Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-29 / 255. szám

Tötm MEfíYFl NßPtJSAG 1965. október 29. 1 küzdelmet a baj ellen, és évek­kel meg lehet hosszabbítani a beteg életét. kezni. Hogyan? Rákkal is lekéi élni Egy német tudós új gyógymódja A tudománynak még nem si- lehet ismételni. Ez pedig azt je- került tisztáznia a rák okát. lenti, hogy százszázalékos ered- Egyelőre tehát nincs igazi gyógy- ményt ugyan nem lehet elérni, szer erre a szörnyű betegségre, de sikeresen fel lehet venni a A tudományos és kutatóintéze­tekben lázas munka folyik, s a tudósok mindent elkövetnek a baj kórokozójának felkutatására. Persze addig is segíteni kell a betegeken, vagy legalábbis meg kell kísérelni, meghosszabbítani életüket. Az orvosok újabb és újabb gyógymódokkal kísérletez- , nek azonban nagyon sok mtara es el­lenvetésre adott okot. A heidel- A drezdai rákkutató intézet bergi egyetemen nemrégiben elő- igazgatója Ardenne tanár, már adást tartott, s igen nagy érdek- régóta végez ilyen irányú kuta- lődést, de egyúttal ellenkezést is tásokat. Tudományos munkássá- váltott ki. Hans Lettré tanár, a gáért a szovjet kormánytól is ma- heidelbergi egyetem rákkutató gas kitüntetést kapott. Ardenne intézetének igazgatója azt mond- tanár azt vallja, hogy: ,,Rákkal is ía> bogy Ardenne módszerének lehet élni”, vagyis, hogy a rá- riagyon sok gyenge oldala van. A kos betegek életét meg lehet beteg testének hőmérsékletét hosszabbítani, ha teljesen kígyó- u9yan fel lehet fokozni 44 fokra, gyítani nem is lehet őket. A rák fejét azonban meg kell ettől óvni. ellen tehát, úgy véli, lehet véde- ®z egyúttal azt jelenti, hogy a ■ ~ fejben keletkező rákos daganato­kat ezzel a módszerrel nem lehet kezelni. Az eljárás ezenkívül azért is veszélyes, mert a magas hőmérséklet rendkívül megviseli a szívet. Ha a test hőmérséklete A rákos sejtek és daganatok ke- 45,2 fokra emelkedik, a beteg zelésében az okozza a legnagyobb eszméletét veszti, érverése és nehézséget, hogy a gyógyszer vérnyomása teljesen elgyengül. A nemcsak a beteg sejteket támad- beteget fél óráig tartják a meleg ja meg, hanem az egészségeseket kádban, aztán húsz órát alszik, s is■ utána semmire sem emlékszik. A szakemberek azzal már ré- Lettré tanár végső következ- gen tisztában vannak, hogy az tetése­emberi test hőmérsékletének ' , emelése nagyobb hatással van a uj gyógymódhoz nem sza­beteg sejtekre, mint az egészsége- bad nagy reményeket fűzni. Ez- sekre. Ardenne tanár erre az zei nem akarom azt mondani, egyszerű tényre építette fel mód- h bizonyos esetekben nem al- szeret. A betegeket meleg kadba . .. , helyezi, s testük, hőmérsékletét k^lmo-zhato, s adott körülmények 44 fokra emeli. Ezen a test- között nem lehet vele eredmé- hőmérsékleten a beteg sejtek nveket elérni. Különösen a fia- rendkívül érzékennyé válnak. Ha tal ráfcos ák esetében lehetrá ebben az állapotban gyógyszert . — . juttatunk a szervezetbe, a beteg na9V szükség. Ezek a szerencset- sejtek 99 százalékban megsemmi- len teremtések mindenáron sze- sülnek. retnék megérni, hogy gyermekük Igen, de mi lesz a fennmaradó felnevelkedjen. Ha Ardenne mód- egy százalékkal? Vajon ebből nem szerével el tudjuk