Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-05 / 209. szám

6 Reflektorfényben Psota 'A Yermához mindenki gratu­lált. A közönség vastapssal, a kollegák élőszóban. Megszoktuk, hogy Psotának évek óta minden sikerül. Rosszat nem csinál, bu­kása sincs, sokan azt hiszik, hogy talán sose volt. Volt. Nem rögtön, teljes „fegy­verzetében” robbant a színpadra, a sikerért keservesen meg kellett küzdenie. A főiskolások már az 6 növendék korában szerephez jutottak. Osztálytársai közül Hor­váth Terit. Váradi Hédit, Berek Katit, a korán elment Soós Im­rét főiskolásként ismerte már az egész ország, amikor Psotát még alig. A Madách Színház tagja­ként is évekig vergődött. Ami­kor nevének különcsége miatt szóltak, egy ideig Dávid Irén lett. Aztán meglátott az utcán egy cégtáblát: „Dávid, órás’’. Hát nem! Semmi kifogása az órások ellen, de mégis Psota marad, ha nehéz is kimondani. Majd megjegyzik ezt a nevet, ha érdemes! Ha meg nem érdemes —, aikkor Dávid is hiába lenne . . . Hubay Miklós István király című darabjában figyeltünk fel rá először. Ö kezdte a darabot, a színészek tudják, hogy ez mi­lyen nehéz. Ahogy a színpadra lépett és először megszólalt, már fojtott, drámai légkör feszült köré. Oda kellett figyelni! Nagy mélységek, bensőséges őszinteség, drámai erő — egy átütő egyéni­ség körvonalai sejlettek fel epizódalakításában. Hitt is önmagában —, csak mások nem bíztak benne sokáig. Évekig ő volt a „másodszereposztás”. Ezt mondogatta magában: „Ki kell vámom, és ki tudom várni, amikor eljön az idő, hogy egy szerepre azt mondják: ezt nekem kell eljátszani, csak én játsz- hatom el!” Aztán egyszerre, hirtelen jött el a sikerek éve. De akkor min­den műfajban, minden oldalról, fellángolva és mégsem szalma- lángként. A Madáchban Brecht Kurázsi mamájának néma Katája, a moziban csúnya, púpos vénlány a Ház a sziklák alatt című film­tragédiában, férfifaló a Felfelé a lejtőn című filmvígjátékban, aki mellett „elaludni nem lehet.” A Ház a sziklák alatt díjat nyert a San Francisco-i fesztiválon. Ebben Psota alakításának nem kis .ré­sze volt. Sose fél rútnak mutatkozni, pedig groteszknek tartja ma­gát. Önmérsékletre és belső harmóniára vall, hogy mégsem akar örökké szépnek látszani. Az elmúlt években annyira elkoptattuk az „izgalmas” jelzőt, Psotára mégis ez illik igazán. Hallatlanul izgalmas egyéniség, akármit csinál. Sokoldalúsága is párját ritkítja. Néhány éve Rutt- kai Éva, kubai élményeit mesélve, lelkesen beszélt a gyönyörű ku­bai nőkről. Közben felugrott, mindjárt megmutatta, milyenek, ho­gyan mozognak. így jellemezte őket: „Megtelik velük a levegő, ahogy szemtávolságba kerülnek. Vibrál körülöttük a tehetség, mint mikor Psota bejön a színpadra!” Ezt a mondatot is a szép emlé­kek közé tehetjük. Csak az igazi tehetség tud szívből lelkesedni az igazi tehetségért. „En mellettem elaludni nem lehet!” Azt hiszem Darvas Szilárd egyenesen neki írta ezt a szöveget. Psota olyan sikert aratott ve­le, hogy utána valósággal szétkapkodta a közönség. Farsang ide­jén végigpendlizte a szombat estéket, az esztráddobogó ünnepelt sztárja lett. — Szeretek énekelni — mondja erről —. sehol olyan közvetlen kontaktust nem lehet teremteni a közönséggel, mint a pódiumon. Nincs körülöttem három színpadi fal, nincs rendező, nincs part­ner, csak a közönség van és én. Két-három percig tart az egész, az alatt kell minden mondanivalót közölni, hitelesen, s hatással. Otthonában beszélgetünk. — A pódiumon ismertem meg azt a felséges érzést is — foly­tatja —, hogy rám figyelnek, azt adom, amilyen vagyok, s ezzel érem el a hatást. A hajdani gátlások is feloldódtak. Korábban mindent rögtön idézőjelben látott, nem cinizmusból, hanem mert úgy érezte, nem figyelnek rá, groteszk lény, tehát maga is görbe tükörben szemlél. De aztán eljött az első igazi nagy színpadi siker, ő onnan keltezi az „igazit”: Gruse a Kaukázusi krétakörben. Itt már nincs idéző­jel. Úgy játszotta el a fogadott gyermekét sajátjaként szerető fia­tal nő drámáját és örömét, olyan átéléssel, annyi érzelemmel, hogy a nagy színpadon, partnerek között is minden szem rá figyelt, akárha pódiumon lenne egymaga. — Akkoriban minden dologba belekóstoltam, a rádiótól a reklámfilmig, nem létezett olyan műfaj, amelyet ne vállaltam volna el, hogy önmagamat megkeressem és kifejezzem közben. És, hogy a magam útját járva jöjjek rá: akárhány műfajban játszik is a színész, az alaplépés mindig a színház! Hálás vagyok az életnek, hogy a műfaji változatosság ennyi lehetőségét adta meg nekem. És külön a Madách Színháznak, mindenért, de tán mindenekelőtt a Yermáért. Hiszen, ha csakugyan jó vagyok benne, közös érdem. A Yerma nemcsak Garda Lorca, és nemcsak Psota, hanem amit belőlem Vámos László formált. Az új évadban ismét lesz egy nagy tragikai feladata: Médea. Egész nyáron készült már erre ... „Az ünnep másoké” — mondja Yermának a Jókedvű asszonyt játszva Kiss Manyi a darabban. Az ünnep mindannyiunké, vala­hányszor Psotát látjuk. A művészeit ereje varázsolja nekünk ünneppé az előadást BARABÁS TAMÁS ANTALFY ISTVÁN: Bogárka Utolérnek a világ zajai, hiába indulok fehér utakon Barbár emlékek vesznek körül s szétfoszlik írópapírom. Motorra ülök — modern ember közelebb jut a világ két pontja. a távolságot falja az idő, és az egészet részekre bontja. Fehér utakon emlékek visznek, az ember a jó szót annyira várja, megáll, s a földig lehajol, ha elé kerül egy pici bogárka... Az élet kérdéseire válaszoljunk Mint miniden évben az idén is kiadós viták előzik meg a műve­lődési idényt. Az útkeresés, ami az első szabad művelődési elkép­zelésektől kezdődően ma is tart, talán sohasem fejeződik be: év­ről évre újabb és még újabb igé­nyek jelentkeznek. A polémia célja: megfogni, felkarolni a je­lentkező kívánságokat, s megta­lálni a legmegfelelőbb választ minden kérdésre. Helyes ez így, ha másként lenne, akkor a me­chanizmus, a népművelői munka legnagyobb ellensége korlátlan úr lenne, s ez több kárt okozna, mint hasznot. Decsen beszélgettünk a közel­múltban. S ahogy most arra az elég széles körű eszmecserére visszagondolunk, bizony nehezen tudjuk félretenni kétségeinket. A művelődési otthon a faluban úgy került szóba, hogy szinte meg­lepő volt. Olyan igényeket tá­masztottak iránta, amelyek mind­egyike jogos volt. s teljesítésre várt. Elmondták például, hogy mostani működése nem egészen méltó a Sárköz kultunális ha­gyományaihoz, de még kevésbé az élet új követelményeihez. Mit ér­tettek ezalatt? Például az, hogy a járási művelődési ház koránt­sem olyan kisugárzó központ, ahol megfelelően találkozhatnának a falu népének különböző réteged annak ellenére sem. hogy erre a szervezeti formák tulajdonikép­pen adottak. A forma azonban korántsem minden! Pusztán csak lehetőség, olyan, ami kitöltésre vár. Vegyünk mindjárt egy pél­dát: mind nagyobb szerepet kap a falvakban a közösségi élet meg­teremtésére irányuló kívánalom. Ezzel szemben áll azonban az az „ünneplő ruhás” jelleg, ami nem­csak Decsen, hanem máshol is mind jobban eluralkodik: a kü­lönböző