Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-11 / 188. szám
4 tolna megyei nepűjsag 1965. augusztus 11. Van fény a sötétségben Süt a nap. Nagy Györgyné megigazítja szemén a fekete szemüveget. Ő nem látja a napot. És mégis van fény az életében. Gyerekkorában ő is játszott. Volt labdája, babája. Eldobta a labdát. A semmibe. A sötétségbe, ahonnan a gyerekek hozták vissza. A baba arcát, testét is csak kitapogatni tudta. De babázott. Úgy, mint a többiek. Nem akart különbözni a látóktól. Akkor sem, most sem. — Nem különbözünk mi semmiben a látóktól — mondja. És ezt bizonyítja is. Háromszobás, szép háza van Dombóváron, az Ady Endre utca 65. szám alatt. Vakon, kefekötéssel szerezte. A férjével együtt, aki csökkentlátó. Három gyerekük is van. Vakon nevelték őket. — Nem mondhatom, hogy rosszak voltak! Csintalanok, mint a többi gyerek. Nem tudtak becsapni. Észrevettem a csínytevésüket. A szobában megmutatja őket. Színes fényképen. Pontosan oda mutat, ahol a fénykép van: „Ez a nagyfiam. Mozdonyvezetőnek tanul. Ez a kisebbik. Kereskedelmi tanuló. Ez a kislányom. Ő még általánosba jár.” — Milyenek lehetnek? — Én nem láttam őket, de az a véleményem, mint a látó anyáknak — ők a világ legszebb gyerekei. A szobákban rend, tisztaság. — Hogyan takarít? — A kisebb takarítást magam végzem. A nagyobbat másra bízom. Volt, amikor be akartak csapni. Gondolták: nem látom, nekem mindegy. Pedig a hanyag munkát így is észre- veszem. — A port is megérzi? — Meg bizony. Mosolyog. Szemüveg alatt a szemét törölgeti. — Ha valakivel beszél, meg tudja mondani, hány éves? — Én nem. De vannak a sorstársak között, akik ezt is meg tudják mondani. Én nem értem rá ilyesmire. Én mindig dolgoztam. Ezért éreztem magam mindig egyenrangú embernek. A munka az életelve. Százhetven tagja van a Tolna megyei szövetségnek. Nekik is mindig erről az elvről beszél. Ne sajnálja őket senki. Mert nincs rosszabb a sajnálkozásnál. Ezzel ölni lehet. Igaz. Tolna megyében is vannak segélyezettek, összesen 260 000 forintot osztanak szét közöttük évente. — Főleg a fiatalok tanuljanak meg dolgozni! — mondja — Ez visszaadja nekik az életörömet. Egy fiatalemberről beszél. Ez a fiatalember megvakult, de ,hiányzik a fél karja, a másik kezén is csak három ujj van. — Még ő is tud dolgozni. Telefonközpontos lehetne például a pincehelyi kórházban. Mi könnyen kitaníthatnánk erre, de sajnos a vakokat még mindig nem valami szívesen látják. Bekapcsolja a kávéfőzőt. Leül, az írógép betűivel babrál. — Gyakran csak ígérnek. Nemrég történt velem, hogy egy vezető ígért fűt-fát. Meg- éreztem, hogy csak ígérget. Meg is mondtam neki: nézze, átlátok én a szitán, maga nem támogat minket, csak ígér. Meg- döbbr - később bevallotta, valóban akkor pillanatnyilag nem tudta, hogy mit is kezdjen az üggyel. A kávéfőző felé hallgat. — Hogyan érezte ezt meg? — Nem tudom, de megérez- tem. Az előbb azt kérdezte, hogy elcserélhették volna-e a gyerekemet egy-két napos korában? Nem. Nem cserélhették volna el. Biztosan rájöttem volna. Megéreztem volna, hogy az, akit én szoptatok az nem az én gyerekem. Sustorog a kávéfőző. Odafülel és közben az írógép betűivel játszik. — Az ezzel írt levelet a látók is el tudják olvasni. — Ezzel írja a hivatalos leveleket is? — Ezzel is, ha nagyon sürgős. A többit