Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-31 / 257. szám
A Pigalle árnyékában Párizsba látogató barátaimmal mentünk hazafelé a Pigalle- ról. Place Gigalle-t kellene írnom így ismertebb a hely a hazai közvélemény előtt, hiszen van egy dalunk, amely azt hirdeti: „Nekem a Nagykörút a Grand Bulvár, az Oktogon a Plász Pigál.. A Nagykörút valóban megfelel valamelyik párizsi nagy Boule- vard-nak, de az Oktogon... szerencsére nem a Pigalle. A Place Gigalle tulajdonképpen egy kicsi tér Párizs északi részén, a Montmartre tetején fehérlő Sacré Coeur (Szent Szív) templom alatt, a Boulevard de Glichy széles medrében. A teret minden oldalról vetkőző-színhá- zak, kabarék, cafék szegélyezik, a mulatók bejáratánál egyenruhás portások szólítják le az őgyelgő járókelőt s invitálják műsort nézni. „Jöjjön uram, csodálatos nőket fog látni, öt frank a belépőjegy ..Arról nem esik szó, hogy bent fogyasztani is kell s egy kis üveg sör tizenhat frank. (Egy frank öt forintnak felel meg.) A köznyelvben azonban nemcsak ezt a teret, de jó kilométeres körzetben az egész környéket Pigalle-nak neveztük. A Boulevard Clichy, a Place Blanche, s belőlük nyíló sötét sikátorok, zegzugos utcácskák tele voltak utcalányokkal, selyemfiúkkal, pornográf képeket áruló nyomorékokkal, mintha egész Párizs ide gyűjtötte volna a romlékony szépséggel együtt a söpredéket, a szemetet. Sötétedés után nem volt ajánlatos bemerészkedni a Montmartre felé kapaszkodó, omló vakolatú öreg házak közé, ha valaki féltette a bőrét, engem azonban az írói kíváncsiság jó- néhányszor elvitt ilyen kockázatos kirándulásokra. Szerencsém volt, valamennyit megúsztam. így derítettem fel Tomateot (Paradicsomot) is, az ötödrangú kis sztriptiz-színházat, ahol hat frankos kedvezményes jeggyel fogyasztás nélkül nézhettük végig a műsort. Pocsék egy hely volt, meg kell hagyni, a parányi zsebszínpadon recsegű hangszóró gramofonzenéjére unottan vonag- lottak a lányok, s a blazirt közönség érdeklődését gusztustalan disznólkodással próbálták felkelteni A Pigalle-t meg kelett nézni, a Tomate-ba be kellett ülni, hisz ez is Párizs volt, hozzá tartozott a város csodáihoz, épp úgy, mint az Etoile-hoz a Diadalív, vagy a houvrehoz Tuileirák kertje. Természetes, hogy a Párizsba látogató rokonok, barátok városnéző sétaútjaikból nem maradhatott ki. A Tomate előadása éjfél körül érhetett véget, még megbámultuk a színház előtt az egyik primadonnát, amint éppen nézőtéri szomszédunkkal, egy öreg német túristával egyezkedett, aztán beültem a volán mellé, barátaim elhelyezkedtek a kocsiban s elindultunk hazafelé. A Boulevard de Clichy fény- özönében autófolyam hömpölygőit a késői óra ellenére is olyan tömeg hullámzott a járdákon, hogy a részeg angol tengerészek, s a jókedvű amerikai lányok lesod- ródtak az úttestre az autók közé, s csak lépésben lehetett haladni. Óvatosan hajtottam s közben barátaim kérdéseire felelgettem: igen ez a vörös szélmalom a forgó vitorláival, a híres Moülin Rouge, ahol Toulouse Lotrec, a főrangú gnóm festette erőteljes s mégis gyengéd képeit... Ez a filmplakát pedig szovjetellenes amerikai filmet reklámoz, James Bond játszik benne, az elegáns és „legyőzhetetlen” angol hírszerző, aki a ruháival most a Champs Elysées üzleteiben a férfidivatot diktálja... Mögöttünk maradt a Pigalle, átszaladtunk a hídon a Saint hazare pályaudvar színszövevénye felett s a francia kertépítő művészet minden szépségét magába gyűjtő Monceau-i park mellett gurultunk. A forgalom megritkult, a nép télén körúton utat kaptunk, ráléptem a gázpedálra. A sebességmérő vörös fényszalagja 90 kilométert jelzett, átrohantunk egy keresztezésen, a forgalmi lámpa éppen átváltott sárgáról pirosra. Ezen a ponton három irányból fut három utca a Boulevard de Courcelles-be: három közlekedési lámpa szabályozza a forgalmat. A második lámpa piros volt, amikor mögöttünk maradt, nyomr bán következett a harmadik betorkolló utca. A nagy segesség miatt nem akartam hirtelen fékezni, tudtam, hogy a lámpák mind a négy irányba pirosat tartanak néhány másodpercig, átfutottam tehát ezen a tiloson is. És akkor — mint az ördög a Miatyánk közepén — a járda mellől, a lombok homályából előlépett egy rendőr, felemelt kézzel már messziről megálljt intett. Akkor már láttam a fekete rendőrautót is, ezek itt álltak lesben, hogy lefüleljék a hozzám hasonló jómadarakat. — Egész este nem tudtam rájönni, mi hiányzott nekem... — dünnyögtem mérgesen. A kerekek csikorogtak, lestoppoltam a rendőr mellett. Magas, jóképű fickó volt, kis nyírott bajuszkával, élénk, vidám szemekkel. Persze ellenszenves mákvirágnak láttam. Végigfutott az agyamon, hogy az ilyesfajta „flic” (a francia rendőr gúnyneve) a Pigalle lányaitól is nyilván leveszi a vámot. Szalutált, behajolt az ablakon: — Monsieur, vous ne respectez pás le feu rouge! (Uram, ön nem veszi figyelembe a tilos jelzést!) Vitathatatlanul igaza volt, de ki ad igazat neki. Én is elmagyaráztam, hogy a lámpa még csak sárga volt s nem akartam hirtelen fékezni, nehogy balesetet csináljak... Beszélhettem. — Kérem az iratait, uram. A zsebembe nyúltam, s uram- fia, ami még sohasem fordult elő velem, most megtörtént: semmiféle irat nem volt nálam, se hajtási engedély, se személyi igazolvány, se útlevél, semmi, de semmi, mindent a másik ruhámban felejtettem. — Elnézését kérem, biztos úr, de ... — széttártam karomat. Volt humorérzéke, csendesen nevetett: — Ez szép. Belemegy a pirosba, s még iratai sincsenek. Jöjjön velem. Elvitt az őrmesterhez, aki épp egy fülöncsípett motorkerékpárossal foglalkozott, s előadta neki erős marseillesi tájszólással a történteket. — Nézze őrmester úr — mondtam nagyon csendesen és szerényen, de ugyanakkor szeretetreméltó tónusban —. Nem elég, hogy a feleségem elkérte az utolsó ötven frankomat, de még a tárcámat se tette vissza a zsebembe. ön is tudja, milyenek az asszonyok. — Ereszd el. A rendőr félrevont s barátságosan elmagyarázta: iratok hiányában tulajdonképpen be kellene kísérnie az őrszobára, de tekintve, hogy ... Szóval óvatosabban közlekedjek Párizsban, mert a szabályok a külföldiekre is érvényesek. Szalutált, én pedig megköszöntem a lekötelező szívességet. Aztán visszaültem a volán mellé s mégegyszer búcsút intettem ennek a derék, kedves, aranyos fickónak, s aztán — ahogy nálunk Pesten mondják: — elhúztam a nagy kondenz-csí- kot az Etoile felé. MOLNÁR GÉZA CSÄNTT LÁSZLÓ: Révfülöpi táj Nyugtalan hasonlat a táj, a harangszó mint pókfonál, az alkony ezüstje a csend, melyben a harang szava zeng, míg tükrözi a tölgy magas törzse a kettős sugarat és röpíti a hegyre fel, melyet sokszoros fény emel. Való, de az emléke is, egyszerre él s emlékezik. arra, hogy emlék volt, amely minden hívó hangra felel, s mégis más lesz. A pillanat sokszorozza létét s a nap, hónap, év és évezredek, melyekkel együtt lélegez hasonlat csak és arra jó, igazabb legyen a való, hogy egy legyen árnyával is, s azzal is, aki áll csak itt. GALAMBOSI LÁSZLÓ: Anyámnak Téged énekellek világgá dalollak gyolcs-meleg szavakkal magamhoz karollak Szárnyam kócos tollát vontad violába békét szedni szálltunk világ kosarába Oltalmad kapuját sarkáig kitártam bűneim kimostad jóságod kútjában Gyümölcstelen sorsot nem tápláltál bennem éjfekete zászlót nem bontott a kedvem Sírodig megmaradsz tudom ami voltál kínokat áldozó sárkányölő-oltár Árnyékos kupola csöndjén fény virága fagytól védő köntös örök suhogása téged énekellek világgá dalollak gyolcs-meleg szavakkal magamhoz karollak Pál Ottó: Félnapos KRECSMÁRV LÁSZLÓ: Reggelek Miért is szeretlek benneteket, ó, hamvas arcú, tiszta reggelek? Olyanok vagytok, mint az újszülöttei mint amilyen én is voltam, meg minden ember volt — valaha... Miért nem tudtok örökké reggelnek megmaradni, a nap 24 órájából miért csak egy rész a tietek, ó, hamvas arcú, tiszta reggelek? Feleljetek: miért nem tud az ember ifjúnak megmaradni, miért nem tud az ember tisztának megmaradni, miért nem tud az ember büntetlen megmaradni, miért kell a szívnek ezerszer megszakadni és csak dobogni, csak dobogni, csak dobogni?! Feleljetek, hisz belőletek is nappalok lesznek, nappalok és kormos éjszakák — s nem tudjátok egymást