Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-01 / 205. szám
4 WeíM WEGTFl 1TOPTTJSÄQ f§8§. saepfemlter l; A legidősebb KISZ-titkár n megye legidősebb KISZ- ** titkárával találkoztam Györkönyben: a 43 éves Horovszky Sándorral. Fiatalos mozgású, jótartású ember. Egy évvel ezelőtt választották meg a györkönyi fiatalok az alapszervezet titkárává. Nem túlságosan gyakori, hogy 18—20 éves fiúk és lányok maguknál jóval idősebb embert választanak meg vezetőjüknek. Sok esetben inkább idegenkednek a közép- korúaktól. Valami igazság talán van is benne: a most negyvenötven évesek egészen más korban voltak fiatalok, mások voltak a gondjaik, problémáik és így néhány esetben tévesen ítélik meg a mai fiatalokat. Horovszky Sádor, amikor megkérdeztem tőle, vajon miért őt választották, mosolyogva csak ennyit válaszolt: — Mert magam is fiatal vagyok. A KISZ-szervezet sokat tevékenykedik a faluban, gyakran hallatják hangjukat a fiatalok. Tavasszal például amikor meggy szezon volt, kivonultak a szőlőbe meggyet szedni. A munka nem volt nehéz, tulajdonképpen észre sem vették, hogy dolgoznak. De az alapszervezet kasszája 600 forinttal gyarapodott. Akkor még úgy tervezték, hogy balatoni kirándulásra fogják költeni az összegyűjtött pénzt, később aztán meggondolták. Augusztus 20-án a KlSZ-szer- vezet bált rendezett. Jól sikerült, sokan voltak és újabb 1800 forint került a pénztárba. Most már úgy döntöttek a fiatalok, vagyis ahogy a titkár mondta a „kollektív vezetés”, hogy inkább gyűjtenek még egy ideig, és sportfelszerelést vásárolnak. „Önellá ók’> a györkönyiek: ta valy az ugyanígy összejött pénzből rádiót, lemezjátszót vásárolták maguknak, tavasszal pedig nekilátnak és elkészítik a sportpályát. A termelőszövetkezet vezetői megígérték, hogy ebben segítenek: erőgépet adnak és a nehez földmunkát elvégzik. A többi feladat a kiszesekre vár, társadalmi munkában fogják elvégezni. Lehet, hogy jövő őszre már sokat hallunk a györkönyi kézilabdátokról, kosarasokról A téli KISZ-oktatásokon általában negyven fiatal vett részt. Egyébként is szívesen járnak az előadásokra és más rendezvényekre. Pedig nem volt ezekben semmi különös. Éppen csak úgy szel vezeti meg egy-egy ilyen összejövetelt, hogy hasznos is legyen, meg kellemes is. Alkalomadtán táncoltak, iársasjátékoztak, vagy más közös szórakozással töltötték az estét. I lyenkor a nagy mezőgazda* sági munkák, idején szinte lehetetlen valami szervezett ösz- szejövetelt tartani. Őszre szép terveik vannak. Sok szülő kérte, de maguk a fiatalok is megemlítették, hogy jó lenne ha zenét tanulhatnának. Szeptemberben a KISZ-szervezetben már harmincon vagy negyvenen tanulnak tangóharmonikáz- ni zongorázni Hetenként egyszer kijár majd a zenetanár. Ahogy nyúlnák az esték, egyre gyakrabban jönnek össze. Gondoltak arra, hogy színdarabtanulással fogják tölteni a szabad időt. Két legyet is ütnek egy csapásra: jól szórakoznak, hasznosan töltik az időt és a bevételből megint tudnak majd vásárolni valamit. Gondjai, problémái neki is vannak. Családos ember, és a családban mindig akad valami ami elfoglaltságot, gondot jelent, de gyakran okoz fejtörést a kis közösség is, amelynek a vezetője. Igaza volt. Mindezt jól ellátni csak fiatalos lelkesedéssel lehet. k. 5. Mi zavarja munkájában A BUSZVEZETŐT? tJTf Pintér István: GYILKOSSÁG NEW YORKBAN — Ó, de lassan haladunk! De nem szeretem ezt az utazást! — Csak menne jobban a pilóta! Mi, utasok csak odaállunk a megállóba, s várjuk az autóbuszt, tülekszünk — tisztelet a kivételnek —, nem nagyon törődve egymással, hogy felszállhassunk, s azt szeretnénk a legjobban, ha a következő percben már el is röpített volna bennünket a vezető utazásunk végcéljához. Aztán utat engedünk türelmetlenségünknek, sóhajtozunk, s megjegyzéseket engedünk meg magunknak. Azt hisszük, tehetjük, hiszen „azért ül ott az a vezető, hogy vigye ezt a tragacsot, méghozzá minél előbb!” Mert zavar bennünket az idő múlása. De vajon mi zavarja munkájában a buszvezetőt? „Hatvan