Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-24 / 251. szám

JANKOVICH FERENC: A művész és hősei Grigorij Csuhraj négy filmje A szovjet mozik immár negye­dik filmjét mutatták be, s ez már komoly múlt egy rendező életé­ben, különösen akkor, ha mind­egyiken végigvonul az alkotó vi­lágnézete, emberlátása, munkás­ságának humánus szemléletmódja. A negyvenegyedik története: egy halászleány, a forradalom ka­tonája, mesterlövész, beleszeret egy fehérgárdistába. Rövid bol­dogság után azonban felismeri, hogy ellenség. Az is marad, s megöli kedvesét A Ballada a katonáról című filmje, amely külföldön is meg­rázta a nézőket, egyszerű eszkö­zökkel, egy fiatalemberről szól, aki tud másokért élni, tud hinni abban, hogy a boldogság minden­kit egyformán megillet. A tiszta és önfeláldozó ifjúság balladája ez. A Tiszta égbolt vallomás egy nehéz időszakról, amelynek súlya azonban nem tudta leteríteni az igazán nemes emberi természetet. A főhős, aki a jellem próbáját ki­állja, egy pilóta. Hősiesen harcol a fasiszták ellen, majd sebesülten, öntudatlan állapotban az ellenség fogságába kerül, övéi igaztalanul megvádolják, de a megrágalmazott kommunista mégsem veszíti el hitét az ifjúságban, a pártban és az eljövendő igazságtételben. Az Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony hőse egy Guszakov nevű idős állatorvos. Példás munkásélet után, hajlott korában, hosszú útra indul a messzi Északra, hogy meg tévedt leányát a jó útra vezesse, jobbá, Igazabbá, emberibbé tegye. Itt is­mét egy csuhraji motívummal ta­lálkozunk: valaki a nehéz pilla­natokban beavatkozik más embe­rek életébe, hogy segítségükre le­gyen. Az öreg látja, hogy leánya csak önmagának él, s ezért ke­mény szavakkal ostorozza. Gu­szakov tulajdonképpen hőstettet hajt végre: a lelkiismeret hőstet­tét. Mi a közös vonás, amely e négy film hőseit rokonítja? Elsősorban az aktív alkotó látásmód, s az a cselekvő figyelem, amellyel az életet szemlélik. És a hit, hogy van boldogság, hogy a jó végül legyőzi a rosszat Egyszerű igaz­ság ez, de mily drága is nyug­talan korunkban, amikor minden sarkigazság újra megméretik. Ez a jóság- és igazságszemlélet lé­nyeges vonása Csuhraj Íratlan művészi hitvallásának. Csuhraj filmjei leginkább őrá, magára hasonlítanak. Hadd mond­jak el egy történetet. 1960. őszén a „Ballada” két fő­szereplőjével, Zsanna Prohoren- kóval és Vologya Ivasevvel a kurszki bányászok klubjába igye­keztem, a film első ottani be­mutatójára. Csuhraj nem volt ve­lünk: időközben, sajnos megbete­gedett. A pódium díszletei mögött fel­tűnt egy jó harmincas külsejű férfi, a bánya egyik technikusa. — Szabad kérdeznem — kezd­te —, a film rendezője nem azo­nos-e azzal a bizonyos Csuhraj- jal, aki Kalinyin mellett század- parancsnokoskodott? — Nem tudom —; feleltem —, i nem ismerem személyesen. — Márpedig én a fejemet te­szem rá, hogy azonos. Közlegény voltam a században. Később meg­sebesült, elszállították a frontról, azóta nem találkoztam vele, de ő lesz, bizonyosan! — Miből gondolja? — Mindig arról beszélt, ren­dező szeretne lenni. De nem is ez a lényeg. Mert a filmből tüs­tént ráismertem. Ügy, ahogyan emberekre szokás ráismerni. Mondom, a fejemet teszem rá... Moszkvába visszatérve, felhív­tam Csuhraj t és beszámoltam ne­ki az esetről. Azt mondta, való­ban tiszt volt, harcolt és valóban leszerelték egy sebesülés után. Később, egy volt katonája, V. Kljonov A negyvenegyedikből is­mét ráismert. Levelet írt a MOSZFILM stúdióba. Idézzük szavait; „Az én emlékezetemben még mindig a főhadnagyi egyenruhá­ban él, úgy, ahogyan utoljára lát­tuk, amikor a magyarországi tá­bori kórház után azzal a remény­nyel utazott el, hogy talán fel­veszik majd a filmművészeti fő­iskolára. Annak a századnak a katonája ír most önnek, amely­nek a Kalinyin-i ütközet óta ön volt a parancsnoka, ön készített fel morálisan és fizikailag az el­Grigorij Csuhraj lenséggel való találkozásra... Csak tegnap láttam