Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-12 / 215. szám

GALAMB OSI LÁSZLÓ:

c/t (VaitázitÁ LeatLzl

Fény-Anya tenyerén

izalmas családi körben Varázslónak hívták, s leveleit is így írta alá: der Zauberer. A játékostréfás név mögött századunk, s nyilván az egész világirodalom egyik legnagyobbja éli tovább múlhatatlan életét, tisztaságot, derűt árasztva az értelem, a szellem nemességét hirdetve. Ha Thomas Mannra gondolunk, így áll előttünk mindig, s most, amikor végre magyarul is bírjuk levelezésének egy részét, csak a kép válik teljesebbé, nem módosul, hibák, emberi megingások nem teszik kétértelművé.

Mert a „szemérmes kezdő” — Richard Dehmelhez írott levelében nevezi így magát — már húsz évesen felismeri útját, s ha az első novellák hangja még mutál is, noha így is kimagaslik a kor irodalmából, már készül az igazi pályakezdő mű A Buddenbrook ház, ez a „nagy- formátumú mű” mely önéletrajz és leszámolás a XIX. század eszményeivel. Egyik kései emlékezéséből tudjuk, hogy már egész fiatalon is „a nagy mű, a hosszú lélegzet bűvölete, a hatalmas türelemmel kihordozott s beteljesedett epikai monumentum” érdekelte, s ha a Buddenbrook még magán hordja is a naturalizmus néhány jegyét, alig múlik el egy évtized, s hozzáfog a Varázshegy monumentumához, ehhez a hatalmas enciklopédikus summá- záshoz. Igaz, hogy egyik levelében „humoros regénynek” nevezi, sőt azt mondja róla, „talán a század egyetlen humoros regénye”, ez a „humor” azonban inkább a megbocsátó irónia, a mindent megértő derű, melyből nem hiányzik a felelősségvállalás kitartása, s a jövőért érzett aggodalom sem. Ezért kérdezheti joggal egyik levelében: „Vajon könyvem saját belső fanatizmusa ellenére nem a jóakarat könyve-e?”

A Varázshegy után néhány kisebb remeklés következett, majd a József és testvérei, ez a „piramisszerű munka” melyről maga vallja, hogy „a líbiai sivatag szélén álló óriástestvéreitől csak abban különbözik, hogy nem estek áldozatául ostorral

hajszolt, ziháló rabszolgák he- katombái, hanem egyetlen ember türelme hozta létre”. Tizenhat évig „görgette maga előtt” iszonyatos terhét, s a most kiadott levelek érdekes adatokat szolgáltatnak munka- módszeréhez. Ahogy a Varázshegyben orvosilag egyetlen félreértés nincs, a József tökéletesen tükrözi mindazt, amit a régészet, vallástörténet, teológia feltárt. Tudjuk, hogy a Józseffel kapcsolatban milyen széles körű levelezést folytatott kora legjobb tudósaival. Kötetünk sajnos ezekből csak egyet közöl, de a Jakob Horovitz rabbihoz írt levél is éles fényt vet arra, hogy milyen aprólékos módszerrel dolgozott. („Mi a helyzet mindjárt a József név etimológiájával... Bajban vagyok a babiloni, kánaáni és egyiptomi hónapnevekkel... Rubent helye sen Reubennek kell írni?...” stb.l A levelekből nyomon követhetjük az egyes művek keletkezését sőt nem egyszer ezek a legautentikusabb kommentárok, de ugyanakkor egyre élesebb fényt kap maga a levélíró is, a család boldog Varázslója, akinek hírét, dicsőségét a Nobel- díj koszorúja is növeli. Mert élet és mű csodálatos egységbe olvad nála és a családi tragédiák, a Heinrich bátyjával évekig tartó viszály sem hatott ki szellemének töretlen erejére, a munkájáért érzett felelősségre. De amikor Németországban uralomra kerül a fasizmus, hangja keserűségbe csap, ám a vád mögött is ott van emberi helytállásának biztonsága. 1933. márciusában még reménykedik: „Lehetséges, hogy Bajorországban elsőnek és belátható időn belül helyreáll valamiféle jog- biztonság, valami tűrhetően jobbfajta életforma és akkor családommal együtt hazatérhetek.” S hozzáteszi: „Semmitől se félek, amíg bátor feleségem mellettem van.” De a felhők egyre vészterhesebbek, s a gyorsan változó események az ifjúkori baráttól, Ernst Bert- ramtól is eltérítik: „Életem legnehezebb időszakában, amikor otthonom, vagyonom és hazám elvesztésének megrázkódtatása minden porcikámat áthatotta,

Időszerűség

— Te szerencsétlen, mi az istent csináltál, a főnök ugyancsak ki rúgott rád!

— Én rám? Soha semmiért még nem is figyelmeztetett.

— De valamit hallottam, hogy szombat délben az ebédlőben...

— Ja! Beszélgettem vele. A bírálatról meg a fej bólogatókról.