emberre kell vigyáznom" Hőgyész—Szekszárd—Szakály- Hőgyész vasútállomás útvonalon közlekedik nap mint nap Seemann István. Tizenkét éve már, hogy autóbusz-vezető, de talán még apró gyermek korában a járást is az autóbuszban tanulta, összeszoktak ők ketten — a kocsi meg ő —, mert a családjában szinte tradíció mór, hogy a férfiak a busszal „kötnek” munka- szerződést, egy életre. Naponta kétszáz kilométert gördíti kerekein előre, a háta mögött legtöbbször ötven-hatvan emberrel a hatalmas buszt. — Éppen ez az! Vagy hatvan ember testi épségére kell vigyáznom nekem és munkatársaimnak, amikor ott ülünk a volán mellett. S a közúti forgalom többi részvevője egyáltalán nem törődik ezzel. Nincs ma az országutakon egy parányi udvariasság sem. Az ember idegeit szinte felőrli, hogy nem tudja, egy-egy merészen elébe kanyarodó személygépkocsi -vagy motoros miatt mikor kell ,hirtelen fékeznie. Napjában hány ilyen esettel akadunk össze! Az ilyen nemtörődömségből adódó „véletlenek” nagyon zavarnak. Éppen úgy, mint az országutakon kacsózva biciklizek, vagy az út közepén poroszkáló lovas kocsik. — Néha egész napra elég, hogy S ingerlékennyé tegyen egy-egy j..purparlé”, ami a kalauz, s valamelyik utas között zajlik le. Végighallgatom én is, s kellemetlen nekem is. Aztán, amikor az utas későn szól, vagy egyáltalán nem említi a kalauznak, hogy hol akar leszállni és utolsó pillanatban egyszerre három utas nyomja a jelzőgombot szinte eszeveszetten — végiggondolok egy pillanat alatt minden lehetőséget. Úristen! Kiesett valaki, rosszul lett egy utas... Egész nap bennem marad ennek a percnek az emléke. — S bár nagyon sok mindenről lehetne beszélni, még csak egyet hadd említsek. Defektem van az országúton. Izzadva, amúgy is minden igyekezetemmel, sietve dolgozom a kerékcserén. Körül- állnak a busz utasai, levegőhöz is alig jutok, megjegyzéseket tesznek, türelmetlenkednek, s há- borognak, ha a javítás utón kezet mosok. Ugye, mindenkit kihozna ilyesmi a sodrából; Nagy pénzzel fizetnek A Törökkoppány—Tamási— Szekszárd útvonalon kalauz nél-- kuli autóbusz közlekedik. A volánnál Kordován Ferenc ül, mellette a kalauzi táska. — Tessék a menetjegyet megváltani! Reggelente mindig nagy-nagy türelemmel ismétli a mondatot. Menetidejét be kell, hogy tartsa, mert ellenkező esetben felettesei vonják felelősségre. Aztán .; j — összetorlódnak az utasok az ajtóban. A lentiek tülekednek, a fentiek kiabálnak, gorombáskod- nak, egyesek igyekeznek átbújni a terelőkorláton. Nagyon sok utas érthetetlen. Visszaél azzal, hogy egyedül vagyok. Mór a reggeli órákban nagy pénzzel fizetnek, sok időbe telik, amíg visszaadok, ha egyáltalán van miből visszaadnom. S mindeközben köröttem kavarog a hangzavar, idegesség izzik a levegőben — de nekem nyugodtnak kell maradnom, egy emberekkel tömött buszt kell eljuttatnom a végállomásig baj nélkül; „óh, azok a sorompók!" Gerj en—Fadd—Szekszá rd—Keselyűs. Az autóbuszt Hamar János vezeti. Már 1958 óta ebben a munkakörben dolgozik. Ű is kalauz nélküli kocsi parancsnoka. — Azt hiszik, csak passziózom, amikor kérem, hogy a bérletjegy mellé az igazolványt is mutassák meg. Hiába, jöhet az ellenőr, ő is kéri, aztán, ha valaki otthon felejtette, nekem is kellemetlen. — Szeretnék elmondani egy pontot a szabályzatból. Csak úgy röviden, néhány szóban: egy utas, egy tíz kilogramm súlynál köny- nyebb kézipoggyászt vihet magával díjmentesen. Az ennél súlyosabb és terjedelmesebb csomagokért fizetni kell! Mennyit kell ezt magyarázni! Mennyi idő telik! S addig csak áll a busz.». — És már nagyon sokat „bántottuk” az utasokat. Sokat panaszkodtunk rájuk itt közösen. Beszéljünk kicsit másról is. Nagyon- nagyon zavarja és akadályozza a mi munkánkat is a ráérős sorompókezelő. Tíz perceket is állunk, s a busz előtt robog el éppen az a vonat, amelyhez a csatlakozást biztosítanunk kellett volna. Az utas meg csak engem szid: miért nem siettem jobban; Hosszú idő telik el. A buszvezetők pihenőjéből lopjuk el a perceket. De mindegyik