Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
A 4 Lírai megjegyzések Csorba Győző új verseskönyvéhez A pályatárs, aki kezdettől tanúja lehetett Csorba Győző költői útjának, látta pályakezdését, ismerte harcát a legnemesebb anyaggal, a szóval, most új kötetét újra meg újra végiglapozva, nem tudja elhallgatni a tiszta öröm szavát: a Séta ás meditáció nemcsak Csorba eddigi pályájának csúcspontja, hanem a mai magyar lírának is értékben maradandó, magatartásban példamutató állomása. A kritika szabvány-dicséretét mindig — s nem is alaptalanul — fenntartással szoktuk fogadni, s ez a tény fokozottan arra int, hogy az őszinte elismerést és örömöt ne hozzuk gyanúba elkoptatott, hitelét vesztett jelzőkkel. Pedig Csorbáról is készen kínálkoznak az előregyártott jelzők címkéi: elmélyült, érzelemvilága meggyőző, letisztult értelmi költészet az övé, — ez mind igaz, mégis, ha kimondjuk, valami hiányérzet kél nyomukban. Csorba Győzőben kezdettől fél lehetett ismerni a következetes törekvést, hogy minél tömörebben, egyértelműbben fejezze ki magát, levetve minden felesleges sallangot, díszt. Klaisszicizmus — ezt a jelzőt lehet és kell rá alkalmazni, s már első kötetében is ezt éreztük, bár még oldottabban, több játékossággal, több engedménynyel a szavak vonzásának. A rímmel is éppen ezért bőkezűbben bánt, de ahogy egyre érettebb lett költészete, úgy váltak versei is mint tömörebbé, szűkszavúbbakká, dísztelenebbekké. „Akinek nézni és beszélni a legfőbb evilági dolgom” — vallja a Nyáréjszakában, az meg is tanulta, csak a lényegest látni és a legfontosabbat elmondani. Néha talán nagyon is tömör, s akik emlékezünk karai verseire (hirtelen a Mecseki séta, a Karácsonyfadíszités, a Szerenád a szomszédba jut eszembe,) talán hiányolhatjuk is a könnyedebb formát, a csengő rímeket, a verselés tiszta és őszinte örömét. Mert Qsorba — és ez új kötetének legfontosabb jellemzője — végképp letisztuLt, nemes borrá érett, tökéletesen elvetett minden hiú külsőséget, hogy csak a lényege?' mondja, s ebből is csak annyit, amennyi elegendő az asszociációk elindításához. Nincs egy felesleges szava, henye jelzője, ebben a zárt naprendszerben minden a végleges helyére került. Ebből következik, hogy új kötete egyenletes, minden verset magasrendű lírai hevület fűt, aminek természetesen az sem mond ellene, hogy néhány olyan szívünkhöz közelálló verssel is találkozunk a sovány kötetben, ami r mai magyar líra ormát, egy tiszta, tökéletes költő igaz remeklését jelenti, mint a Zöld és fény, álsóbélatelep, Nyáréjszaka, Anyám halottas ágyon. Talán elkésett üzenet, s a Virág virág virág ciklus csaknem minden verse. Csorba Győző pályája A híd panaszától a most megjelent Séta és meditációig egyenletesen ivei felfelé. Ez a vékony kötet, amely hat műfordítások szívós munkájával nehezített, év summázása, több mint jelentős állomás, inkább eredmény, amely teljes fegyverzetben. a kifejező erő tökéletes birtokában mutatja be ezt a kivételes költőt. CSÁNYl LÁSZLÓ KqctvIós János : MAJD KIALAKUL Minek ma konferálni? Azelőtt kellett. Azelőtt ki se mertük nyitni a szánkat, örültünk, ha akadt egy konferanszié, aki helyettünk is