az adminisztrátor írja. Van a szervezetünknek adminisztrátora is. Kis szünet. — Irt ezzel a géppel szerelmes levelet is? Kinek? — kérdez és felnevet. — Hát a férjének. Amikor még nem volt a férje. Kikapcsolja a kávéfőzőt. — Nem kellett ahhoz szerelmes levél. Egyszer bejött a férjem, akarom mondani akkor még csak egy vevő a mesteremhez — aiki készülődött már elmenni Dombóvárról — áruért. Én akkor már pályáztam az iparengedélyre. Megfogtam a vevőt. És úgy látszik: nagyon sikerült megfogni. Csészéket hoz. Benne kis kanalak. Egy dobozban cukor. — Megkérem magukat, töltsék ki! Csilingelnek a kanalak, ká- veillat terjeng. Szokott-e álmodni? — Ezt kérdezte tőlem egy- szer egy spanyol is. Akkor még intézetben voltam. De rég vol‘- De azért csak az idő múlt am el. Nálam is meg- aLltak az évek a harmincnál. Mint a többi asszonynál Szóval azt kérdi hogy szoktam-e álmodni? Szoktam. persze, hogy szoktam. Nem fordult elő olyan, hogy álmában látott? — Nem. Mi még álmunkban sem látunk. Csak hangokat hallunk, csak élményeket élünk át. Persze sötétben. — El tudja képzelni: milyen lehet az a mozdony, amelyen a fia dolgozik? Gondolkodik. — Hát úgy gondolom, hogy az egy nagy gép lehet. Aztán lehet benne egy olyan hely is ahol tüzelnek. Meg biztosan nagy kerekei is lehetnek — és kezével kört ír a levegőbe. Ilyen lehet. Ilyen nagy gépet még nem tapogatott. A hegedűje formáját azt ismeri, összejöveteleken ő hegedülni szokott. Meg énekelni. Ilyenkor felolvasást Is hallgatnak, kártyáznak, beszélgetnek. — Ez a mi szórakozásunk. Maguknak más. Maguk látnak. Ha kinéznek az ablakon látnak. Ez iis szórakozás. Nekünk ez nem szórakozás. Az utazás sem az De azért nem kell sajnálni bennünket. Higy- gye el nincs ennél rosszabb. Nekünk is van örömünk. Nem fénytelen a mii sötét világunk sem. A munka nekünk a fény. Az, hogy így is dolgozni tudunk, így is hasznosak vagyunk, nem vagyunk senkire ráutalva. Mi csak annyiban különbözünk a látóktól, hogy mi nem látunk. Meg anmyi- ban, hogy több szeretette, megértésre várunk, mint ők. Elhallgat. Kis- idő múlva csak ennyit mond. — Ha ezt megértik a látók, akkor még szebb lesz a mi életünk. — Süt a nap. Meleg van. Ő csak a meleget érzi. A nap melegét. holott a szívek melegére is vágyik, mint a többi sorstársa. SZALA1 JÁNOS Foto: Bakó. WrfTTTrTTTTfTTrTTTTHT^TTTTTTTrm 1 Pintér István: GYIlKOSSÁű NEW YORKBAN 3 Kattog a pontbetűs írógép. Készül a kefe. TTTTTTTTTT»yTTTVTVVTWVTTTTTVTWTVTTTTVTTTTTTVTTTTTyVTTTrrTTTTTVTT TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT — 58. — — Mr. Temer megmagyarázta, hogy Csánkó azért jött ide Nyugat-Németországból, hogy itteni sikereivel biztosítsa pozícióját. Ámde nálunk kutyába se vették, és ezért eszelte ki ezt az egész mesét az ellene készülő merényletről. Úgy okoskodott, hogy ha a budapesti vörösök éppen Csánkót akarják eltetetni láb alól, ez azt jelenti, hogy legjobban ö van az útjukban. Ha legjobban ő van az útjukban, akkor a legfontosabb személy ő. Ha ő a legfontosabb személy, akkor mindazoknak a nyugati kormányoknak, amelyek szívükön viselik a magyar nép sorsát, őt kell támogatniuk. Ezért összebeszélt veled — nézett rám szemrehányóan Ruth — s, te megfelelő fizetség ellenében elvállaltad a vörös ügynök szerepét. Csináltok valami botrányt, téged elítél a