érni, hogy éle- fejlődik ismét rák? tűket tíz-tizenöt évvel meghosz­Elméletileg igen. A kezelést szabbítjuk, máris nagy sikert ér- azonban bizonyos idő után meg tünk el". j MESE A BORRAVALÓRÓL Egyszer volt, hol nem volt, a megvesztegethetetlenség fokán túl még azon is túl volt egy ország. Ennek az országnak volt egy igen tiszteletre méltó polgára. Ez a polgár arról volt nevezetes, hogy mindenben követte a szo­kásokat. Ha bement valahová le­vette a kalapját, az íróasztal előtt mélyen meghajolt, borravalót adott mindenkinek. Történt egyszer, hogy vendég­lőben étkezett. Amikor befejez­te az étkezést annak rendje és módja szerint odaintette a fizető- pincért. A fizetőpincér számolt, ő pedig fizetett. A főpincér átszámolta a pénzt. Nem akart hinni a szemének. A pénz több volt. Még egyszer átszámolta és a felesle­get visszaadta. — Borravalót nem fogadunk el! — mondta miközben mélyen meg­hajolt. A vendég arca hosszúra nyúlt, mint a lopótök. — De uram ...! A főpincér ismét meghajolt, orra majd a padlót érte. — Mondja, miért aláznak meg bennünket a vendégek? — kér­dezte a főpincér. — Miért nem adnak borravalót a szatócsnak, a rőfösnek, a hentesnek, a cse- megésnek? Miért csak nekünk? — Mert így alakult ki! Ezt már csak magának mond­ta, mert a főpincér eltűnt a fe­lesleges pénzt pedig otthagyta az asztal sarkán. A vendég nagyon szomorú lett. De nem nyugodott bele a ku­darcba. Este ismét megjelent a vendég­lőben. Vacsorázott és fizetett. Gyorsan felkelt az asztaltól. Ma­gára kapta a felöltőjét, már ép­pen indulni akart, amikor meg­állította a főpincér hangja. — Uram! A főpincér lihegett a futástól. Jobb kezében ezüst tálcát egyen­súlyozott. A tálcán pénz volt. Unokák számlálatlanul VTTT^*««V*’ Sárközi Gyula cA szingapúri táneosmí Bosznia egyik legidősebb lako­sának, a 107 éves Daut Ezicnek annyi unokája, dédunokája és ük­unokája van, hogy nem tudja őiket számon tartani. Huszonnyolc fia és lánya közül már csak tizen­négyen élnek, de távolabbi le­származottá inak számát még nem sikerült összegeznie. A rendkívül «idős ember több mint egy évszá- ízados kora ellenére csupán egy- 3 szer járt orvosnál, néhány évvel «ezelőtt, amikor újból kinőttek a 3 fogai. — Uram, ön elszámolta magát. Itt a visszajáró pénz! A vendég nagyot nyelt és el­ment. Útközben találkozott a manó­val. Elmondta neki, hogy mi bántja. A manó egy vesszőt adott neki. Azt mondta: „Ha ezzel há­romszor suhintasz és azt mon­dod: Abrakadabra, ólium pólium szveketesz tórium a lámpában nincs petrólium, minden kívánsá­god teljesülni fog”. Nagyon megörült ennek a vesz- szőnek. Elhatározta, hogy a vessző ha­talmát először saját magán pró­bálja ki. Hazament. Odaállt a tükör elé, suhintott a vesszővel és elmond­ta a varázsigét: „Abrakadabra, ólium pólium szveketesz tórium a lámpában nincs petrólium” és úgy ahogy kívánta egy gyönyörű nő állt a tükör előtt. Fekete haja a vállára omlott, a szeme pedig úgy csillogott, minthá Bagarollal fényesítették volna. Ismét suhintott, ismét elmond­ta a varázsigét. A nő eltűnt és ismét ő állt a tükör előtt. Még hétszer próbálta ki a vesz- sző varázserejét. Mind a hétszer sikerrel. Hol űrhajós volt, hol főosztályvezető, hol igazgató, hol főpincér. Amikor főpincér volt direkt kipróbálta elfogadja-e a borravalót. Elfogadta. És nem volt lelkiismeretfurdalésa, pedig a távozó vendégre még a felöltőt sem segítette fel. Csóválta is a fejét. Hát idáig süllyedt, a borra­valóért még a kötelességét sem teljesíti? Másnap délben ismét megje­lent az étteremben. Ebédet ren­delt és mielőtt fizetett volna az asztal alatt suttyomban megsuhin­totta a pálcát, elmondta a varázs­igét. A főpincér azonnal ott ter­mett. rr A titokban a kezét dörzsölte. A kívánság első része tel­jesült. Megnézte a számlát és át­adta a pénzt. A fogashoz ment, leemelte a felöltőjét, a főpincér azonnal odaugrott és felsegítette azt. Már indulni akart, amikor a főpincér megérintette a vállát. — Uram, ön elszámolta magát! — és visszaadta a borravalót. Egy világ omlott össze bene. De azért nem adta fel a re­ményt. Amint kiment eldobta a vesszőt. Elhatározta, hogy más módszerhez folyamodik. Este megleste a főpincért. Hosszú ideig csak kísérte. Ami­kor egy sötét mellékutcába értek pokrócot dobott a fejére és ma­gával hurcolta. Otthon váloga­tott kínzásokkal próbálta rábírni a borravaló elfogadására. Fogó­val kitépte a körmeit, tüzes vas­sal égette a talpát, de minden hiábavalónak bizonyult. A fő­pincér még ájultában is azt mondta: — Uram, én a fizetésemért tisztelem a vendégeket! Nagyon megbánta, hogy eldob­ta a vesszőt. El. is ment, hogy megkeresse. Szerencséje volt. Megtalálta. Hazarohant vele, megsuhintotta, elmondta a va­rázsigét és csodálatosan szép nő­vé változott. És ekkor így szólt a főpincérhez: — Mindig rád vártam. Jutal­mul a tiéd vagyok! A főpincér térdre hullott és megcsókolta a kezét. Még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. SZALAI JÁNOS ▼TI Film készül Mihail Solohovrél A Nobel-díjjal kitüntetett nagy író életét bemutató dokumentum­filmet Leon Mazruho készíti. Ez a Don-menti Rosztovban lakó fil­mes több mint 30 éve barátkozik Solohowal. Az első filmkockák is csaknem 30 évesek. Mazruho archívumában van egy ritka felvétel, amelyet azon a na­! pon készített, amikor Solohov dol­gozni kezdett a Csendes Don című regényén. Egy másik jelenet a háború idején az első vonalban mutatja be Solohovot. Egy har­madik részlet vadászat közben a sztyeppéi tábortűznél készült. A film az író életpályáját, alkotó laboratóriumát bemutató három novellából fog állna. — 145 — — Ne lőjetek, barmok! — kiáltotta és arcáról csurgott a vér. Alighanem az összetört ablak­üvegek vagdosták össze. — A lányt találjátok el! — Felegyenesedett és Sárit is lábára állította, hogy teste teljes hosszában fedezze őt. — Gon­dolom, hogy a „vörös kisasszony” miatt támad­tatok ránk? Különben egy koszos partizánért nem mertek ujjat húzni velünk, a titkos szolgálat embereivel! — Sok a duma, Hardy hadnagy úr! — sziszeg­te feléje Bábu dühösen az árokból. — Tegye le a lányt, míg kedves az élete! Most az egyszer nem menekül ki Tom Hardy a partizánok kar­maiból! Végzünk veled, Hardy! Megbosszuljuk ártatlanul agyonkínzott honfitársainkat! Mester- lövész vagyok és most szétlövöm a lábadat ! — Lőj, ha mersz, te coyotte! De nem mersz, mert gyáva vagy, mint a sakál, csak lesből és orvul