kinyitotta kicsit. De ma? Mindenkinek jár a szája, reggeltől estig. Minek itt konferálni? Régen csak hallgattunk, és mindenkire sandán néztünk, bizalmatlanul, és ha valaki visszanézett ugyanígy, ráfogtuk, hogy reakciós. Ma? Fő a bizalom. Már a reakciós sem reakciós többé, csak ... vannak még fenntartásai. És jó szakember! A tolvaj sem tolvaj már, csak . .. megtévedt. Mindig azt hallotta: „Tied a gyár, tied a gyár!’’ gondolta: saját gyára, vigye haza... haza vitte. Nálunk már a házastáisak is bíznak egymásban. A szomszédunkban lakik például egy asz- szony, akinek 25 évi házasság után mostanában kezd kimara- dozni a férje. Maga tűri ezt? — kérdeztem tőle. Hát mit tudok csinálni? — felelte az asszony. — És mit tud a férjem csinálni9 Fő a bizalom. És a nyugi. Mi már megbízunk az emberekben. Mindenkiben. Még a becsületesekben is. Rájuk bízzuk a gyárakat, a gazdaságokat, milliókat, mindent! Csak egyet nem bízunk rájuk. A liftet. Az országot elvezethetik. Na bumm! De a liftet? Észnél legyünk, emberek! Egyébként: fő a bizalom és a nyugi. Mert nálunk nyugi van. Hiába, no, jól mennek a dolgok. Haladunk. Fejlődünk. És mennyi minden épül nálunk! És mióta? És meddig? nincs, hanem úgy kevés, hogy ... Van itt elég mérnök, építész, pedagógus, agronómus, csak egyetem után mást csinál átmenetileg ... tíz-húsz évig..: De nyugi. Ami eltűnik, az előkerül. Egy időben eltűntek a külföldi rokonok is. Senkinek sem volt Nyugaton rokona évekig. És most? Hány csomagot küldenek a nem létező tantik? Mert a rokon nem vész el, csak átalakul. Az egyikből Volkswagen lesz, a másikból IKKA-cso- mag. Ezt persze sokan ellenzik. Emlékszem, nagy vita folyt nálunk a kispolgári hóbortokról. Hogy vannak, akik az öreganyjukat is eladnák egy mosógépért. Ami csakugyan képtelenség. Ha eladják a nagymamát, ki fog a gyerekekre vigyázni? Az írók is azt hajtogatják, hogy vigyázzunk, ne legyen frizsiderszocializmus. És igazuk van, elvileg. No de nyugi! Hát lehel nálunk frizsidert kapni? Vannak még problémák, persze. Egyes helyeken protekció nélkül meg sem lehet mozdulni. De nyugi. Kis ország vagyunk. Kinek nincs nálunk protekciója? Korrupció is akad. Van még olyan hely, ahol pénz nélkül semmit sem lehet elintézni. No de nyugi! Vannak helyek, ahol pénzzel sem lehet semmit elintézni! Gyenge a futball is. Egyesek kifogásolják. minek annyi futballcsapat nálunk. Mert a Vasas, az NÉMETH EMIL: rendben van, annak van egy stabil tábora. A Fradi, hát annak is szurkol néhány ember .. kétségtelen. De minek a többi? —• teszik fel a kérdést. És mit felelünk? Nyugi, nyugi. Gólt nem rúgnak be a csapatok, ez igaz. De hány edzőt rúgnak ki?! Nyugi, nyugi, majd kialakul — ez a jelszó nálunk. És nem indokolatlanul. Jól megy sorunk; Olyan jól élünk, mint régen a maszekok. És hogyan fogunk élni? Ahogyan ma élnek a maszekok. Nálunk nyugi van. Itt nem izgul, nem csodálkozik -senki. Újságot is csak azért veszünk, hogy megnézzük, benne van-e már, amit úgyis tud mindenki. Nincs benne ma? Benne lesz jövőre. Nyugi, nyugi. A gyerekek sem csodálkoznak, ha szerelmes filmeket mutatunk nekik. Hogy születik a gyerek, azt minden gyerek tudja nálunk. De hogyan