— Hülye! Te beszélgetsz a főnökkel?! Ö beszélhet veled, de te nem ővele.

— Már bocsáss meg,

ón csak említettem, milyen remek cikket olvastam az újságban, és mutattam a vezércikket, alá is húztam a fő gondolatokat, például: hogy a szolgalelkű emberek közös érve: nem jó

ujjathúzni a főnökkel. És, hogy ez micsoda ostoba, gerinctelen, idejét múlta félelemérzés. A főnök bólogatott, bizony, ez nagyon, nagyon igaz.

— A főnök mégis azt mondta ma reggel, hogy te nem érted a főosztály koncepcióját. 5 azt sem,

hogy r.eki miért kell együtt dolgoznia ilyen emberrel. Beszéltél valamit a főosztály munkájáról?

— Egy szót se. Csak felolvastam, hogy sajnos előfordul, a szol- galelkűek elismerést aratnak kiváló munkájukért, míg a jobbat szüntelenül kutató, és vitatkozó embereket feleslegesen akadékoskodó, vagy egyenesen a munkát akadályozó elemeknek tekintik.

— Tökfilkó! De remélem hozzátetted, hogy ilyenek nálunk nincsenek?

— A főnök azt mondta, hogy pompás kis cikk. Bizony, elgondolkoztató. Vajon akadnak-e nálunk is ilyen figurák? Erra én megjegyeztem — azt hittem örömöt szerzek neki — hogy egyről konkrétan tudok, a Pemyésről. Ez a Pemyés közismerten gyenge munkaerő, ráadásul lóg is, de mindig a főnök körül sündöróg, hizeleg és talán ezért mindig a

legjobban premizáltak Közé tartozik.

— Úristen! S erre mit mondott a főnök?

— Azt mondta, hogy minden lehetséges, majd elgondolkozik a hallottakon, és örül: végre egy fiatal munkatársa bátran a szemébe mondta véleményét. Még akkor is örül, mondta, ha esetleg ez a vélemény megalapozatlan. Mert ő csak a szándékot nézi, és nagyon szereti a nyílt, őszinte magatartást.

— Mégis el fognak helyezni a főosztályról. Nem érted a koncepciót.

— De hiszen, amikor felolvastam neki, hogy hamarosan sehol sem lesz kifizető szolgalelkűnek lenni, az öreg is élénken helyeselt.

— Mégis kirúg a főosztályról.

— De hát hamarosan eljön az ideje, hogy sehol...

— Látod, ez az! Itt még nem jött el az ideje.

Ordas Nándor

egyetlen résztvevő és vigasztaló szót sem talált...” S így búcsúzik a hajdani baráttól: „Nem

lehet szememre vetni, hogy elhagytam Németországot. Kitaszítottak belőle. Az én hazám idegen hódítói (mert régibb és jobb német vagyok, mint ezek), sarat dobáltak rám, pellengérre állítottak és kirabolták.”

A többit jól ismerjük. Tudjuk, milyen kemény, megalkuvást nem tűrő harcot folytatott ettől kezdve a fasizmus megdöntéséig a hitleri szenny ellen az igazi németségért, az új Németországért.

Lehetetlen elhallgatni a levelek egy számunkra különösen kedves, megtisztelő színfoltját. Magyarországon többször járt, nem egy előadást tartott itt, s több barátot is szerzett nálunk. Egyik legnagyobb regényének, a Doktor Faustus- nak egy epizódja magvar földön is játszódik. Ennél többet mond azonban az a válasz, amit a Pesti Hírlap nevű újság körkérdésére küldött 1924. februárjában. „A magyar nép, amelyről részben irodalmi, művészeti vonatkozásban, részben személyes érintkezések révén bizonyos ismereteket szereztem, véleményem szerint az emberiség egyik legjellegzetesebb és legvonzóbb változata — írja, majd hozzáteszi: — Országuk, melyet a természet boldogságra teremtett, ma boldogtalan, és politikailag gúzsba kötött Egy okkal több, hogy rokon- szenwal gondoljak Önökre.” Ahogy az országot egyre jobban elöntötte a fasiszta áradat, Thomas Mann irántunk érzett rokonszenve csak növekedett.

Csányi László

A mélyből zúgva lendülök legyőzni kemény kínjaim.

Kívül s belül, mint ón-burok feszül a múlt s jelen, futok arany-virágot tépni ma lágy homlokod köré szegény, tüskéktől-tépett asszonyom.

A sors dörögve dönti le pirosra festett tornyaink, de vár reánk a Fény-Anya, megvetve bársony ágyaink sugárzó jácintok között.

Hallod, hogy hív? A rom fölött lebegve áll, egy csillagot emel kezére, hol nekünk hajlékot épít, lángfalút, nem küldheti fölénk a kín orozni sárkánykölykeit.

Kebledre fűzz virágkchelyt. válladra omló selymeket, tűz-fogaton repülsz velem az időtlenség útjain.

Ó Fény-Anyánk, ki rácsokat romboltál sorsunk útjain, parancsold el az árnyakat, testvéreim, kik építik a lengő, karcsú tornyokat lássák jobban a villanást, mely átmetszi az ős-titok hullámzó, súlyos lepleit.

Füstöl, lobog az égi mély. kitágul, fordul, megfeszül a láthatatlan oszlopok között a rózsás csillagok fehérrel átszőtt sátora.

Hajnalt jelez a messzi tűz, karunk, szívünk s minden dalunk szolgálni kész, ó Fény-Anya, szárnyunk növeszd s parancsaid a mindenségben zengenek.

H. Barta Lajos:

ífaca a recepten

Sokat beszéltünk egy vidéki nagynéniről. Cukrászüzlete volt, és kétmázsás disznót vágott. Anya sokszor mondta: Nincs gyereke, nincs senkije, küldhetné kóstolót.

Tél volt és este. Ültünk a szobában.

Az asztalt közel húztuk a kályhához és vacsoráztunk. Paprikáskrumplit ettünk. Nem zsíros — hisz zsír nélkül készült —, de forró volt. Gőze az arcomba csapott. Jólesett volna hozzá savanyúság! De hiába, nem lehetett. Anya a kis üveg uborkát vasárnapra tartogatta. Majdnem ettünk belőle, de aztán mégsem: vacsora előtt anya álszaladt a szomszédba kenyérért, kevés maradt, elszámította magát, öcsém alig várta ezt a pillanatot, máris az uborkásüveg mellett állt.

— Együnk meg ketten egyet... jó? — nézett rám fekete szemével.

Némán álltunk, egymást néztük.

— Nem — mondtam.

— Ne félj, anyu nem fogja észrevenni azt az egyet... na, csak egyet — és mintha beleegyeztem volna, bontani kezdte az üvegen a celofánt.

Lefogtam a kezét.

— Nem... nem szabad... Anya mondta, vasárnapra lesz.

Öcsi szemrehányóan nézett ránt és visszakötözte a spárgát a celofánra.

Az asztalnál, így volt szokás, egymással szemben ültünk, és láttam, hogy még mindig mérges rám. De aztán a tekintetünkkel lassan megbékültünk.

Élvezettel ettük a paprikáskrumplit, amikor zörögtek az ajtón. Öcsém felugrott, ajtót nyitott. Nagy kövér hóember jött be. Bőrönd a kezében, és hideget hozott magávat!

Néztük álmélkodva egy darabig, aztán hirtelen egyszerre kiáltottunk fel:

— Juliska néni! Juliska néni!

Anya körülugrálta, leverte bundájáról a vizet. A nagynéném áliáról csöpögött a víz, mintha a szájából csöpögne.

— Hűha — gondoltam —, eszünk majd tortát, meg krémest! — És élvezettel vettem át

nagy bőröndjét. Vigyáztam, nehogy szégyenben maradjak, és lehúzza a kezem. Biztosan nehéz.

De csalódtam. Semmi. Pehelysúlyúi, Tán még sütemény sincs benne?

Juliska néni észrevett4 hogy csalódtam. Mentegetőzött is:

— Ne haragudjatok, nem hoztam ám semmit. Nem nagyon sütünk ilyenkor télen. Meg aztán össze is törődne ezen a hosszú úton.

Megettem volna még törötten is, lenyaltam volna még a bőröndről is. Amilyen örömmel fogadtam nagynénémet, annyira utáltam most.

Anya feltette a maradék paprikáskrumplit. Elővett egy tányért és szívélyesen kínálgatta a vendégetMég savanyút is bontott. Pedig azt vasárnapra szánta.

Tekintetem találkozott öcsiével. Éreztem, most ő is arra az egy uborkára gondol. Aztán anyára néztem. és úgy láttam, arcán a szép ráncok megcsúnyultak. Annyira kedves hozzá. Összeszorult a torkom. — „Bár már nagy és erős lehetnék” — gondoltam tehetetlenül. Elkeseredetten húzódtam el tőlük, egészen közel a kályhához. Jólesett a melege.

Ök meg beszélgettek.

Juliska néni kérdezte anyutól, hol lehet marhahúst kapni, mert náluk csak disznóhús van, és azt már únja... Aztán anya kezdett panaszkodni. erre a kutya életre: Nincs pénz, pengő, de fillér se. Csak pár szót mondhatott, máris közbevágott Juliska néni hangja. Mit tehetett mást, ő is panaszkodott. Hogy rosszul megy az üzlet, kevés a vevő, drága a tej. a cukor, a csokoládé.

Odabújtam a kályhához. Néztem a vörös parazsat, és úgy éreztem, az van most hozzám legközelebb, az érti meg legjobban gondolataimat. A fejem elnehezedett, mintha egyre több súly nyomná lefelé. Gondolatban a nagynéni cukrászdájában jártam. Ereztem, hogy gyomrom tele van édességekkel, pöffeszkedve sétálok a pult mögött, fitymálva törögetek egy-egy darabot a legfinomabb süteményekből... most a