klubok például eleve ál­lítanak fel válaszfalakat mai for­májukban. S a viták, beszélgeté­sek közben hasznos lenne gon­dolkozni a néhány évvel ezelőtti faddi kezdeményezésein, s eldön­teni nem jobb lenne-e a faddihoz hasonló, vagy éppen a bogyiszlói mintának megfelelő falusi klubok szervezése^ A válasz persze nemcsak klub- kérdés, s nem is csak azon múlik: milyen, állapotban van a helyi művelődési otthon. Vannak ugyanis egészen érdekes, de még- inkább meglepő tapasztalatok. Újabb község: Hogy ész. Vannak bizonyos problémák a művelődési otthon körül, ezek megoldása ha lassan is, de halad. Ennek elle­nére lehetett volna tavaly jobb, s lehetne az idén alaposabb az otthon tevékenysége. Erre min­den lehetősége megvan. A ked­vező körülmények közül csak egyet említenék: hasonló nagy­ságú falvaink között Hőgyósz óri­ási előnyben van: a pedagógusok létszáma annyi, mint más három helységben együttvéve. S még­is panaszkodik például az a fia­tal, aki nemrég került vissza a faluba mondván: ahol iskolába járt, feltalálta magát, otthon azonban nem, mert egyszerűen nincs tulajdonképpen semmi, csak különböző körök léteznek, amelyekhez csapódni lehet, de tartózná miár nehezebben. Nem áll egyedül az Illető, s ebből talán érződik, hogy a meg­levő igények felmérése hiányos, de legalább annyira hézagos az a szervező tevékenység, amelyik nem utolsó sorban a nagy lét­számú nevelői karra vár. Lehet persze úgy is érvelni: van a mű­velődési otthonnak igazgatója, talán társadalmi vezetősége is, miért kell tehát a tantestület nyakába varrni a problémát? In­duljunk ki a válasznál abból, hogy bár falun szaporodik a más foglalkozású értelmiség, de ezzel együtt művelődési kérdésekben továbbra is a tanítóé, a tanáré a szó. Ahogy régebben lehettek a kisebb felkészültséggel rendelke­ző néptanítók a falvak lámpásai, ugyanúgy lehetnek a ma jól kép­zett tanárai a művelődés vezetői. Ezt most már egyértelműen kell kimondani, s a végzett munka értékelésénél azt is figyelembe venni: mit tett a tantestület egé­sze, illetve ez vagy az a nép­művelés sikeréért. Olyan korban élünk, amelyben az egész világon forr, változik, fejlődik az élet. Ez a forrongás számtalan aktuális új kérdést vet fel. Ugyanakkor harc folyik az emberi értelemért, olyan küzde­lem. amelyiknek az eszközei néha meghaladják a szó szoros értel­mében vett küzdelmek eszközei­nek mértékét. A mi életünk sem állóvíz, s nem problémamentes. S mert ilyen, okkal sürgetjük például az ideológiai nevelés ha­tékonyságának fokozását. A párt- szervezetek, az ifjúsági szövet­ség mellett komoly szerep vár e nagy munkában a művelődési otthonokra, a pedagógusokra. To­vább kell adniuk mindazt, amit az őket szárnyra bocsátó iskolák­ban kaptak, s azt ami a közélet­ben való szereplés közben mmt eszmei tartalék halmozódott fel náluk; Az élet kérdéseire adott helyes válaszok elképzelése kü­lönben csak megalapozatlan fik­ció. Felelősség a továbblépésért, a napirenden szereplő ideológiai, s az általános értelemben vett mű­velődési kérdések megválaszolá­sáért — megközelítő pontossággal ebben lehetne összegezni a mű­velődési otthonok és a népműve­lők feladatait; Aki ezekre azt mondja, hogy könnyűek, ne is fogjon hozzá semmiféle válasz­adáshoz, mert félvállról veszi az egész problémakört. Sok olyan része van a dolognak, amelyikre majd csak évek múltán lesz pon­tos a felelet, de már ma neki kell látni. Különben keveset ér minden olyan törekvés, amelyik azt célozza, hogy egyszerre meg­old mindent. Uj évad kezdődik, sok