a filmjét. Bi­zonyos voltam benne, hogy ön képtelen valami gyengécske, szür­ke dolgot csinálni: ha már egy­szer nekifog valaminek, akkor amúgy istenigazában csinálja, beleadja testét-lelkét”. V. Kljonov elégedetten írt arról, hogy Csuhraj, a rendező, méltó utódja és folytatója Csuhraj csa­pattiszt munkásságának. S ez így igaz. Csuhraj filmjei­nek hősei nem holmi üvegházi körülmények között maradnak hű­ségesek ahhoz, ami jó és igaz, hanem nehéz viszonyok, tragikus sorsfordulók idején is. Csuhraj művészi programjának másik lé­nyeges vonása: a világ minden gonoszságával szembeszállva, hű­ség a jóhoz. Marjutka jellemének, lelkivilá­gának igazi kifejezése: a szerelem. Az a tény, hogy a férfi, akit sze­ret —mint utóbb kiderül —, kérlelhetetlen ellenség, csupán a konfliktus mélységét igazolja. Csuhraj művészetét az teszi a legjobb értelemben korszerűvé, hogy nagy \ szavak, kongó frázi­sok, demagóg fellengzősség nélkül, a lényegben és önnön lényegéből fakadóan hűséges a forradalom­hoz. Filmjének hőse az az egyszerű ember, aki a maga gyakorlatával bizonyítja be, hogy ő a forrada­lom folytatója, hűséges Leninhez és semmilyen körülmények között nem feledkezik meg kötelességé­ről. Ilyen ember a Ballada Szkvorcovja. Megsemmisít két fasiszta tankot, s a nézők egy ré­sze azt hihetné, hogy ez a hőstett véletlen, hiszen Aljosa „tulajdon­képpen ijedtében tüzelt”... De amikor a filmben a hátországban látjuk, amikor fiatal jellemének megannyi szép vonása ott is ki­bontakozik, világossá válik, hogy a fiú a fronton sem tehetett másként.... Igaz jellemek, életszerető em­berek. .. Olykor bizony nagyon fontos, hogy a művész ország­világ előtt kimondja: az emberek tulajdonképpen természettől fog­va jók. Fontos közbeszólás ez a polgári művészettel, és az egész burzsoá ideológiával folytatott vi­tába, mert megcáfolja azokat az embert rágalmazó kijelentéseket, hogy a halandó mindig is alan­tas, egoista lény volt és marad. Jellemző „véletlen”, hogy Csuh­raj első filmje a polgárháború időszakában játszódik, a második húsz évvel később, a harmadik pedig már napjainkban végződik, míg a negyedik a szó szoros ér­telmében mai. Mintha a rendező szándékosan indult volna el mesz- sziről, hogy azután a mához kö­zeledve még jobban ki tudja bon­tani például Asztahov, vagy Gu­szakov fejlődését. így olyan jel­lemek története sorakozik fel, amelyek az élet által bőkezűen mért, súlyos megpróbáltatások kö­zepette csak még jobban meg­edződnek, tisztábbak és erősebbek lesznek. Olyan nép jellemét tes­tesítik meg, amelyeket nem ké­nyeztet el az élet, de mégis végte­lenül optimista. Csuhraj azok közé a fiatal szov­jet filmművészek közé tartozik, akik az utóbbi tíz évben tűntek fel. Az életről akartak szólni, an­nak minden drámaiságáról, s mélységes, belülről fakadó opti­mizmussal elmondják róla a tel­jes igazságot. Csuhraj filmjei ar­ról tanúskodnak, hogy a rendező megtanulta mestereitől, Szergej Jutkevicstől, Mihail Rommtól, hogyan kell fejleszteni a forradal­mi humanizmusnak azokat az alapvető hagyományait, amelyek mindig is a szovjet filmművészet egyik legfőbb sajátosságát adták. Jakov Varsavszkij szovjet filmkritikus Szőlőlopók Kala-bala ... E kalimpáló szókkal jellemzem zagyva hangulatom: míg lebúvok négyk ézlábra a holdban, hogy föl ne tűnjön alakom. Kala-bala ... A hűs húsú tavasz rügy-tűzre s virág-lángokra ha nem gerjedez: biztos, hogy jégcsípejű az, — de már elnyílott hi rtelen.1 Kala-bala ... A lelkem nem üres, sőt nagyon is zsúfolva kong: izgalmak egymásra hányt halmaza elrendezetlen peng, sikong és minden levél-ziz zenésre a többi cserép-han gon felesel —• Kala-bala ... Egy szállongó sóhaj virág-hangon elmorzsolva, felesel. Tavasz-őszön a hald világ nillangó zenét szűr reád: bástya mögéből míg lesed, hogy leereszkedik a hold az árokba, mint jegyesed — és jönnek a szőlőlo pók, botladozva a haraszton: s a hold-szűz és a föld-asszony kis hugocskái megfe jik a