szívesen beszél. Zúdulnak ránk, utasokra a — valljuk be legalább önmagunknak — jogos panaszok. Ezek a gépkocsivezetők — meg a többiek is — igyekeznek legjobb tudásuk szerint dolgozni' Munkájukhoz nagy-nagy figyelemre, türelemre, végtelen nyugodtságra van szükségük. S akkor jövünk mi, utasok..» Valljuk be, nagyon sok tettünkkel zavarjuk őket; M. É. — 109 — Feltettek egy repülőgépre, amely Bécsig vitt. Óránként ezer kilométeres sebességgel hasította az eget az óceán felett, de nekem nagyon lassúnak tetszett a mozgása. Szerettem volna még sötétedés előtt Pesten lenni. Végtére is, Bécsből csupán néhány órát kell vonatozni Budapestig, és ha háromra megérkezünk a swechati repülőtérre, estére otthon is lehetek. A repülőgépben nem is csalatkoztam: pontosan háromkor landolt, ámde amikor leszálltam róla, ismét két tagbaszakadt férfiú lépett mellém. Éppolyan mo- dortalan fickóknak látszottak, mint akik New Yorkban követtek napokig. De tévedtem, mert udvariasan bemutatóztak. — A rendőrségtől vagyunk! — Örülök, uraim, hogy találkoztunk — mondtam nekik meglehetősen szemtelenül, mert fél- lábbal már otthon éreztem magam. — Miben lehetek szolgálatukra? De vegyék tekintetbe, hogy sietek, mert nemsokára indul a vonatom... A barátságos szóra meglehetősen mogorván válaszoltak. Elmagyarázták, hogy egyetlen órát sem tölthetők Ausztria területén, mert nem kapok tartózkodási engedélyt. Azonnal haza kell utaznom, ök addig el sem búcsúznak tőlem, amíg a vonatom el nem hagyja az osztrák határállomást. — Nagyszerű, uraim — mondtam — legalább nem kell egyedül kuksolnom a vonatban. Úgyis utálom a magányt, kivált most, amikor örömöm — 110 — van. Már az elemiben, a Rottenbiller utcai iskolában megtanultam, hogy jobban esik az ilyesmi, ha másokkal is megoszthatja az ember... Tőlem aíkár indulhatunk is. A két úriember erre azt felelte, hogy tőlük én is akár azonnal mehetnék a fenébe, de a dolog nem olyan egyszerű. Magyarországra csak akkor engednek be, ha hazatérési engedélyem van, mert az én hazám a vasfüggöny mögött fekszik, és nem olyan szabad ország, mint ahonnan kiutasítanak. Úgyhogy nekem előbb el kell mennem a magyar követségre, hazatérési engedélyért. De Bécs nagyváros, könnyen eltévedhetek, s ezért ők is velem tartanak. Beültünk egy kocsiba — mert mondanom sem kell. hogy nem gyalogszerrel vártak egy ilyen előkelő vendéget, — és félóra múlva már ott is voltam a magyar követség előtt. De hiába minden: a kapun tábla hirdette, hogy csak kettőig van félfogadás. Mégis becsöngettem, de csak a portással tudtam beszélni. Készségesen elmagyarázta, hogy reggel kilenckor menjek. Azonnal meg fogom kapni a hazatérési engedélyt, és már utazhatok is. Most viszont semmit sem tehet az érdekemben, mert már mindenki hazament, aki ügyemet elintézhetné. » A két detektív csöppet sem lepődött meg, amikor elmagyaráztam a helyzetet. Nagyon jól tudták, hogy már hiába megyek, mégis odakalauzoltak. — ni — — Most mi lesz? — kérdeztem. — Reggelig kénytelen vagyok Béesben maradni. Talán velem méltóztatnak jönni a szállodámba? — Miféle szállodába? — csodálkoztak. — Valahol azért meg kell szállnom, nemde? — Pénze van — Annyi van, hogy ne kelljen a szabad ég alatt töltenem az éjszakát. — Adja ide a pénzét!-*■ De miért? — Mert őrizetesnél nem lehet pénz!... Kása Bertalan, a törvény nevében őrizetbe vesszük. Jöjjön! Eddig is kénytelen voltam követni őket. s nem értettem, miért lettek egyszerre még hatá- rozottabbak. De elmagyarázták, hogy engedély nélkül tartózkodom Ausztria területén. Egy percig sem hagyhatnak szabadon, amíg el nem indulok hazafelé. És szó se lehet róla, hogy szállodában éjszakázzak. — De hát akkor hova menjek? — kérdeztem. — A vizsgálati fogházban akad szabad priccs! A bécsi vizsgálati fogházban valóban akadt szabad fekhely. Még tiszta ágyneműt is kaptam, s így igazán nem panaszkodhattam a vendéglátásra. Cellatársam pedig, aki Sepiként mutatkozott be, mindent megtett, hogy ne legyen rossz véleményem az osztrák vendégszeretetről.