nem születik? Azt majd később ..; nyugi. Itt nem csodálkozik senki. Csak a nők néznek ránk nagy, csodálkozó szemmel. De az festve van, nem kell bedőlni. Hát erről van szó. Itt rendben mennek a dolgok, itt mindenről lehet beszélni, fő a bizalom és fő a nyugi... Minek ide konferanszié? Mit mondhat itt ©gy konferanszié? Semmit. És vannak ugyan még problémák, de akkor is mi újat mondhatna a konferanszié? Semmit. Ha csak azt nem, hogy... nyugi, nyugi, majd kialakul! De nyugi, nyugi, majd kialakul. Hát kevés a munkaerő... No persze, nem úgy kevés, hogy Halászok — Ha most azonnal nem mondod meg, mi bánt, biz’ isten... — s folytatás helyett rá- paskolt gyengéden. Máskor is megtette, játékból, kedveskedve, s nevettek rajta mindketten. Most azonban. .. Szemét elfutotta a könny, testét rázta a zokogás. — Kócos.. „ no. ,1 — simogatta Péter a haját. Meg kell mondani az igazat. Hadd tudja meg. Mindent. A levelet és azt is, hogy holnap már messze lesz. Ez a búcsú. Az utolsó találkozás. Beletúrt a táskába, előhúzta a gyűrött levelet és a fiú kezébe nyomta. Az majd mindent megmagyaráz. Nem nézett rá, mikor kibontotta. Nem akarta látni az arcát. Ügy akarta megőrizni emlékezetében, ahogyan először látta. Tavasszal, egy dobsinai kiránduláson ismerkedtek meg. Rövidre nyírt haj, magas homlok, egyenes orr, akaratoson előreugró, enyhén elrajzolt áll. S a szeme... ahogy néz... A levél zizzenve hullt a földre. A szellő belekapott, sodorta tovább. Egyikük sem nyúlt utána. — Most mi lesz? — törte meg Péter a csendet. — Hazamegyek — mondta inkább csak magának. — Nem, ez nem lehet igaz! — tiltakozott a fiú és erősen átkarolta, mintha azzal visszatartaná. Nem válaszolt. Mit is mondhatott volna. Nem kell az egyetemen. Elutasították. Hiába a jeles érettségi. Hiába a gyermekkori vágy: orvos lesz... Majd jövőre, bíztatták a levélben. Jövőre... arcára gúnyos grimasz rajzolódott. És addig? Temetkezzék el otthon, a faluban? Itt mihez kezdene? A fiún kívül senki ismerőse. Egyedül kilincselje végig a kórházakat? Akkor már inkább haza... Hogy sok a jelentkező? Még a kitűnőek mindegyikére sem kerülhetett sor. A gyakorlóév többet nyomott a latban, mint a jeles érettségi. — Hazamegyek — ismételte tompán, s a hangja remegett. — Nem engedlek! — ölelte szorosabban Péter és csókolta az arcát, a száját. — Nem hagyhatsz itt! — súgta Péter rekedten. — Maradnod kell! Maradni? Miért? A szerelem önmagában kevés. Mit csinálna itt? Gyárba elmehetne, de a gyár nem kórház. Nem visz közelebb az egyetemhez. És otthon? A falunak mindössze egy orvosa van. Az öreg Jozsó doktor. Ha beállhatna hozzá segíteni... Feje alatt zörrent a haraszt. Az ég a fák csúcsaira szúrva. Kék. Zöld. Zöldeskék. Mintha forogna vele a világ. A fák csúcsa harsogó kék. Az ég sötétzöld, mint a fákon a levél. A fejéhez kapott. Szédül. — Eressz! Két kezét Péter mellének feszítette. Nem is a teste tiltakozott. Valami ott belül nem engedi. Talán egy régi álom? Nem így képzelte el az elsőt. Reményt vesztetten? — Kócos... meglásd, akkor visszatérsz. .. akkor nem lesz erőd, hogy itt hagyj..., akkor visszahúz a szíved és a tested... Már nem védekezett, csak szoborrá