Tolna Megyei Népújság, 1965. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-16 / 270. szám
y 1965. november 18. TOLVA MEGYEI VEPŰJSAO t* Nálunk minden út a fővárosba vezet, a bolgároknál nem. Mi itthon azt mondjuk, Budapest az ország szíve, s ez a meghatározás egyúttal utalás arra is, hogy Szegednek, Pécsnek, Miskolcnak, Győrnek — legnagyobb vidéki városainknak — megközelítően sincs az ország politikai, gazdasági, szellemi életére olyan meghatározó szerepe, mint Budapestnek. Mintha ez Bulgáriában másként lenne. Nekünk ottjáró és itthon, vidéken élő embereknek az tűnt fel tehát leghamarabb, hogy Bulgária több központú ország, Szófia a főváros, közel a jugoszláv határhoz, de az arányok kiegyenlítettebbek. Plovdiv és Szófia között például nincs annyi különbség, mint mondjuk Budapest és Szeged között. Ebből következik: ahhoz, hogy valaki ismert, vagy elismert szellemi ember legyen mondjuk, ahhoz nem okvetlenül szükséges, hogy Szófiában éljen. Bulgária a szocialista táborhoz tartozik és ezért oda már eleve baráti érzésekkel indul el a magyar ember. így voltunk mi is, ennek ellenére minden várakozást felülmúlt az, amit ebben a szép, és igen jókedvű országban láttunk. Hogy több központú ország, azt bizonyára fekvése, történelmi múltja, és különleges adottsága magyarázza. Burgasz tengeri kikötőtől Várnáig, Balkán Riviérájáig például száz valahány kilométert a Fekete-tenger partján tettünk meg. Szófiától Plovdivig a Balkán-hegység komor és mégis fenséges, néhol ködbevesző ormai szegélyezték a távoli láthatárt, s a széles, kitűnő autóút jobb és bal oldalán a gazdagon termő Marica völgye mutogatta az ősz kincseit. Egy másik útvonalon: Várna, Kolarovgrád, Tornovó, Gabrovó, mind-mind egy-egy kiváló alkalom volt arra, hogy az ember módosítsa a Balkánról alkotott eredeti, és nem mindig kedvező elképzeléseit. Mondtuk egymásnak nem egyszer, hogy itt mi Bulgáriában egy kicsit úgy vagyunk, mint azok a hozzánk Nyugatról érkező külföldiek, akik Magyarországot afféle kuriózumnak tekintik, keresik a nyereg alatt puhított húst, meg a bőgatyás csikósokat. Azt akarjuk ezzel mondani, hogy Bulgáriára vonatkoztatva, a balkáni állapotoknak ma már nincs az a pejoratív jelentése, ami volt esetleg húsz évvel ezelőtt. Ennyi bevezető után illő ezt az útibeszámoló félét valahol végre meg is kezdeni. De hol? A benyomások sokféleségében, a hatások zsúfoltságában, az élmények kavalkádjában bizony elég nehéz rendet teremteni. Az országot keresztül-ka- sul beutaztuk és körülbelül 3500 kilométert hagytunk magunk mögött, amikor hazafelé tartva, éjfél után két óra tájt gyorsvonattal a jugoszláv területen lévő dimitrovgrádi határ- állomásra értünk. Egy Bécsbe utazó szemüveges bolgár végérvényesen aludni készült, mi pedig összegezni próbáltuk, ki és mi gyakorolta ránk az elmúlt napokban a legmaradandóbb élményt, a legnagyobb hatást. Elsősorban az a megható, szívből jövő és őszinte büszkeség, ami eltölti a bolgár embereket, amikor haladó történelmi hagyományaikról és szép jelenükről beszélnek. Rengeteg helyen tapasztaltuk, hogy náluk a felszabadulás élménye olyan magasztos telítettséggel él az emberek szívében, mint ahogyan nálunk élt annak idején a 48-as szabadságharc. Szlavekó, a gépkocsivezetőnk, aki az ezer méteres magasságokban a keskeny és éles kanyarokkal „teletűzdelt” utakon úgy hajtott, hogy gyakran a vér meghűlt ereinkben, soha egyetlen alkalommal nem mulasztotta el felhívni figyelmünket a partizánsírokra. A bolgár partizánok ott nyugosznak, ahol a fasiszták elleni harcban elestek. Láttunk partizánsírt 2000 méter magasságban, ahol hamvai fölött örökké