sohasem megtaga dni... Tikéra az anyakönywezetőnél. meg sem várva a kérdés végét, mondta az igent. Hazaérve alig fogyasztották el a levest, rosszul lett. Úgy kaptak utána, hogy el ne vágódjék. Amint sikerült kissé feléleszteni, szédülésről, hányingerről panaszkodott. A sebtében előkerített orvos, búcsúzás közben csak annyit mondott Jánosnak és az anyósnak: „Nyugodjanak meg. Hagyják őt pihenni. Ezek a kellemetlen tünetek örökké megvoltak és lesznek, míg a nő szülni fog... A szavak nem hagyták békén, nézte Verát és várta, hogy felébredjen. De a félnapos feleség nem mozdult. Ott feküdt a re- kamién, fejét kissé hátravetve, egyik lábával maga alá gyűrve a paplant. A csend nesztelensé- gével máskor nyugalmat adott, most csak emlékeket kavart... Néhány hónapja, a szokatlanul forró májusvégi napok egyikén a leány megjelenése oly váratlanul érte, mint kormos őszi fellegek mögül hirtelen előbukkanó nap a gyalogló embert. Szeme káprá- zik a fényben, hogy aztán hosszú percek múltán feloldja a csillogás varázsa alól. Árván nőtt fel. Volt nevelői közül az egyik a „görbe ábécére” ösztökélte, csupán a lányfélére kacsingatott, s szövögette, hogyan tudja tőrbe csalni a szívét. A másik, mialatt kicsalta volna a garast is üres zsebéből, a tudásra hivatkozott: hetvenből hatvan ember nem szívvel, de ésszel él. és az észnek tulajdonított minden sikert. Felvette az ingét, amit a nagy melegben levetett és elment. Szédülten kószált, mint aki sokat ivott. Mennyi a hasonlóság a betegség és a szerelem tünetei között! Egyszer alattomosan lappang és lassan hálózza be a kiszemeltet, máskor percnyi roham_ mai szerzi áldozatát és jaj annak, akit megkaparint. Éget, zaklatott álomba kerget. Az életből felszínes, leheletszerű impressziókat enged befogadni. Ezek a benyomások rögeszmékké gör- csösülnek, csak ezeket észleljük, körülöttünk nincs más, se élő, se holt, nem látunk, nem hallunk egyebet, csupán a valónak képzelt vágyainkat. Gondolt a lányra, majd elszállt emlékezetéből, s később ismét visszatért hozzá. Amikor szombat délután elhagyta az üzemet, az integető Pongrácz Bertalan meóst pillantotta meg, mellette feleségét, Mártát, és — Verát. — Varga szaktárs! Jöjjön! A nők kirándulni akarnak, jöjjön velünk! — így?! — mutatott magára. — Nekem... nekünk megfelel így is — incselkedett Vera. — Nem engedjük el — toldotta meg Márta. — Minek ehhez készülődés? A ruha nem számít. Ha meg éhes, eszünk a hegyekben, ennivalónk is van. Hiába mentegetődzött, mennie kellett... Mire a hegy oldalához értek, ahonnan az emeletes házak is kis gyufásdobozokká törpültek, nyugatról sötét felhők tornyosod tak. Nem törődtek vele, letelepedtek. Előkerült a szatyor és falatoztak. János olyan komótosan és keveset evett, hogy Vera nem állta szó nélkül. — Ilyen szorgalmas a munkában is, mint az evésben?! — Ugyan! — János helyett, akinek az arcát a pirosság öntötte el, Bertalan válaszolt. — Az ő sikereiktől hangos az egész gyár. A Varga-brigád ... Úgy dolgoznak, hogy már meg sem nézem. A meósnak nem sok dolga akad... Ja, akinek az egész gyár a barátja. — Nem az, csak olyan derék brigád, mint a miénk. Vera kis „katonákat” csinált kevés kenyérrel, sok kolbásszal, s kínálta Jánost. Amikor szabadkozott, a többiek kacagásától kísérve, szájába rakta az ételt. Erős dörej reszkettette meg a levegőt. Az eső szele megcsapta arcukat. Az enyhe légáramlásból dühös szél kerekedett. Gyorsan befejezték az evést. — Most lesz haddelhadd — riadozott Márta — nincs hová mennünk! — Csomagoljunk — sündörgött a cókmók körül Bertalan — talán még vihar előtt fedél alá kerülhetünk. Vera mozdulatlanul nézte a mogorva felhőket, amelyeket tüzes ostorával csapkodott a villám. „Milyen szép!” — mondta inkább magának. — Mit beszélsz? — Márta azt hitte rosszul hall. — Mozdulj már, mert bőrig ázol! — Elvonul, ide nem jön. Szeretnék még magasabbra menni, hogy a lábam alatt lássam az égiháborút. — Jánoshoz fordult — Milyen lehet a hegy tetejéről? — Nagyon érdekes, de azt gondolom, jobb lesz, ha ... — Maga is, no hiszen, patikamérleggel adagolták a bátorsá-