merevedett teste. Nem lehetett még egyszer megcsókolni. A fiú elengedte és dühösen kráko- gott: — Buta liba.: Felállt, leverte a ruhájára tapadt leveleket, s keserű arccal nézett végig önmagán. Mivé vált a nagyszerűnek hitt szerelem. Máris. Pedig még itt van. Még nem vitte el a vonat. Kár volt. Szebbnek, tartósabbnak hitte a szerelmüket. Valamit megsejtett: a szerelem is olyan, mint a barátság. Mindent szabad, csak próbára tenni nem. Miért is jött? Látni akarta még egyszer? Csodát remélt? Nem gondolta, hogy ez lesz a vége. Akkor mi? Csakugyan, mit remélt? Rándított egyet a vállán. Vége. Majd elmúlik. Akár a nyár. Megborzongott. Testén végigszaladt a hideg. A nap melegen tűzött. Fázott. Felvette a táskát és a karjára fűzte. Lassú léptekkel indult, mint aki várja, hogy visszahívják. Péter nem mozdult. Ült mereven, magába- roskadtan, mint akire rászakadt az ég. Undorodva rúgott egy kavicsba. Az nekilendült a lejtőnek, nyomában zörgött a levél, a földre hullott száraz ág. Aztán az is elhalt. Csend lett. Idegesítő csend. Gyorsabban kapkodta a lábát, majd nekilódult. Bokrok cibál- ták röppenő szoknyáját, karcos vesszők csapkodták meztelen lábszárát. Nem bánta. A fájdalom enyhítette a bánatot, s ha kicsordult a könnye, csak az égető karcolások miatt. Lassíts a motorral! A vízbe a hálót! Okosan Janikám, megteljen a zsák! Ebadta, de tudta, hol érje, kutassa a fogast nagyapád, meg a huncut apád! Parafából a gyöngysor a tej-sima vizen, lila pára szitálja a nap sugarát. — Hej, lesz ma olyan nyár, Jóska, fogadjunk! Belemártózunk délben odaát! Megpördül a csörlő, nyújtja a hálót. Gyűl a vész, a hal apraja sorra kiles. Fogy, enyészik a ködcsík, szél kel a végről... — Beszalad ma komám négy mázsa nemes! Sunyi bója-sereg csap a vízre körívvé, karcsún süt a nap, felhőtl en az ég... — Laci, hallod-e, reggeli kéné, a hagymái szeleteld, a szalonnám már odaég! Szurtos gumicsizma, kötény ki a zugból! Rántsd jól a szemedre a sapkaszegélyt! Nyikorog, nyög a csörlő, vonja a terhét... Már ott jön a háló, húzd, ne kíméld! Meg-megdül a hát, rogy a láb, tapogatva szaporázza a sok marok egy ütemét... — Hékás, kerekebben rakjad a hálót, szedd csak le a hínárt mind, ne felét! Lóg, billeg a rák, hálóra ragadva — Dugjad hamar ennek az inge alá! (Figyeld csak, a bárka közébe hogy érik a mosoly s a veríték halszagúvá). — Húzd, húzd, ne komázz! Jön a zsákja, dörömbölj szila jón a ladikban, a szép je oson! Hess, félre henyék, bámészok az útból! Hagyjátok a bárkát most szabadon! Kavarogva nyüzsög fel az ünnepi bőség. Megfortyan a zsák begye, tízszer is ád. — Nézd, mekkora harcsa, az anyja keservit! Nyálazza a pikkely a hal pirosát. Kószál a lapát, kéz, váj a silányba: Csuka, harcsa, fogas, ponty, vár a kosár. — öntsd még ami van az üres rekesz-aljba, úgy érzem, a mélyben még csuka jár. Dobj félre komám a javából ebédre, süsd, főzd. az apádnak nem lehetett, — és nyílik a bicska, fröccsen a pikkely — neki ünnepe volt, ha keszeget evett. Forr, rottyan a lé, s amikor dudaszóval mólóra akasztja hajónk a delet, a hús le a tűzről, a bor, sör a jégről — okosodva ma tőletek, élni megyek. Vígmarkú halászok, az ég veletek!
