Nemrégiben csak úgy a magunk szórakozta­tására, zeneszó, meg p>ersze egy kis bor mellett táncolgattunk a Bródy Sándor utcai Háry-boro- zóban. Egész sereg hosszú hajú legény gyűlt körónk és a végén bevallották, hogy még sohasem láttak ilyet — de persze látat­lanban nevettek rajtunk. Most már tudják, hogy milyen szép az igazi népi tánc! A végén még egy „hamisítatlan” házibulira is meg akartak hívni bennünket. .­Farkas Imre nem a könnyű, balettos, hanem az igazi, szilaj magyar táncstílust kedveli. Nem­régiben három nap (nem elírás, 3 nap!) alatt szaggatott el egy p>ár tánccsizmát. Szív, tüdő és izom kell ehhez, kinek előbb, lei­nek később, de könnyű kikopni az együttesből. — Én még legalább húsz évig szeretném csinálni! — mondja bizakodóan. Azt a jövő homálya rejti, hogy a „második” húszesztendős szü­letésnapját hol ünnepli majd? Az Állami Népi Együttes, és vele természetesen Farkas Imre, min­denesetre 1966. január 9-én indul hathetes körútra az Egyesült Ál­lamokba és Kanadába. Ordas Iván mTTmrmTntTTWTmTnmmT» — 208 — — Most már felülhetek, Song? — kérdezte Sári. — Nem, még nem, miss! Örnaszádokkal is ta­lálkozhatunk! Ne felejtse el, hogy még mindig szingapúri területen vagyunk! Majd én szólok, amikor minden veszély elmúlt... — Mondd csak, Song, hogy tudsz te tájéko­zódni ebben a szuroksötétségben? Nem téveszted el a célt? Nehogy ellenségeink karjai közé fus­sunk?! — Ne féljen, miss. Mielőtt partizán lettem, halász is voltam egy ideig és sokat jártam a szingapúri szorosban. Ismerem, mint a tenye­remet — felelte Song és hangja nagyon határo­zottan csengett, megnyugtatta a lányt. — Hallja? — kérdezte a következő percben újfent suttog­va. — Motorzúgás!! Ekkor Sári fülét is megütötte az egyre erősö­dő dohogás. — Hajó? — kérdezte ijedten. Song nem felelt. Most teljes erőből evezett. A zúgás jobbról hallatszott és még tovább erő­södött. — örnaszád! — felelte Song izgatottan. — Egyenesen nekünk tart! Ha száz métert előre tudunk siklani, megmenekültünk. Ellenkező eset­ben vagy nekünk jön és kettészel minket, mint a rongyot, vagy felfedez és akkor is végünk van! És evezett rendületlenül. — 209 — Sári csak hátának körvonalait látta maga előtt előre-hátra mozogni. Ö, bár csak sikerülne el­illanni a naszád elől! Ötven métert már biztosan megtettek ázóta. Még ötven, de ez az ötven mé­ter, ötven kilométernek tűnt neki. Soha, soha nem érik már el az indonéz felségterületet! Itt pusztulnak a nyílt tengeren és sírjuk ez a sötét és mély (ki tudja, milyen mély?) víz lesz. Hát akkor már inkább a halál, mint hogy elfogják őket! Nem, még egyszer nem akar a kezükbe ke­rülni! Mi ez? A hajómotor zúgása most mintha már a hátuk mögül hallatszana! Igen, jobbról hallat­szik még, de már hátrább, jóval hátrább tőlük, mögöttük! És e pillanatban mintha a térmészet is a két szökevény segítségére akarna sietni, megeredt az eső és védőfüggönnyel vette körül őket. Zu- hogása elnyomta a távolodó motorzúgást. Sári félrehányta a halom gyümölcsöt és felült. Arra gondolt, vajon mennyit kell még szegény Songnak eveznie, hogy végre valahára indonéz területre érjenek? Hirtelen megszomjazott, övéből kihúzta a gör­be maláj kést, amit Songtól kapott még elindu­lásukkor és felvágott egy ananászt. Mohón enni kezdte és pillanatok alatt eltün­tette az egészet. A sötétben persze nem jól lá­— 210 — tott, úgy, hogy bizony olykor a héját is lenyelte. A gyümölcs kissé felfrissítette. Sok volt neki ez az izgalom, nem is beszélve erről a fülledt, csontszikkasztó trópusi hőségről. Hiába esett, zuhogott, a levegő nem lett tőle frissebb ... Song hangja riasztotta fel gondolataiból. — Miss! Miss! — kiáltotta ujjongva a maláj. — Gyorsan jöjjön ki! Sári előbujt a sátorból: Song ott állt előtte csí­pőre tett kézzel és csak a szeme csillogott a sö­tétben a parti fényszórók távoli fényében. — Miss, jelentem, hogy szerencsésen átjutot­tunk indonéz felségvizekre! — mondta vidáman. A lány mindenről megfeledkezve a nyakába ugrott és megcsókolta. V A dzsunka pedig nagyot billent és majdnem felborultak. De ők most nem sokat törődtek az ilyen csekélységgel. Boldogok voltak. Sári azért, mert úgy érezte, megszabadult a pokolból, Song pedig, mert sikerült minden baj nélkül áthozni Sárit Indonéziába. Sárit, Bábu menyasszonyát... Az eső egyre jobban nekieredt és zuhogott. A két boldog ember csak állt a dzsunkában át­karolva egymást, mint két testvér. Az eső verte őket s ők nem bánták, ha a ruhát is lemossa róluk... — VÉGE —

Next

/
Oldalképek
Tartalom