zúgnak a fenyvesek, láttunk a hegyek lábánál, a folyók mentén, a síkságokon. Szlavekó lassított, és mindig csak ennyit mondott: partizán. Később már figyeltük, hogy lesz-e olyan sír; amely elkerüli a figyelmét. Nem volt. Mintha emlékezete valamennyit számon tartaná. Szlavekó is harcolt a fasiszták ellen, és huszonegy évvel ezelőtt ilyen minőségben járt nálunk, Magyarországon. Baját, Kaposvárt sűrűn emlegette, és egyszer egy hegyi forrásnál hosszan beszélt arról a kislányról, aki itt élt Magyarországon és Szlavekót szerette. A sovány, fekete Szlavekót mi is a szívünkbe zártuk; derék embert ismertünk meg benne, aki ha meglátott egy üzemet, új lakótelepet, képes volt kézzel-láb- bal magyarázni, csakhogy megértsünk az új létesítménnyel kapcsolatban mindent. Egyébként tolmács nélkül, elég hiányos nyelvtudással utaztunk, mégis jól elboldogultunk. Láttuk, hogy az elnyo-1 mók elleni harc résztvevőinek emlékét kegyelettel őrzik és ápolják országszerte. A nemzet sorsát, létét meghatározó, törökök elleni és fasiszták elleni harc elevenen él az emberek szívében. Batak egy olyan nagyságú község, mint mondjuk a Tolna megyei Hőgyész (hasonlít is hozzá). Hegyi település. Amikor utaztunk, úgy éreztük, mintha megelevenednének a földrajz-tankönyv lapjai. Mint megannyi szemléltető ábra mutatta magát a szabálytalan rétegeződésű gyűrt- hegység. Mintha hatalmas óriás nagy erővel oldalról egymásra nyomta volna fel a rétegeket. S az út mentén kristálytiszta forrásvíz csorog, mintha a sziklából folyna. Ezen a vidéken partizánok éltek. Batak községben múzeumot létesítettek és dokumentumok sokaságát gyűjtötték össze arról, ami megrendítő hűséggel adja vissza a látogatóknak a hegyekben távolodó partizánok- megpróbáltatásait és harcait. 1943-ban 25 bataki férfi ment el a hegyekbe, és közülük a harcok végén egy maradt életben. A 25 partizánról a két kisteremből álló múzeum mindent megőriz az utókornak. Mi is láttuk valamennyinek a felnagyított arcképét, igazolványaikat, kitüntetéseiket, térképeken feltüntetve a táborhelyeket, szóval még a legparányibb dokumentum is helyet kapott. Idős parasztemberek kalaplevé- ve nézik, ki tudja, hányadszor a szinte ereklye-számba menő tárgyakat, dokumentumokat. Bulgáriában sok az ilyen múzeum. S bizonyára e múzeumok is elősegítik annak a szép emberi tartásnak a kifejlődését, ami ebben az országban általános és jellemző, szóval azt, hogy saját féltett vívmányuknak tekintik a szocialista rendet, hiszen érte apáik, hozzátartozóik vére hullt. Ez ivódik bele a gyerekekbe is. Megfigyelhettük, hogy az iskolások állandóan és rendszeresen látogatják a múzeumokat, az emlékműveket, s így kitörölhetetlen nyomot hagy bennük a ha- zafiság, a nemzetköziség. Még a Sipka-hegy csúcsán is találkoztunk egész kis hadserenyi iskolás gyerekkel. Batakon pedig, amikor a múzeum „idegenvezetőjével” a szép kis Sztefká- val elindultunk, hogy tisztelegjünk a partizánok eredeti állapotában megtartott táboránál, egymás között magyarul arról beszélgettünk, hogy itthon soksok pótolni valónk van még, ha haladó történelmünket úgy akarjuk őrizni, és közkinccsé tenni, mint ők teszik. SZEKUL1TY PÉTER —PETRITS FERENC (Folytatjuk.) Kiásott a bagger Pirosra mázolt hatalmas vastestében százötven lóerőnyi energia remegtette, feszítette a kétujjnyi acélsodronyt. Először a kitűzők jöttek ide, oltott mészböl rajzolták meg, merre menjen majd a bagger. Lapátnyi szélesen fehéredéit a mésztej. Be- leállt a nagy gép, a leendő bérház déli sarkába. A kezelő fel- túráztatott motorral cibáltatta a nagy kormos kanalat. Akkorákat ugrott a kanál, hogy minden pillanatban azt