lehető­séggel, de legalább annyi kísér­letezéssel. A gyakorlati tenniva­lók ismertek, ezeket határozatok, intézkedések, rendelkezések rög­zítik. A megoldásmód azonban még nem eléggé körülhatárolt, lehet, hogy majd lesznek a for­mákban egymástól gyökeresen különbözők. Ez azonban kevésbé lényeges. A fontosabb, hogy ne legyen idegen az élettől egyetlen egy sem közülük. Arra válaszol­jon, amire rákérdeznek. Szolnoki István Bakács Tibor: PENKALA A vasárnap esti kártyaparti számunkra szertartás. Ke­retbe foglalja az elmúlt hét történetét. A lapjárás for- gandó szerencséjén túl alka­lom hármas párbeszédre az élet dolgairól. Vannak visszatérő témáink, ezek is mindig más arcukat mutatják. A változók viszont az újdonság varázsával érkeznek és felkavarnak. Az ember mindig keres, kutat, megfogalmaz, és megold. Van amikor rájön, hogy tévedett, de kezdi élőiről. Ebben nincs semmi leverő, csupán emberi. Az veszt, aki nem képes újra kezdeni. Azon az estén melyről írok, keserű hangulatban ültem a kártyaasztal mellett. Az elmúlt napokban sok bosszúság ért, megrágalmaztak, félremagya­rázták legjobb szándékaimat. Nem volt kedvem semmihez, nem láttam semminek az ér­telmét. Ingerült kifakadások között mondtam el Péternek a történetet, melyet Vera már is­mert. Pétertől együttérzést és biztatást reméltem. Bosszantott, hogy hallgatagon keverte a fe­ketét. Hirtelen felnézett. — Mondd, te ismered a pen- kalát? Homályosan emlékeztem a töltőtoll ősére. Pétertől megtudtam, hogy negyven évvel ezelőtt az isko­lás gyerekek álma volt. De mit akarsz, Péter a pen- kalával? — Ahogy keseregtél, régi em­lék jutott az eszembe. A pen- kalát tizenkét éves karomban láttam meg először a mellettem ülő Klemnél, akinek az apja papír- és írószer-kereskedő volt. Amint megpillantottam, rabja lettem. Megbűvölt, lenyűgözött, és úrrá lett gondolataimon. Ál­landóan azon törtem a fejemet, hogyan szerezhetnék penkalát. Akárhogy osztottam be a pén­zemet. erre nem tellett. Estén­ként nyitott szemmel feküdtem ágyamon, s a szoba fehér meny- nyezetén látni véltem az arany­ló penkala csillogását. Egy idő­ben csodát reméltem, azt, hogy kopognak szobám ajtaján, egy idős, hajlott hátú szakállas öreg ember belép, megsimo­gatja fejemet, és tarisznyájá­ból az asztalomra tesz egy pen- kaláit, majd eltűnik nyomtala­nul. Később abban hittem, hogy az utcán találok egy pénz­tárcát. s abban lesz annyi pénz. amennyiért vásárolhatok ma­gamnak. Szabad időmben hosz­szú hónapokig kóboroltam föld­re szegezett tekintettel. Persze semmit sem találtam. Egyszer mégis felragyogott a remény. A nyári szünet elején szüleim a pápai vásárra készültek. Mi­vel én Pápán jártam iskolába, engem hagytak otthon az álla­tok őrzésére. Anyámnak akikor húsz sárga, pelyhes-bolyhos kis kacsája volt, különösen azokat bízta a gondomra. Indulás előtt megkérdezte apám, hogy mit kérek a vásárból az állatok őr­zéséért. Felkiáltottam. — Egy penkalát! Szüleim megígérték, ha a vá­sárból vissza jövet nem hiány­zik az állatok közül egy lsem, megkapom az ajándékot. Soha semmire úgy nem vi­gyáztam, mind a húsz kis ka­csára Nem vettem le róluk a szemem, igézetten a nyomuk­ban jártam. Az árok szélétől eltereltem őket botommal, és elkergettem közelükből a macs­kát. Megküzdöttem volna egy sassal is. Aznap nem vettem a kezembe a könyvet, bármennyi­re szerettem már akkor az ol­vasásit. A déli harangszó se vitt a konyhába, kacsáim társasá­gában ettem meg a szalonnás-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom