Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-07 / 210. szám
f 4 TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 1965. szeptember 7. A moldvai ökörfejes és Ferenc József feje Kincsek a világ egyik legnagyobb bélyegmúzeumában Tolna megyében sokszáz bélyeggyűjtő van, áld diákköri emléked után is megőrizte ezt a szenvedélyét, országszerte pedig több tízezer. A világon is ritka azonban az olyan gyűjtemény, melyet a Magyar Bélyegmúzeum mondhat magáénak. Áttekinteni egyszeri, kétszeri, sőt többszöri látogatás után is lehetetlen. A szépen elrendezett tárlókban több mint másfél százezer darabot őriznek, a teljes gyűjtemény összértéke felbecsülhetetlen. 1871-től napjainkig 1871-ben jelent meg az első magyar bélyeg. Kő- és réznyomatos péliiÉfnyait az uralkodó, I. Ferenc József, arcmása díszítette. Egy- egy példány értéke húszezer forint. Itt őrzik azonban az első kiadások összes színváltozatait, ez az akkori nyomdatechnika miatt sokféle volt, és ilyen gyűjtemény sehol sincs a világon. A bélyegkiadás ötlete, mely egyébként Angliából származik. Magyarországon sokkal régibb az első kiadott bélyegünknél. Than Mór, a híres festő, már 1848-ban papírra vetette az első magyar békásos „Post Paid” helyett, a káliig, ráfus tévedéséből, „Post Office' lett. Az alig-alig fennmaradt példányokból a legtöbbel a világ legnagyobb magángyűjteményének tulajdonosa, II. Erzsébet angol királynő rendelkezik. Azonban a Bélyegmúzeumban is van egy 1859. évi kibocsájtású, két pence értékű Mauritius. Van azonban 1851-beli nyomású Hawaiié 13 centes bélyeg is, melyből összesen három példányt őriznek a gyűjtemények és amelyért már hatvanezer dollárt is kínáltak. Természetesen nem adták el, éppúgy nem, mint ahogy a moldvai fejedelemség híres — fadúcokra nyomott — ökörfejes sorozata sem került és kerülhet soha piacra. Itt őrzik a létező legtökéletesebb sorozatot, melyért a Román Népköztársaság illetékesei már háromszáznyolcvanezer aranyfrankot is kínáltak, de a ritka példány még csak kiállításra sem kölcsönözhető. A világ bélyegoiacain a hamisítványokat legalább olyan, vagy még nagvobb árral jegvzik, mint az eredetieket. A Bélyegmúzeum harmincezer hamisítvánnyal rendelkezik. Viharos múlt létesítményei közé tartozik. 1911- ben már huszonötezer példányt számlált. Az első világháború idején megvásárolták egy délmagyarországi szerb nábob, Pop- povits Miklós, nagyértékü gyűjteményét és 1925-ben a világon összesen addig kibocsátott hetvenezer bélyegből már csak alig ezerhatszáz hiányzott. A bélyegkiadás üteme természetesen azóta meggyorsult és a Bélyeg- múzeum sorsa is éppoly viharos volt, mint az ország történetéé. Hivatalosan, teljes jogú múzeumként, 1930. április 28-án nyitották meg. Sok megértéssel nem találkozott. A harmincas években még parlamenti interpelláció is elhangzott azért a „horribilis” összegért, melyet a Magyar Posta a már említett Hawaii-i bélyegért fizetett. Közben a múzeum költözött, majd jött a második világháború, melyet — múzeumaink közül talán egyetlenként —, bombabiztos pincékben, sértetlenül vészelt át. 1948. január 24-én nyitották meg ismét, jelenleg a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium félemeletén van. Az iránytű lyeg tervét. Körirata: „Magyar Álladalmi Posta. — Egy kraj- czár.” A szabadságharc elbukott, ezt a bélyeget sosem adták ki. Az időrendileg sokkal későbbi magyar bélyegek azonban még mindig kisebb vagyont érnek. Egy tévnyomatos Madonna-fejesért tizenkétezer schillinget kínált egy osztrák gyűjtő. A híres Mauritius 1847-ben a brit gyarmat, Mauritius szigetének kormányzója elrendelte, hogy bélyegeket adjanak ki. A sziget kicsi volt, az első két sorozatból 500—500 darabot készítettek és a felírás a szoEgy emberöltővel, vagy kettővel ezelőtt, még a bélyegek ki- bocsájtói sem szenteltek olyan figyelmet a postai értékcikkeknek, mint ma akár a kezdet leg- kezdetén álló gyűjtő is. Magyar- országon az egykori Egyetemes Postaegyesületet illeti a dicsőség, hogy 1878-ban egyáltalán elkezdte a bélyegek tudatos gyűjtését. Az 1896. évi budapesti kiállításon már nagyobb — bár szakszerűtlenül összeállított — gyűjtemény szerepelt. Egy magyar postatisztviselő, Klimes Károly, gondolt először bélyegmúzeum létesítésére, és tulajdonképpen neki köszönhető, hogy a Bélyeg- múzeum a világ legrégibb ilyen Sárközi Gyula: s zinqapíu'i A világ semelyik bélyegmúzeuma nem büszkélkedhet olyan kiadvánnyal, melyet az idei év elején a miénk közrebocsátott. Az „Iránytű a bélyegek világában” tudományos igényű munka és ennek, a csak nálunk sok tízezrek szenvedélyét jelentő gyűjtési ágnak szinte teljes értékű összefoglalója. Sok bélyeget adunk ki. A konzervatív Dánia például még csak a hatszázadik bélyegénél tart, mi jóval a kétezredik sorszám felett járunk. Az újabb bélyegeknek, éppúgy mint egész bélyegkiadásunknak, előkelő rangja van világszerte, így például a legszebb bélyegek közé tartozik a Zombory Éva tervezte halasi csipke sorozat. 1961-ben, a bélyeg-világkiállítás alkalmával, Budapesten járt a bélyeggyűjtők nemzetközi szövetségének elnöke is. Véleménye szerint a Bélyegmúzeum — melynek gyűjtési, kiállítási módszerét már nagyon sok ország átvette —, a világon a legtökéletesebb. ORDAS IVÁN Az éjjeliőr monológja Hazafelé tartok a minap, késő este. Utam az egyik építkezés mellett halad el. A felvonulási épület árnyékából kilép az éjjeliőr. — Nem volna egy szál gyufája? — öngyújtó jó lesz? — Jó. Az ördögbe, elfelejtettem gyufát venni, és most úgy kell tüzet kunyerálni, hogy rágyújthassak. Pipa mellett mégis, könnyebben telik az idő. — Nem unatkozik egész éjjel, egyedül? — Dehogynem. Főleg ilyenkor, amikor egyre hamarabb alkonyodik és egyre később virrad. Az öngyújtó gyér lángja meg-megvilágítja ősz borostájú arcát, amint mélyeket szippant a pipából. — Addig még jó. amíg valaki jár-kel az utcán. A moziból, és késői előadásról igyekeznek haza néhányon, meg egykét asszony a bőrdíszműből a délutáni műszakból. Aztán utána senki, legfeljebb néhány kóbor kutya, macska . .. — Hát rossz szándékú emberek? — Alig. Bár felőlem azok is jöhetnek, amikor nem vagyok itt. — Hogyan? Amikor nincs itt? Hiszen itt őrködik... — Nemcsak itt. Másik munkahelyen is... Két helyen kell őrködnöm. Egy darabig itt vagyok, aztán átballagok a másikra. — Akkor, ha valaki valamit el akar vinni, kilesi, mikor megy el... — Úgy, ahogy mondja. — Nem jól van ez így ■ .. — Nem bizony. Mondtam már a mérnöknek én is. — És mit mondott? — Hogy nem számít. Mit tudnak elvinni? Egy-két szál deszkát? Mondom erre, akkor minek az éjjeliőr. Hogy az is legyen — ezzel válaszolt. — Nem mondom, elég furcsa válasz ... Az egy-két szál deszka is érték. — Tudja, sokkal több érték is tönkremegy, elkallódik. De nem nagyon törődnek vele. Sok helyen megfordultam már. sajnos tapasztaltam. Az egyik faluban iskolát építettünk. Már majdnem elkészült, amikor megoltottak huszonöt mázsa meszet. A hét végén búcsú volt. Előtte jött hozzám néhány asszony, engedjem meg, hogy vigyenek egy vödör meszet. Nem lehet, mondtam. Volt olyan, aki bort ígért, csak adjak. Ne haragudjanak, még úgy sem lehet. Tudja mi történt? — A búcsú utáni héten megjöttek a munkások, hogy az átadásra elrendezzék a terepet. Betemették a meszes gödröt is, benne a huszonöt mázsa oltott mésszel. Akkor bántam hogy nem adtam az asszonyoknak, pedig mennyire kérték. Olyan mindegy lett volna, hogy mennyi meszet temetnek el... — Egy másik helyen meg a megmaradt műkő lépcső- lapokat temették el így. A harmadikon a megmaradt mozaiklapokat. Szóval, csak tudnák, mennyi pazarlás folyik az építőiparban ... — Amikor szóltam valamiért, azt kaptam, nem az én dolgom. De mondja csak, ami az én dolgom, azt is el tudom végezni? Meg tudom akadályozni, hogy valamit elvigyenek? Csak azért vagyok éjjeliőr, mert a rendelet kimondja, hogy azt is kell tartani? — Kérdeztem a múltkor a mérnököt, hogyan vonnak felelősségre, ha éjjel eltűnik valami? Azt