vártam, mikor zúzza be a vezetőfülkét. Az első nap éjfélkor, leállt a gép. Kicserélték a kormos kanalat, lapos élűre. Puhább a föld, mint gondolták, mint az első „kóstolásból” megállapították. A lapos élű kanál falta a házalapot. Méter huszas mélységű árkot vágott házszélességben, másnapra már kubikosok jöhettek ide, hogy éles lapátjukkal, ásójukkal megadják az alap formáját. A gép átvonult a következő bérház alapjához, egy éjszaka azt is kiásta- hordta. Nappal meg beállították a kihordott föld egyengeté- sére, segített egy dózerlapos lánctalpas is a munkában. A harmadik éjszaka a harmadik bérház alapjának ásásához fogtak. Ekkor elkezdett esni az eső. A meleg szobából órákon keresztül figyeltem a gépkezelőket. Váltották egymást, a kis szürke bódéból vastag füstcsík nyomakodott kifelé, a gép meg egyre markolta, hordta, cipelte a sáros földet. Az első bérház alapjánál ekkor már hozzáfogtak az altalaj kicseréléséhez. Tegnap estére a bérház alapjából kiázott a bagger. A hat terepjáró kerék külön-külön és együttesen sem tudott megbirkózni a tengelyig érő sárral. Dömperek segítették kihúzni a gépet a házalapból. Szombaton reggel, műszakelosztáskor kubikosok jöttek a szekszárdi Ma- yer-réti három új ház alapjának kiásásához. Az építőipari munkások számára megkezdődött a sok nehézséggel járó, embert, gépet próbára tevő tél. A bagger tegnap éjjel kiázott a munkából. .. — P.) — Majdnem bezárták az óvodát A tavasszal Kisvejkén be akarták zárni az óvodát, mert nem tudtak „összeszedni” 16 gyereket, az óvoda fenntartásához minimálisan szükséges létszámot Végül úgy oldódott meg a nagy gond, hogy néhány nagymama magához vett különböző helyekről, városokból unokákat, és azok Kisvejkén jártak óvodába. Jelenleg a faluban csak két első osztályos gyerek tanul. A községi tanácstitkár, Néma Miklósné azt mondja, kicsi a falu, mindössze hatszáz lelket számlál, de ez önmagában még nem lenne baj, csakhogy valósággal elfogynak a fiatalok. Az idén például összesen két házasságkötés volt Kisvejkén, abból is az egyik idősek között jött létre: a férfi hetvenéves, az asszony ötvenöt. Igaz, hogy 1963-ban és 64-ben összesen tíz házasságkötés történt, de a megelőző két évben egyetlenegy sem. Mostanában évente három-négy gyerek születik. Nem csoda tehát, hogy „válságba jutott” az óvoda. Viszont a falu élete csöppet sem problémás, válságos. A több helyről érkezett embereik, felvidékiek, székelyek és az őslakosok, akik között magyarok és németajkúnk egyaránt voltak, rragyon szépen élnek együtt, a titkárnő szavaival: „fölvették egymás szokásait, sem öltözködésben, sem lakáskultúrában nincs köztük különbség”. Művelődési ház 1959- ben épült, ahol a Déryné Színház is tart előadásokat. Televízió 12 háznál van, rádió 125-nél. Mosógép csaknem minden családnak jutott már és gáztűzhely is tíznek. Van a falunak állatorvosa. A téli időszakban tartanak ismeretterjesztő előadásokat, sokan járatnák újságot, reggelenként a postás hatalmas lapköteget cipel. Aat lehet tehát mondani, hogy Kisvejke modem falu, nem maradt el a fejlődésben. Van, volna jövője, perspektívája. Ám, ha így halad továbbra is, idővel teljesen elöregszik. És mi lesz akkor? Csak nagymamák és nagypapák élnek majd Kisvejkén, s a gyermekek gyerekeit, az unokákat nevelik? Mert városban azért továbbra is születnek gyerekek, legalábbis annyi, hogy egy ilyen kis faluban az unokákból kitelik egy óvodára való. <«. j.) Befejezéshez közeledik a szekszárdi Bezerédj utca átépítése. A csatornahálózat megépítése után az útépítők láttak munkához, hogy a régi. macskaköves utcát újjáépítve adhassák át a forgalomnak. Foto: Bakó Jenő