tőkék duzzadt tőgyeit. ÉBLI KATALIN: Hajnal .... Az ébredés csak álom: az éjen átszitálom a fényeket. Az álom nem örök. Nap-rokka pörög keleten. Műszakot váltanak az üvegcsarnok ég alatt a csillagok. A füvek kihegyesednek s a faleveleknek zöld tüze kigyúl. A létnek is fel kell gyorsulnia« az idő szaporán méri a perceket. Gyors ritmusa van a tájnak. — jegenye-oszlopok állnak árnytalanul. Cirokseprő-sugarak tisztogatják az utakat s a tereket. Egy kéményből kihajolva, mintha karmester volna, hajlong a füst. Pillantásom messze elér: körös-körül kék és fehér a ragyogás. A Föld-anya örül neki, s gyermekeként dédelgeti a hajnalt. Katkó István: SÉTÁK M felvételi irodán ismerked- tünk össze. A tisztviselő ™ * azt rhondta, hogy várjunk. Leültünk a fal rriellett húzódó lócára, én a plakátokat bámul- gattam, ő kivett a táskájából egy almát és kettévágta. — Mifelénk ilyen szercsika te­rem. — Nálunk is — mondtam, s ekkor néztem először az arcába. Később mások is jöttek. A tiszt­viselő körbejáratta a tekintetét, bizalmatlanul és fürkészve, mint odahaza a piacfelügyelő, s magá­hoz intett kettőnket. — Maguk a huszonhetes épít­kezéshez mennek. A villamoson is csak hallgat­tam. Kuti is az utat nézte, aztán azt mondta: — Ezzel jöttem ide a pályaud­varról. — Én is — feleltem. Az építésvezető átvette tőlünk a munkalapot. Alacsony, puha­arcú ember volt. Viccesnek ta­láltam, hogy piros svájci sapka van rajta. — Együtt akarnak dolgozni? Én vállat vontam, de Kuti azt válaszolta: — Ha lehetséges. Három hatalmas tűzfal közé volt beszorítva az építkezés, az utcától pedig deszkapalánk vá­lasztotta el. Mindjárt bekentem szalonnával a talicska kerekét, hogy ne zörögjön annyira. A deszkajárat levitt a mélybe, hol olyan sárga volt a homok, mint nálunk kinn a szurdoknál. — Ebbe könnyen szalad az ásó — mondta Kuti. Dél felé odajött az építésveze­tő. — Látom, jól viszik a talics­kát. — Dolgoztunk a gátnál eleget. Biccentett és elment. A deszkafészerben ebédeltünk. Kuti, amikor a tányérjába mér­ték a levest, mellém telepedett. Amíg ettünk, nem szóltunk egy szót sem. A kenyér belét a pap­rikás lébe mártogaíta, s én, mint­ha most pillantottam volna meg, érdeklődéssel méregettem. Sesző- ke haja volt, rövidre vágva, orra meg hegyes. A nap kicsalogatta bőrén a szépiákét. — Te hány éves vagy? Letette a kanalat. — Húsz. Megkínáltam a Kossuthtal. — Annyi, mint én. Kongattak, aztán szedelőzköd­tünk. A deszkajáraton kopogott a bakancsunk. Már derékig be- állhattunk a homokvágatba. Ku­ti a markába vett egy kis ho­mokot, s mintha hógolyó volna, megcélozta vele a palánkot. — Te tudod, milyen ház épül itt? — Nem. Amikor én leértem, ő akkor indult felfelé a deszkajáraton. Egész nap így volt. Némán mo­solyogtunk, amikor utat enged­tünk egymásnak. Fenn dömperek szedték fel a homokot, minden negyedórában jött egy. A tűzfa­lak közelében légcsákánnyal ver­ték szét a régi épület maradvá­nyait. A hang százszorosán fel­erősödött. A szálláshelyre megint jócskán villamosoztunk. A háromemele­tes épületet a lakók „Bundásho- telnek” hívták. Most a gondnok kérdezte tőlünk: — Maguk egy szobába akar­nak kerülni? Bólintottunk. Amikor bevonultunk, egy li­lavörös öreg figyelte, hogyan rakjuk ki holminkat az ágyra. Aztán odajött. — Ti testvérek vagytok? Mosolyogtunk a kérdésen. A zuhanyra várnunk kellett, addig az asztalnál üldögéltünk. Ott hevert egy képeslap. Kuti olvasni kezdte, aztán megbökött a könyökével. — Nézd csak, ez a Bara Mar­git. — Így ismered őket? — Szeretek moziba járni. Vacsora után azt mondta Ku­ti: — Gyere, szétnézünk a kör­nyéken. Mentünk az úton, elhaladtunk egy hasszú gyárkerítés mellett, aztán a kirakatokat nézegettük. A sportszerboltnál Kuti nevetett. — Akik ezt a sátrat megve­szik, azoknak nincs lakásuk? — A hegyekbe szoktak vele menni — mondtam. Legyintett. — Magyarországon nincsenek is magas hegyek. A tanító egy­szer azt mondta, hogy a mieink

Next

/
Oldalképek
Tartalom