támadsz! — kiáltotta vissza a hadnagy dühösen. Bábu nem mert még felállni: Hardy kezében pisztoly csillogott, csöve őrá szegeződött. Ám Bábu nem azért állt kiváló lövő hírében a parti­zánok körében, hogy ne használja ki a legkisebb alkalmat is. Csak egy kis rész maradt szabadon Hardy lábszárából, amit nem takart Sári lába. Neki ennyi is elég! Félretette a géppisztolyt és elővette kedvenc revolverét. De még ezzel is kockázatos volt a célzás: hátha Sárit találja meg­sebesíteni!... Nem számít. Nem válogathat... Cél­zott, aztán meghúzta a ravaszt. — 146 — Velőtrázó ordítás és Sári kicsúszott Hardy ke­zéből, mert mindkettővel egyszerre kapott a lábá­hoz. Az ájult lány a földre omlott. Hardy pisz­tolya a fűbe esett. Ám a sebesült hadnagy még nem adta fel a harcot: sántikálva ugrándozni kezdett a betonon, szemével kétségbeesve kereste pisztolyát. — Song, gyorsan told be a kocsit a sűrűbe! Addig én elintézem a hadnagyot. Nem szabad semmi nyomnak sem látszani! — súgta Bábu a társának és újra megcélozta a pisztolyát ugrán­dozva és jajgatva kereső Hardyt. — Fel a ke­zekkel, Hardy! De a hadnagy, ahelyett, hogy égnek dobta volna karjait, fájdalmában tovább üvöltve a fű­ben megbúvó pisztolyára rogyott és fel akarta szedni. Ekkor érte a halálos lövés. Hosszú teste elnyúlt a magas fűben és többé nem mozdult. Bábu a lábánál fogva sietve behúzta a sűrűbe, majd utána a betonon fekvő matrózt. Az elásá- sukkal nem kell bajlódniuk. Mire keresni kez­dik az eltűnteket, a vadállatok, amelyek ebben a cudar időben egész a város közelébe merész­kednek, elintézik a többit. Az eső pedig elmossa a maradék nyomokat. Csak a kocsi lesz egyetlen árulójuk, ha felfedezik a bozótosban. De akkorára nekik már bottal üthetik a nyomukat! Sárira csak most került sor. Halottsápadt arccal feküdt azon a helyen a beton szélén, ahová Har­dy kezéből lecsúszott. Bábu elővette kulacsát és erős rizspálinkát csepegtetett a lány összeszorított ajkai közé. De Sári semmi jelét nem mutatta az — 147 — eszmélésnek. Nem volt most idejük bajlódni vele, sietniük kell, minden pillanatban jöhet va­laki az úton és rájuk hozza a rendőröket vagy a katonákat. Majd az eső magához téríti a moto­ron! Song a kormányhoz ült, félig a benzintartály­ra. Bábu mögéje ültette Sárit, aztán ő is fel­szállt. Hárman egy motoron! De nem volt más megoldás! Bábu szorosan átölelte a lányt, ne­hogy menet közben lepottyanjon. Befordultak egy sáros erdei útra és a várossal párhuzamos irányban elindultak a rejtekhelyük felé. í Scott ezredes sűrűn pillantgatott az órájára. Déli tizenkettő és Hardyéknak még se hírük, se hamvuk. Ilyen hosszadalmas volna a formali­tás? Lehetetlen! Vagy talán előtte felszaladtak a Vasmacskába, hogy mégegyszer átvizsgálják a lány jelenlétében a szobáját? Nem valószínű. A lánnyal oda nem mehetnek. Tárcsázott. A börtönt hívta. Az ügyeletes vette fel a kagylót. — Hardy hadnagyék már visszaindultak? — kérdezte. — Micsoda? Még meg sem, érkeztek? Hallatlan! Két órával ezelőtt indultak el innen. Egy Vasmacska-beli kémnőt vittek magukkal... Hogy nem is látta még ma a hadnagy urat? Lecsapta a kagylót. Biztosan előbb felszaladtak a Vasmacskába!

Next

/
Oldalképek
Tartalom