bíróság, és ha a hullámok elülnek Csánkó gondoskodik róla, hogy te a legnagyobb csendben szabadlábra kerülj. Úgy gondolja, hogy ez nem rossz üzlet neked, mert Csánkó elég szép summát zsarolt ki a különböző országoktól, és így sokkal többet tud neked fizetni, mint amennyit az óragyárban kereshetsz. — Fantasztikus gondolatmenet — nyögtem ki. — És miért mondta el mindezt neked? — Azért, hogy megüzenje: ilyen ügyekben 5 sem szűkmarkú, mert őt igazán a magyar nép szolgálata vezérli, és ezért semmiféle áldozattól, még anyagi áldozatoktól sem riad vissza. Arra kért, vegyelek rá, hogy nyilvánosan fordulj szembe Csánkóval és leplezd le a trükkjét. Ez esetben ő, mármint Temer, nem lesz hálátlan. — 59. — Sem most, itt kint, Amerikában, sem odahaza, amikor majd Magyarország igaz miniszterelnöke lesz. Terner úr becsületszavát adta, hogy egyedül ő, a Magyar Felszabadítási Egyetemes Alap ügyvezető elnöke tekintendő a Nyugaton élő magyarok fejének... Ismét kénytelen voltam csodálattal adózni Ruthnak. Egyrészt azért, mert ilyen pontosan és szépen megjegyezte Terner cseppet sem egyszerű mondókáját, másrészt pedig azért, mert ezek után is hajlandó volt egy asztalnál ülni egy magyarral. Az újságíró és az ügyvéd fejcsóválva hallgatta a történetet. Lewis közben buzgón jegyzetelt. Az ügyvéd az órájára nézett. — Épp ideje mennünk — mondta. — Pedig, sajnos, nem tudtuk megtárgyalni Kása úrral a dolgainkat. Mondja — fordult hozzám —, hol tölti az estét? Ruthra néztem, és a lány bólintott. — A menyasszonyommal szeretnék maradni — feleltem. — Ma este mindketten ráérünk. — Nagyszerű — mondta Förster. — Nekem most haza kell mennem, mert egy Los Angeles-i telefonhívást várok. Ha megengedik, meginvitálom magukat hozzám. Megbeszéljük a dolgokat, és nálam tölthetik az éjszakát. Elég nagy a házam. Az ön helyzetében, Mr. Kása, a legjobb, ha mindig kéznél van a jogvédelem... Eddig egy kicsit ellenszenves volt az ügyvéd, de most egyszerre megnyerte a tetszésemet. Elbúcsúztunk Lewistől, aki a lelkünkre kötötte, — 60. — hogy holnap délelőtt tizenegy órakor ugyanitt találkozunk. Beültünk az ügyvéd kocsijába. Nagyon tapintatos ember volt, elnézést kért, hogy a vezetőülés melletti hely tele van csomagokkal és mindkettőnknek hátra kell ülnünk. Ruth hozzámsímult a kocsiban, s elképzeltem, milyen érzés lesz majd ugyanez éjszaka. Már egy órája autóztunk, és lassan kiértünk a városból. Az ügyvéd elmondta, hogy New York mellett lakik egy kis kertvárosban, két kilométernyire a város határán kívül. Már nem lehettünk messze a lakhelytől... de ekkor ismét váratlan dolog ért. Száz méterrel a város határa előtt megelőzött bennünket egy őrülten száguldó kocsi, s aztán keresztbe állt előttünk az úton. Az ügyvéd alig tudott lefékezni, hogy ne történjék baj. A provokáló kocsiból két tagbaszakadt fiatalember ugrott elő. Hasonlítottak azokra, akik napokig követtek bennünket, de más valakik voltak. — Mr. Kása, mi a szándéka? — kérdezték hozzánk lépve. Akkori szándékaimról, diszkrét ember lévén, még a legközelebbi barátomnak sem beszéltem volna. — Szeretném kialudni magam — válaszoltam a fickóknak, akik közben bádogjelvényeikkel igazolták, hogy rendőrtisztviselők. — És hol? — Mr. Förster volt olyan kedves, és meghívott magához. Az egyik FBI-os megcsóválta a fejét.