mondta: ha éppen a másik helyen volt, miért vonjuk felelősségre? Csakugyan, miért vonnák felelősségre, amikor utasítás szerint őrködik, egyszerre két munkahelyen? BL f¥▼*VTYTTVTYTTVTTTT VTVTtttt tYYTTTVTTTTVTT»VVTV» VTYTTYTTTWYTTTTTTTYTVY'rTTTYTTTTTTTVTTVVTVTTYTTYYTTTTYT — 10 — — Tudok. Két évig egy népi együttesben táncoltam — felelte Sári kipirult arccal. — Énekelni? Énekeljen valamit... És Sári. kissé szégyenkezve bár, de rákezdett egyik kedvenc slágerére. — Príma! Primissimó! — csettintgetett signore Giovanni. És Veres Sári nevét beírta a megfeleltek listájára. Az irodán ezer schillinget kapott signore Gio- vannitól, hogy estére bevásárolhasson az útra. Ezután signore Giovanni elbúcsúzott a lányoktól: — Arrive derei! Este nyolckor busszal jövök! — Arrive... — integetett Sári utánuk és a hirtelen rázúduló boldogságtól harmatos lett a szeme. Nézte az ezer schillinget a markában, a tovarobogó luxuskocsit és örömében összevissza csókolta a tábor öreg portását. Hol volt már Bambi! Még csak eszébe se jutott a gorillaképű fiú. Pirit majd megette a sárga irigység. Hisz ő — bár nagyon szépnek és „jó nő”-nek tartotta magát és a hiúságtól kellő magasságban hordta orrát — nem került fel a listára. Táncolni csak annyit tud, mint bármely táncoskedvű lány, énekelni meg... de ezt inkább hagyjuk. Meg aztán a férfiak is mást tartanak „jó nő”-nek, mint a nők. — 11 — — Nem félsz? — kérdezte Piri bent a boxban, amikor Sári csomagolni kezdte kis cókmókját. — Nem. Mitől? — fordult feléje, aztán, mint akinek eszébe jutott valami, megkereste a szatyrát a tejesüveggel és odanyújtotta a barátnőjének: — Ezt neked adom. Piri az ágy szélén ült és a változatosság kedvéért nem almát, hanem banánt evett. Ez tudniillik nem kapható otthon. Átvette a szatyrot, forgatta a kezében és fitymálva mondta: — Kösz... Majd: — Én azért nem mernék egyedül csak úgy nekivágni a nagyvilágnak... — A nagyvilágnak? Jópofa vagy. Ne felejtsd él, hogy én akkor vágtam neki a nagyvilágnak amikor ezzel a tejesüveggel és szatyorral felszálltam a teherautótokra. Különben sem egyedül vágok neki, hanem huszadmagammal. Húsz szerencsés magyar lánnyal. — Szerencsés?... — Piri elhúzta a száját és kiköpte a leharapott banánvéget, amely túlérett és poshadt ízű volt. — Ki tudja, ki a szerencsés. Mi, akik itt maradtunk, vagy ti, akik elindultok nem tudom hová... Nekem az az érzésem, hogy mi... — Majd elválik. Meg aztán a napfényes Olaszország, a kék Adria, a gyönyörű Nápoly, az isteni Róma mégiscsak más, mint ez a koszos láger! Este nyolc órakor begördült signore Giovanni autóbusza. Olasz rendszámú, hatalmas kocsi volt. — 12 — Sári, aki az egész délutánt bevásárlással töltötte, csak Piritől búcsúzott el kissé könnyes szemmel. Sajnálta barátnőjét amiért nem jöhet velük. Hisz Piri volt az egyetlen ismerőse, barátnője, szomszédjuk, és most csupa olyan idegen lánynyal utazik el, akiket csak itt, a lágerben ismert meg. Vidám zsibongással szálltak be. Signore Giovanni és magyar társa, Merényi úr is beültek, tekintve, hogy nem az álomszép luxuskocsin jöttek, hanem a busszal. Felberregett a motor. A táborlakók nagy tömege búcsúztatta az „Olasz- országi szerencséseket”, mert most már így hívták őket. Valahonnan előkerült egy magnó és a busz a Rákóczá-induló pattogó muzsikájára, a táborlakók kendőlobogtatása közepette robogott ki a kapun. Irány Itália!... * A „szerencsések” útját nem érdemes leírni részletesen, hisz azon nem történt semmi különösebb dolog. Signore Giovanni Merényi úr tolmácsolásával beszélgetett a lányokkal. A sofőr melletti ülőkéről, arccal a busz belseje felé csevegett, azaz inkább hadart olaszul. Ecsetelte a lányok előtt álló fényes jövőt, hogy milyen nagyvilági élet vár rájuk Itáliában, mi pénzt kereshetnek össze, ha „kicsit okosan viselkednek.” Mert ehhez a szakmához, vagy inkább művészethez, egy kis „gógyi” is kell, — mondta — hogy egyre feljebb és feljebb hágjon valaki a gazdagság felfelé ívelő létráján.
